YeJiApSa (Changsub)

   Egy újabb év, s vele együtt ismét eljött ez a nap is. Bár minden évben megfogadom magamnak, hogy nem várom el mindenkitől, hogy emlékezzenek rá, azért mégis, a szívem mélyén örülnék, ha eszébe jutnék a számomra fontos személyeknek – főleg neki.

Már épp elindultam volna a munkába, mikor a bejárati csengő hangjára lettem figyelmes. Mivel senkit sem vártam, izgatottan léptem az ajtóhoz. Az agyamban rögtön arcok kezdtek felbukkanni, ki lehet a rejtélyes látogató, mikor végre kitárult az ajtó, és rádöbbentem, hogy csupán Minhyuk az.

 – Szép jó reggelt! – köszönt hatalmas mosollyal az arcán.

 – Neked is – viszonoztam jókívánságát. – Mi járatban erre?

 – Áá.., csak épp erre jártam, és gondoltam, beugrok. Kocogni voltam.

 – Ó, vagy úgy – lepleztem le csalódottságomat.

 – Valami baj van? – kérdezte aggódó tekintettel fürkészve arcomat.

 – Dehogy is! – legyintettem egyet. – Épp most akartam indulni a céghez, szóval... – ám be sem tudtam fejezni a mondatomat, mire folytatta azt.

 – Veled tartok – terült el egy fülig érő mosoly az arcán, majd belém karolt, és kihúzott az ajtón.

  Mikor visszafordultam, hogy bezárjam azt, egy sárga cetlit találtam a lábtörlőn. 

 – Minhyuk, ezt te ejtetted el? – mutattam felé a papírfecnit, de csak a fejét rázta.

  Mikor jobban szemügyre vettem a papírdarabot vettem észre rajta a saját nevemet. Széthajtottam hát, hogy megtudjam, mégis micsoda, és kitől jött, de csak egy szó állt rajta: „a múltban”. 

 – Jössz? – szólt utánam Minhyuk, mire visszazökkentem a valóságba, s megszaporázva lépteimet mellé szegődtem, hogy aztán együtt induljunk útnak.

  Útközben Minhyuk javaslatára beugrottunk egy útba eső kávéházba is. Belépvén rögtön elfoglaltunk egy üres asztalt, Minhyuk pedig elment rendelni. Ahogy ott ücsörögtem rá, és a kávémra várva, egy újabb sárga fecnit találtam a saját nevemmel, ezúttal a szalvéták közé szúrva. Már épp széthajtani készültem, mikor visszatért Minhyuk az italokkal.

 – Mi az? – kérdezte kíváncsian a papírra pillantva.

 – Biztos, hogy nem a te műved? – kérdeztem vissza.

 – Hogy az enyém? – mutatott magára. – Mégis miért lenne, azt sem tudom, mik ezek. 

 – Biztos?

 – Biztos! Higgy már nekem, na! – kezdett el aegyo-zni a végére.

 – Jól van, hiszek neked! – adtam be végül a derekam, de még mindig nem tudtam rájönni, mégis mi lehet ez az egész.

 – Amúgy mi van rá írva?

 – Amit az ajtómban találtam, azon az állt: „a múltban”, ezen pedig – közben széthajtottam a lapot – „a tetőn”.

 – A múltban a tetőn? – kérdezte vissza. – Óha, mit csináltál te a múltban a tetőn, hm? – jelent meg egy sunyi mosoly az arcán, miről rögtön tudtam, hogy rosszra gondol, ezért egy jól irányított mozdulattal fejbekólintottam őt.

 – Te csak ne találgass!

 – Oké, oké, csak vicceltem – vált ismét szelíddé mosolya, majd az órájára pillantott. – Ajaj, nekem viszont 20 perc múlva kezdődik a forgatásom – kapta fel pulcsiját és a kávéját. – Boldog szülinapot! – ölelt meg futtában, majd ki is viharzott a kávézóból.

  Még szinte fel sem ocsúdtam a meglepettségből, hogy Lee Minhyuk emlékezett a szülinapomra, egy újabb ismerőssel hozott össze a sors.

 – Oh, Minah! – szólított meg, mikor odalépett az asztalomhoz.

 – Hyunsik, hát te? – válasz helyett viszont az asztalra mutatott. Csupán ekkor vettem észre, hogy volt még egy pohár az asztalon, ami nem a miénk volt.

 – Az ott az enyém! – mosolygott. – Alig kiugrok a mosdóba, máris elfoglalják a helyem, hát még ilyet.

 – Bocsi, tényleg nem vettük észre.

 – Vettük? – nyíltak nagyra a szemei. – Kivel?

 – Minhyuk.

 – Neki nem épp forgatáson lenne a helye?

 – De, épp az imént rohant el miatta.

 – Áá, vagy úgy! – dőlt hátra a székben, s belekortyolt a forró italába.

 – És te?

 – Én? Megiszom ezt – mutatott a kávéjára – aztán megyek a stúdióba.

 – Akkor akár együtt is mehetünk – javasoltam, mire mosollyal az arcán válaszolt.

 – Pont erre gondoltam én is.

 – Viszont – jutott eszembe a cetli – te már előttünk itt voltál, akkor ezt nem te hagytad itt? – mutattam neki.

 – Miért mi ez? – nézett rá értetlenül.

 – Akkor nem. De ez akkor is furcsa – töprengtem.

 – Mi?

 – Reggel belebotlok Minhyuk-be, majd találok egy ilyen lapocskát. Aztán itt beléd, és itt is egy ugyanilyen cetli fogad. Kezd gyanúsabb lenni egyszerű véletlen egybeesésekhez képest, nem? – ám válasz helyett csak megrántotta a vállát.

  Lassan be is értünk az ügynökséghez, és már mentem volna tovább a részlegem felé, mikor Ilhoon hangját hallottam meg, ahogy a nevemet kiabálja.

 – Minah! – kiáltotta ismét, mire végre odaért hozzám. – De jó, hogy összefutottunk! Nemsokára ideér a pizzafutár, és engem küldtek ki elé, de rettentő sürgős dolgom lenne a mellékhelyiségbe, és félek, hogy nem bírnám ki, míg megérkezik, úgyhogy... – hadarta egy szuszra, így csak a vége felé tudtam közbevágni monológjába.

 – Megvárom, menj csak! – s alig kimondtam, már futott is tovább.

  Alig két perc eltelte után a futár is megérkezett. Átvettem tőle a pizzát, s csak a távozása után vettem észre a sárga cetlit a tetejére ragasztva. Ezen a cetlin is csak egy szó állt, még pedig a „a jelenben” szó. Kezdett egyre furcsább lenni, ez az egész – a nap még alig indult el, én máris összefutottam a BTOB három tagjával, s minden találkozásnak egy nekem címzett cetli lett a végeredménye.

 – Á, meg is jött, szupi! – tért vissza Ilhoon.

 – Mi ez az egész? – mutattam fel a cetlit, de csak kezét felemelve mentegetőzött.

 – Fogalmam sincs, ne engem kérdezz! Én csupán a pizzáért jöttem.

 – Azon volt.

 – Komoly? – döbbent le. – Vao, érdekes.

 – Az!

 – Kérsz egyet? – nyitotta fel a dobozt. – Úgyis csak 6-an vagyunk, ez pedig 8 szelet.

 – El fog férni bennetek így is, haspókok – mosolyogtam.

 – Ahogy gondolod. Akkor szia! – köszönt el, s már a stúdió ajtajánál is volt.

  Még fel sem eszméltem, mikor Peniel termett mellettem.

 – Noona, nem mész a posta felé ma? – kérdezte.

 – Posta? – gondolkodtam. – De igen, délután terveztem. Miért?

 – El tudnád ezt vinni nekem? Délután fellépésünk lesz, most meg nem léphetek le, és sürgős lenne – nézett rám kiskutya szemekkel.

 – Dehogy nem, add csak ide – majd elvettem tőle a borítékot, ő pedig már szaladt is vissza a terembe.

  Végre sikerült elindulnom a részlegemre, szerencsére senki sem állított meg többször az út során. Még épp időben értem fel, így nem csesztek le. Már épp leültem a gépem elé, mikor valami leesett a borítékról, amit Peniel nyomott a kezembe. Egy ugyanolyan sárga cetli, mint az összes többi. Most már nem beszélitek ki magatokat, ez biztosan a ti művetek! – horkantam fel magamban az egész bandára. Egy újabb szót kaptam ajándékba, ezúttal magát, az „ajándék” szót. Próbáltam összerakni, mit is akarnak mindezzel, de sehogy sem tudtam értelmes mondatot összeállítani belőlük. Négy van eddig, szóval még három darabot fogok kapni tőlük a nap folyamán -futtattam végig elméletemet, ami némileg megnyugtatott, hisz csak várnom kell, hogy rájöjjek, mégis mi a fenét akarnak ezzel.

  Délután a posta ajtajában botlottam bele a leader-be, ki mikor meglátott engem, majdnem szívinfarktust kapott.

 – Szia, Eunkwang – mosolyogtam rá, mit sem sejtően.

 – Sz-szia, Minah! Hát te? – makogott alig átláthatóan, mire válasz helyett felmutattam Peniel borítékát. – Á, a postára jöttél.

 – Bizony! – ekkor vettem jobban szemügyre a kezében tartott csomagot. – Ez micsoda? – kérdeztem tőle, mire a víz is kiverte.

 – H-hogy ez? Ez … Ch-Changsub-é! Mi-miért?

 – Csak kérdeztem – terült el egy elégedett mosoly az arcomon.

 – Ja, vagy úgy. Akkor én mentem is. Szia! – köszönt el amilyen gyorsan csak tudott.

  Viszont cetlit nem kaptam tőle. Akkor csak hat darab lesz? – töprengtem el ismét, majd beléptem a hatalmas üvegajtón, és beálltam a legrövidebb sorba. Szerencsémre elég gyorsan ment az ügyintézés, és hamar sorra kerültem.

 – Elnézést, de ön Choi Minah? – kérdezte a fiatal hölgy, mikor meglátta a címzett nevét a borítékon.

 – Igen, én lennék.

 – Ez az öné – majd egy sárga papírlapot nyújtott felém. – Az előbb távozott egy férfi, aki megkért rá, hogy ezt adjam át önnek.

 – Á, szóval így – mondtam magamnak. – Köszönöm! – hajoltam meg illedelmesen és tovább is álltam.

  Az utcára kiérve széthajtottam ezt a lapot is, amin a „jövőben” szó állt. A jövőben, na persze! Volt már múlt, meg jelent, most meg már jövő is! Mi ez, egy jóslat? A múltban a tetőn, a jelenben az ajándék, a jövőben pedig mi? A halál?? – mortyogtam magamban, mivel nem értettem mit akarnak ezekkel a cetlikkel. Bár őket ismervén, lehet csupán fel akarták húzni az agyamat – hisz abban első osztályúak.

  Mire hazaértem már eléggé beesteledett. Lassan ezt az egész cetlis dolog is kezdett hidegen hagyni, mikor egy férfit pillantottam meg az ajtómban. Nem csalt a szemem, tényleg állt ott valaki, aki nem volt már, mint Sungjae.

 – Te meg mit keresel itt ilyenkor? – voltam kérdőre köszönés nélkül.

 – Szia, noona! – köszönt. – Én csupán a hírnök vagyok – majd mosollyal az arcán a kezembe nyomott egy újabb sárga cetlit.

 – Mit akartok ezekkel a cetlikkel?

 – Nyisd ki! – bökött fejével a kezemben tartott papírlap felé. Mikor megláttam, mi áll benne, egy pillanatra lefagytam.

 – „Szeretlek”. – mondtam ki hangosan is a szót.

 – Most menj fel! – szólalt meg ismét Sungjae.

 – He? Mégis hova? – ám amint kimondtam a kérdésem, mintha rájöttem volna, mit akartak ezek a cetlik jelenteni.

  Szó nélkül kezdtem el rohanni felfelé a lépcsőn. 
  YeJiApSa! A múltban, a jelenben és a jövőben is szeretlek! Ez Changsub szavajárása. Az ajándék és a tetőn pedig azt jelentené, hogy itt van a tetőn, és rám vár? – futtattam végig gondolatmenetemet, mire végre felértem az öt emeletes lakás tetejére, ahol csodák csodájára ott állt Ő. Ahogy meglátott, elmosolyodott, de nem jött közelebb, csupán állt ott a kis asztal mellett. Megköszörülte torkát, majd énekelni kezdett. Egy gyönyörű dalt, melyet nagyon jól tudta, hogy imádok. A hangja, olyan volt, mintha egy angyal énekét hallottam volna, és ő maga is egy angyalhoz hasonlított az előadás közben.

  Lassan közelebb sétáltam felé, majd mikor már elég közel kerültem hozzá, megfogta a kezemet, és így folytatta énekét. Én csak álltam előtte, megbűvölve. Mire véget ért a dal egy pillanat erejéig elcsendesült, majd hirtelen azzal az életvidám személyiségével pillantott fel rám.

 – Na, meghatódtál? – rontotta el az egész hangulatot csupán két szóval.

 – Nem, egyáltalán nem! – vágtam rá viccelődve.

 – Komoly? Pedig mikor elterveztem az egészet, tök romantikusnak tűnt. Még Minhyuk véleményét is kikértem, és azt mondta, hogy nagyon eredeti.

 – Az ötlet eredeti is, meg romantikus is volt – csak te nem vagy hozzá elég eredeti.

 – Még hogy nem vagyok elég eredeti? – bámult rám tátott szájjal. – És ha azt mondom, a YeJiApSa-t miattad találtam ki?

 – Még hogy miattam! Akkor miért írod mindig ezt a fanoknak?

 – Nekik a rövidített verziót írom.

 – Na és?

 – Neked a teljeset írtam – terült el egy széles mosoly az arcán. – Mert neked minden szót emlékekkel fűszerezve mondok ki belőle. Ugyanis én a múltban is szerettelek, ahogy most a jelenben is szeretlek, és a jövőben is, megállás nélkül csak téged foglak szeretni.

VÉGE

Smurfette and Dopey.. (Minhyuk)

~ Utálok úszni!
  Sosem tudtam, és még most sem megy igazán. De a középiskola minden elsős diákjának - kinek nincs semmi egészségügyi problémája - abszolválnia kell az úszótanfolyamot. Ez alól pedig én sem vagyok kivétel - sajna..

  Sosem gondoltam volna, hogy bármi jó történhet velem egy uszodában. Egészen addig a napig..

* * * 

- Minjae! Hé, Lee Minjae! - szólongatott az egyik osztálytársam, Eunkwang.
- I-igen? Bocs, nem figyeltem.
- Azt észrevettem - kacagott egy jót rajtam. - El tudod akkor vinni neki a leckét?
- Én? D-de..
- Te vagy a legjobb "tanár" közöttünk - mutatott macskakörmöket a tanár szó kimondásakor. - És már három napja hiányzik, tuti akad valami, amit nem ért. Meg aztán, ki tudja, kinyitotta-e egyáltalán a könyveit azóta.
- De akkor is..
- Azt mondtad, neked ma úgy sincs semmi tennivalód. 
- És te?
- Hya, tudod, hogy síkhülye vagyok. Mit tudnék én elmagyarázni neki. Te meg amúgy is arrafelé laksz. Még útba is esik neked.
  Válasz helyett sóhajtottam egy nagyot.
- Akkor elviszed? - kérdezte ismét.
- Legyen, elviszem neki.
- Yes! - ujjongott. - Kösz, hogy megmentettél. Egy kincs vagy, Lee Minjae! - ugrott a nyakamba.
- Hya, Seo Eunkwang! - böktem le magamról amilyen gyorsan csak tudtam, majd hatalmas mosollyal az arcán elodázott az asztalomtól. 
- Mi az, időközben Eunkwang rád hajtott?? - jött oda hozzám Miyoung.
- Még csak az kéne.
- Akkor mi volt ez a nagy ölelkezés?
- Megkért, hogy ma én mutassak helyette leckét.
- Mi? Leckét? Csaknem... - kezdett bele, majd egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán - Minhyuk-nek?
  Ismét sóhajtottam egy nagyot.
- Neki, ugye? Ugye? Lee Minhyuk. Lee Minhyuk-öt mész korrepetálni - annyira jól szórakozott rajtam, hogy már majdnem kikürtölte a hírt az egész osztálynak.
- Jól mulatsz, mi? - fintorogtam rá.
- El sem tudod képzelni, mennyire.
  Miyoung volt az egyetlen, aki tudta, hogyan érzek Minhyuk iránt. Bár a történetünket még neki sem meséltem el. A történetet, hogyan ismertem meg Lee Minhyuk-öt.

* * *

[fél évvel ezelőtt]

- Az órának vége. Jövő héten találkozunk ugyanitt. Addig is vigyázzatok magatokra.

- Viszlát, tanár úr! - kiáltottuk egyszerre, majd mind a zuhanyzók felé vettük az irányt.

  Amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam és megszabadultam a fürdőruhámtól. Miután felöltöztem a szárítók felé vettem az irányt, hogy megszáríthassam a hajamat, mikor meghallottam, hogy a gépek elromlottak. Október közepén pedig nem túl okos dolog vizes hajjal rohangálni odakint. 

- Hé, Minjae! - bökött oldalba Miyoung. - Pár 1-1 osztályos lány hozott magával hajszárítót. Azt mondták, szívesen kölcsön adják.

  Így végül sikerült némileg megszárítani a hajamat, de mivel egy picit még nedves volt, befontam kétoldalt és ráhúztam a sapimat is. Én voltam az utolsó az osztályomból, aki elkészült, ezért egyedül indultam hazafelé. A mi osztályunknak szerencsére ez volt az utolsó órája aznap. 

  Már épp léptem volna ki az ajtón, mikor valaki kiabálni kezdett.

- Hé! Sapis! Te ott az ajtónál, hé!

  Nem tudtam, ki lehetett az, még sosem hallottam a hangját. Mikor megfordultam ő elkezdett futni felém. 

- Ezt elejtetted - nyújtotta felém a karkötőmet.

- Oh! Köszönöm - hajoltam meg illedelmesen. A srác a mi egyenruhánkat viselte a kabátja alatt, így sejtettem, hogy az 1-1 osztály egyik diákja lehet.

- Semmiség - mosolygott. - Órára?

- Hogy? Ja, nem, hazafelé.

- Áá.. kinek a jó - fintorgott. - Nekem még lesz egy órám. 

- Akkor siess, nehogy elkéss!

- Azon vagyok. Remélem még látjuk egymást, törpike - húzta rá a szememre a sapkámat, majd egy hatalmas mosollyal az arcán kifutott az ajtón.

  Egy hét múlva ismét összefutottunk.

- Hé, törpike! - pattant elő a sarokból, ezzel jól rám hozva a frászt.

- Hya, ne ijesztgess! - ripakodtam rá.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni.

- És miért hívsz törpikének?

- Mert ebben a sapiban pont olyan vagy, mint egy törpe. Egy nagyon aranyos törpike - mosolyodott el a végére. - De nekem sajna rohannom kell. Legközelebb igyunk meg valamit, hm?

- Felőlem.

- Ezt igennek veszem - mosolygott. - Akkor jövő héten az automatánál. Addig is szia, törpike!

- Hya! - kiabáltam utána, de már oda sem figyelt rám. Egy szempillantás alatt eltűnt az épületből.

  A rákövetkező héten megint ott várt a lányöltöző előtt.

- Hya, túl lassú vagy! - förmedt rám, amint meglátott. - Már vagy tíz perce várlak az automatánál, de te sehol se vagy.

- Bocsi, nem jók a gépek valamint konektor sincs túl sok, így sokáig tart.

- Vagy úgy.. Mindegy, a lényeg, hogy nem menekültél el előlem. Tessék! - nyújtott felém egy pohár gőzölgő forrócsokit. - Megvettem, míg vártam rád.

- Köszi - vettem el tőle, majd mindketten elkezdtük kortyolgatni, ki-ki a sajátját. - De, most nem kell sietned órára?

- Egyszer késhetek, nem?

- Hya, ne csináld ezt!

- Mármint mit?

- Menj órára!

- Hogy ne lássalak megint egy hétig? Aish, gonosz vagy!

- He? - értetlenkedtem.

- Áá, lényegtelen - legyintett egyet az orrom előtt. - Merre laksz?

- A suli felé.

- Tényleg?

- Ma igen.

- Hogy érted azt, hogy ma igen?

- Áá, lényegtelen - majd belekortyoltam az italomba. - Hm, finom!

- Anyum forrócsokijához képest ez semmi. Egyszer majd gyere át hozzánk, akkor megkóstolhatnád.
  Válasz helyett elmosolyodtam.
- Hé, én komolyan beszéltem ám - csípte meg az arcomat.
- Hya! - kiáltottam rá, mire rám fintorgott, majd a kezembe nyomta a saját poharát és mindkét kezével meghuzigálta az arcomat. - Hagyd már abba, nem hallod?
- Ez mégis hogy lehetséges?
- Mi?
- Hogy lehet az, hogy még morcisan is ilyen cuki vagy? - majd két keze közé zárta arcomat és ismét elfintorodott. 
  Totálisan leblokkoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Csak néztem rá, ő pedig vissza énrám. 
- Na mindegy - törte meg végül a csendet. - Ezt majd még ki kell derítenem - jelent meg egy kaján mosoly az arcán. - Majd még összefutunk. Vigyázz magadra, törpike - húzta le ismét a sapkámat, majd elvette az ő poharát és elsietett.
  Éreztem, ahogy elpirulok. A keze ... olyan meleg volt. És amit mondott. Olyan volt az egész, mint egy álom.

.. és így ment ez minden héten..

- Hi, törpike! - köszönt a falnak támaszkodva. - Nézd mim van - mutatott a fejére, amin egy - a pulcsijához színben passzoló - rózsaszín kötött sapka volt.

- Jól áll - mosolyogtam.
- Ugye? Szerintem is - mosolyodott el ő is. - Csinálnunk kéne egy képet.. - majd elkezdett a zsebeiben kutatni. - Biztos az osztályban felejtettem. A tiéd?
- Otthon felejtettem.
- Aish! - mérgelődött. - Legközelebb mindenképp készítünk egy képet - mutogatott fenyegetően felém. Bár az arcára pillantva egyáltalán nem volt ijesztő - sőt, inkább aranyos.
- Úgy lesz.

..de nem lett úgy.

* * *

  Azután sosem láttam őt az uszodában. Az iskolában pedig akárhányszor összefutottunk sosem ismert fel. Igaz, hogy nem tudta a nevemet - ahogy én sem az övét - mégis, azért nem tudom elhinni, hogy csak a sapim által volt képes felismerni engem. Mikor pedig végre összeszedtem a bátorságom, hogy odamenjek hozzá, egy másik lány sertepertélt körülötte. Olyan jól néztek ki együtt - ezért inkább meghunyászkodtam. Nem akartam hülyét csinálni magamból. 
  Elkezdtem kerülni őt. Nem akartam összefutni vele - még véletlenül sem. Ami jól is ment, egészen másodikig. Másodikban ugyanis egy osztályba kerültünk. Ám, még ekkor sem mutatott semmi jelet arra, hogy felismerte volna az ő kis "törpikéjét". Meg, ha tényleg fel is ismert volna, talán okkal nem mutatta. Hisz kinek kéne egy ilyen nyomi barát, amikor ő maga az osztály sztárjai közé tartozik?
  A nevünk hasonlósága miatt mi lettünk az osztály eltitkolt ikerpárja. Folyton-folyvást ezzel ökörködtek a haverjai - mégsem szólt hozzám többé úgy. Beszélt velem, de nem úgy, mint akkor. Sokkal inkább, mint egy idegennel. Épp ezért aztán már nem is kerestem a társaságát. Meg akartam őrizni azt az emléket, ahogy akkoriban beszélgettünk egymással.

  Ennek ellenére, épp itt állok a házuk ajtaja előtt. 
  Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a csengőt. Pár másodperc múltán ki is nyílt az ajtó.
- Szervusz, Min-jae! - olvasta le a nevemet Minhyuk anyukája a névtáblámról.
- Üdvözlöm! - hajoltam meg illedelmesen.
- Gondolom Minhyuk-höz jöttél. Gyere be - invitált be azonnal. - El sem tudod képzelni, milyen jó látni, hogy egy lány barátja is van. Tudod, nálunk még sosem járt egy lány ismerőse sem. Kicsit furcsa is - töprengett el ezen. - Mindegy is - legyintett egyet. - Épp most indultam bevásárolni. Minhyuk szobája a lépcső után található. Van rajta egy névtábla, biztos nem téveszted el. Menj nyugodtan - magyarázta mosollyal az arcán.
- Rendben, köszönöm.
  Már a lépcsőnél voltam, mikor utánam szólt.
- Nyugodtan verd ám fel ha alszik - azzal becsukta maga mögött az ajtót.
~ Szuper - gondoltam magamban.
  Lassan felballagtam az emeletre. Rögtön észrevettem a névtáblát, s rajta Minhyuk nevét. Az ajtóhoz léptem és már épp kopogni készültem, mikor hirtelen megdermedtem. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, és egyre szaporábban kezdett el verni a szívem. Erőt vettem magamon, és bekopogtam.
- Igen? - hangja hallatán összerezzentem.
~ De legalább nem alszik - nyugtatgattam magam.
- Te vagy az, anya? - kérdezte ismét, mire végül benyitottam. - Mi-Minjae? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Hali - intettem felé.
  Bár ébren volt, még mindig pizsamában üldögélt az ágyán a telefonját nyomogatva.
- Azta.. - fakadt ki belőle.
- Mi az?
- Aa.. semmi - hadonászott a kezeivel. - Gyere, ülj le - mutatott a kisasztal mellett lévő párnára.
  Leültem, majd ő is letelepedett a paplanába csavarodva a földre, pont velem szembe.
- Már jobban vagy? - kérdeztem félénken.
- Persze, kutya bajom - mosolygott. - Holnap már megyek suliba.
- Értem.
- Izé.. köszi, hogy eljöttél.
- Eunkwang erősködött, hogy mindenképp én jöjjek - előhúztam a táskámból a papírt, amire mindent leírtam, ami a mai nap történt. - Ez itt a mai. Nézd át és ha van valamilyen kérdésed, szólj!
- Vao.. mindent összeírtál - elkáprázva bámulta a papírt. - Nem csoda, hogy az osztály éltanulói közé tartozol.
- Ja, tényleg nem - szontyolodtam el egy picit. - Találtál benne valamit?
- Itt nem, de.. - kezdett bele - a tegnapi matek anyagot nem igazán értettem ... meg a kémiánál is voltak kérdőjelek. Itt is van - kotorta elő a füzeteit. - Ez itt.
- Aham.. - hajoltam a füzet fölé. - Hát, ehhez nekem is segítség kellett, hogy felfogjam - mosolyodtam el miközben felemeltem a fejem, ami alig volt pár centire az övétől. Ő is felpillantott, mire szemkontaktusba kerültünk.
- Oh? - mutatott az arcomra.
- Mi-mi az?
- Elpirultál.
- Hogy? - kaptam az arcomhoz. - De-dehogy is, csak meleg van idebent.
- Áá, vagy úgy - bólogatott, majd egy apró mosoly bukkant fel a szája sarkában. Vagy csak képzelődtem?
- Ez itt.. nem ez így nem jó - majd elkezdtem ceruza után kutatni.
- Tessék - nyújtotta felém a tollát.
  Elvettem tőle és átírtam az egyenletet.
- Így ni! De ez se jó, mert itt.. - magyaráztam neki, közben próbáltam fejjel lefelé írni a számokat, ami nem ment túl könnyen.
- Ülj ide - húzódott picit odébb, hogy oda férjek mellé az asztalhoz.
  Áthelyezkedtem, majd ismét belefogtam a magyarázásba.
- Így már érted?
- Ahaa.. igen, így már sokkal érthetőbb - mosolyodott el.
  Olyan feszélyezve éreztem magam mellette. Alig bírtam értelmesen makogni.
- Még mindig meleged van? - kérdezte. - Az arcod ... mintha elpirultál volna.
- I-igen, meleg van itt.
- Kinyissam az ablakot?
- Inkább ne! Hisz alig gyógyultál meg, még a végén megint megfázol.
- Nyugi, nem lesz bajom - majd felállt, és kinyitotta az ablakot, aztán visszaült mellém. - Akkor ez kész, jöhet a kémia, ugye?
- Persze, hisz azért vagyok itt.
- Ezért? - mutatta fel a füzetét. 
- Ja, mi másért? - válasz helyett elfintorodott.
~ Ez a fintor. Mikor is láttam utoljára? - kalandozott el a figyelmem.
- Minjae? Minjae? - hallottam meg Minhyuk hangját. - Itt vagy?
- Itt, itt vagyok. Mivel is a gond?
- Ezzel itt - mutatott a füzetlapra.
- Értem - egy kicsit eltöprengtem a példa felett. - Áá, ezt itt úgy kell, hogy.. - ám alig kezdtem bele a magyarázatba, Minhyuk feje a vállamra dőlt. - Hya, Minhyuk! - böktem meg, de nem reagált. - Hya, Lee Minhyuk! - kiáltottam hangosabban, de erre sem reagált.
  Felé fordultam, majd rázogatni kezdtem, de úgy mozgott a karjaim között, mint egy rongybaba. 
- Minhyuk! Térj magadhoz, hé! - szólongattam, de semmi reakció.
  A homlokához kaptam, ám láza nem volt. 
  Nem tudtam mit tegyek. Teljesen kétségbe estem.
- Francba, most mit csináljak? - motyogtam az orrom alatt. 
- Csak nem aggódsz értem?
- Már hogyne aggódnék!? - tört ki belőlem, mire észbe kaptam.
  Minhyuk-re pillantottam, ki mosollyal az arcán szundikált a vállamon.
- Hya! - csaptam a vállára. - Ez mégis mire volt jó? Tudod, hogy megijesztettél?
- Bocsánat - nézett rám azzal az ártatlan arcával. - De tudnom kellett.
- Mégis mit?
- Hogy jelentek-e számodra valamit, törpike.
- Ho-hogy, mi? - ledermedtem. - Mit mondtál az imént?
- Hogy jelentek-e számodra valamit is.
- Ne-nem az. Minek neveztél?
- Törpikének - mosolygott.
- Te... te felismersz engem?
- Perszehogy! Te vagy az a cuki sapis csaj az uszodából. Hogy felejthettelek volna el?
  Nem bírta felfogni, hogy emlékszik rám. Olyan furcsa volt az egész.
- De, akkor miért nem ismertél fel soha?
- Még, hogy nem ismertelek fel soha? Kikérem magamnak! Én mindig felismertelek, amikor csak találkoztunk.
- Hát, pedig nem úgy tűnt - váltottam picit szúrósabb hangnemre.
- Na jó, az elején nem mindig kapcsoltam - magyarázkodott. - Hisz nem sokszor jársz fonott hajjal suliba. Kiengedett hajjal pedig még sosem láttalak azelőtt. Plusz, a nevedet sem tudtam, a hajad pedig mindig eltakarta a névtábládat, így nem volt könnyű rájönni. 
- Na és a törpike?
- Nem akartam, hogy rád ragadjon ez a név. És azt hittem, megbántódsz, ha így hívlak más emberek előtt. Az uszodában sem tetszett. Meg amúgy is, nem akarom, hogy más így szólítson téged - lett magabiztosabb a hangja.
- Miért nem?
- Mert így csak én hívhatlak - mosolygott. - Áh, holnap Eunkwang csicskája leszek - sóhajtott egy nagyot. - Már alig várom.
- A csicskája? Ezt, meg hogy érted?
- Én kértem meg rá, hogy szedjen rá téged. Miattam vagy most itt.
- Hogy mi? - értetlenkedtem továbbra is.
- Ja, én voltam ... bocsi - harapott az alsó ajkába. - De beszélni akartam veled. Mindenképp.
- Miért?
- Hát, mert.. - kezdett bele - .. a kép! Megígérted, hogy csinálunk egy képet.
- Miért kell neked annyira az a kép?
- Hogy akkor is láthassalak, ha nem vagy itt.
- Ho-hogyan?
  Egyszerűen nem bírtam felfogni, miről beszél. Mintha egy másik nyelven mondta volna. Közelebb hajolt hozzám, és megpuszilta az arcomat.
- Ezt köszönetképp ... mindenért - mosolygott.
- De hisz.. az a lány.. - dadogtam.
- Milyen lány?
- Az a rövid hajú csajszi, akivel mindig együtt voltatok.
- Hari? Ő az unokatestvérem.
- Hogy?
- Az a lány, Hari az én unokatestvérem. Tavaly költöztek ide, és én voltam itt az első ismerőse, így jó ideig le sem tudtam vakarni magamról. 
- Akkor ti nem.. - kezdtem bele, de Minhyuk fejezte be a gondolatomat.
- Mármint, hogy ... járnánk? Dehogy, még csak az kéne - nevetett fel. - Én csupán az én törpikémet szeretem, senki mást.
- A törpikédet? - kérdeztem vissza.
- Bizony - mosolygott elégedetten.
- De, miért egy törpe? Hisz azok mind fiúk.
- Nem mind, Törpilla lány.
- Ooo.. szóval te Törpillára gondoltál?
- Miért, te ki másra?
- A Hófehérke meséjéből Kukára.
- Méghogy te Kuka? Bár aranyos és szeleburdi egy törp, de akkor is ... te Törpilla vagy.
  Válasz helyett felnevettem.
- Akkor te leszel a Kuka - mutattam felé.
- És miért pont ő?
- Mert aranyos, szeleburdi - ismételtem meg, amiket ő mondott - ..és mert őt szeretem a legjobban az összes törp közül.

~VÉGE~