Sosem tudtam, és még most sem megy igazán. De a középiskola minden elsős diákjának - kinek nincs semmi egészségügyi problémája - abszolválnia kell az úszótanfolyamot. Ez alól pedig én sem vagyok kivétel - sajna..
Sosem gondoltam volna, hogy bármi jó történhet velem egy uszodában. Egészen addig a napig..
* * *
- I-igen? Bocs, nem figyeltem.
- Azt észrevettem - kacagott egy jót rajtam. - El tudod akkor vinni neki a leckét?
- Én? D-de..
- Te vagy a legjobb "tanár" közöttünk - mutatott macskakörmöket a tanár szó kimondásakor. - És már három napja hiányzik, tuti akad valami, amit nem ért. Meg aztán, ki tudja, kinyitotta-e egyáltalán a könyveit azóta.
- De akkor is..
- Azt mondtad, neked ma úgy sincs semmi tennivalód.
- És te?
- Hya, tudod, hogy síkhülye vagyok. Mit tudnék én elmagyarázni neki. Te meg amúgy is arrafelé laksz. Még útba is esik neked.
Válasz helyett sóhajtottam egy nagyot.
- Akkor elviszed? - kérdezte ismét.
- Legyen, elviszem neki.
- Yes! - ujjongott. - Kösz, hogy megmentettél. Egy kincs vagy, Lee Minjae! - ugrott a nyakamba.
- Hya, Seo Eunkwang! - böktem le magamról amilyen gyorsan csak tudtam, majd hatalmas mosollyal az arcán elodázott az asztalomtól.
- Mi az, időközben Eunkwang rád hajtott?? - jött oda hozzám Miyoung.
- Még csak az kéne.
- Akkor mi volt ez a nagy ölelkezés?
- Megkért, hogy ma én mutassak helyette leckét.
- Mi? Leckét? Csaknem... - kezdett bele, majd egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán - Minhyuk-nek?
Ismét sóhajtottam egy nagyot.
- Neki, ugye? Ugye? Lee Minhyuk. Lee Minhyuk-öt mész korrepetálni - annyira jól szórakozott rajtam, hogy már majdnem kikürtölte a hírt az egész osztálynak.
- Jól mulatsz, mi? - fintorogtam rá.
- El sem tudod képzelni, mennyire.
Miyoung volt az egyetlen, aki tudta, hogyan érzek Minhyuk iránt. Bár a történetünket még neki sem meséltem el. A történetet, hogyan ismertem meg Lee Minhyuk-öt.
* * *
[fél évvel ezelőtt]
- Az órának vége. Jövő héten találkozunk ugyanitt. Addig is vigyázzatok magatokra.
- Viszlát, tanár úr! - kiáltottuk egyszerre, majd mind a zuhanyzók felé vettük az irányt.
Amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam és megszabadultam a fürdőruhámtól. Miután felöltöztem a szárítók felé vettem az irányt, hogy megszáríthassam a hajamat, mikor meghallottam, hogy a gépek elromlottak. Október közepén pedig nem túl okos dolog vizes hajjal rohangálni odakint.
- Hé, Minjae! - bökött oldalba Miyoung. - Pár 1-1 osztályos lány hozott magával hajszárítót. Azt mondták, szívesen kölcsön adják.
Így végül sikerült némileg megszárítani a hajamat, de mivel egy picit még nedves volt, befontam kétoldalt és ráhúztam a sapimat is. Én voltam az utolsó az osztályomból, aki elkészült, ezért egyedül indultam hazafelé. A mi osztályunknak szerencsére ez volt az utolsó órája aznap.
Már épp léptem volna ki az ajtón, mikor valaki kiabálni kezdett.
- Hé! Sapis! Te ott az ajtónál, hé!
Nem tudtam, ki lehetett az, még sosem hallottam a hangját. Mikor megfordultam ő elkezdett futni felém.
- Ezt elejtetted - nyújtotta felém a karkötőmet.
- Oh! Köszönöm - hajoltam meg illedelmesen. A srác a mi egyenruhánkat viselte a kabátja alatt, így sejtettem, hogy az 1-1 osztály egyik diákja lehet.
- Semmiség - mosolygott. - Órára?
- Hogy? Ja, nem, hazafelé.
- Áá.. kinek a jó - fintorgott. - Nekem még lesz egy órám.
- Akkor siess, nehogy elkéss!
- Azon vagyok. Remélem még látjuk egymást, törpike - húzta rá a szememre a sapkámat, majd egy hatalmas mosollyal az arcán kifutott az ajtón.
Egy hét múlva ismét összefutottunk.
- Hé, törpike! - pattant elő a sarokból, ezzel jól rám hozva a frászt.
- Hya, ne ijesztgess! - ripakodtam rá.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni.
- És miért hívsz törpikének?
- Mert ebben a sapiban pont olyan vagy, mint egy törpe. Egy nagyon aranyos törpike - mosolyodott el a végére. - De nekem sajna rohannom kell. Legközelebb igyunk meg valamit, hm?
- Felőlem.
- Ezt igennek veszem - mosolygott. - Akkor jövő héten az automatánál. Addig is szia, törpike!
- Hya! - kiabáltam utána, de már oda sem figyelt rám. Egy szempillantás alatt eltűnt az épületből.
A rákövetkező héten megint ott várt a lányöltöző előtt.
- Hya, túl lassú vagy! - förmedt rám, amint meglátott. - Már vagy tíz perce várlak az automatánál, de te sehol se vagy.
- Bocsi, nem jók a gépek valamint konektor sincs túl sok, így sokáig tart.
- Vagy úgy.. Mindegy, a lényeg, hogy nem menekültél el előlem. Tessék! - nyújtott felém egy pohár gőzölgő forrócsokit. - Megvettem, míg vártam rád.
- Köszi - vettem el tőle, majd mindketten elkezdtük kortyolgatni, ki-ki a sajátját. - De, most nem kell sietned órára?
- Egyszer késhetek, nem?
- Hya, ne csináld ezt!
- Mármint mit?
- Menj órára!
- Hogy ne lássalak megint egy hétig? Aish, gonosz vagy!
- He? - értetlenkedtem.
- Áá, lényegtelen - legyintett egyet az orrom előtt. - Merre laksz?
- A suli felé.
- Tényleg?
- Ma igen.
- Hogy érted azt, hogy ma igen?
- Áá, lényegtelen - majd belekortyoltam az italomba. - Hm, finom!
- Anyum forrócsokijához képest ez semmi. Egyszer majd gyere át hozzánk, akkor megkóstolhatnád.
Válasz helyett elmosolyodtam.
- Hé, én komolyan beszéltem ám - csípte meg az arcomat.
- Hya! - kiáltottam rá, mire rám fintorgott, majd a kezembe nyomta a saját poharát és mindkét kezével meghuzigálta az arcomat. - Hagyd már abba, nem hallod?
- Ez mégis hogy lehetséges?
- Mi?
- Hogy lehet az, hogy még morcisan is ilyen cuki vagy? - majd két keze közé zárta arcomat és ismét elfintorodott.
Totálisan leblokkoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Csak néztem rá, ő pedig vissza énrám.
- Na mindegy - törte meg végül a csendet. - Ezt majd még ki kell derítenem - jelent meg egy kaján mosoly az arcán. - Majd még összefutunk. Vigyázz magadra, törpike - húzta le ismét a sapkámat, majd elvette az ő poharát és elsietett.
Éreztem, ahogy elpirulok. A keze ... olyan meleg volt. És amit mondott. Olyan volt az egész, mint egy álom.
.. és így ment ez minden héten..
- Hi, törpike! - köszönt a falnak támaszkodva. - Nézd mim van - mutatott a fejére, amin egy - a pulcsijához színben passzoló - rózsaszín kötött sapka volt.
- Jól áll - mosolyogtam.
- Ugye? Szerintem is - mosolyodott el ő is. - Csinálnunk kéne egy képet.. - majd elkezdett a zsebeiben kutatni. - Biztos az osztályban felejtettem. A tiéd?
- Otthon felejtettem.
- Aish! - mérgelődött. - Legközelebb mindenképp készítünk egy képet - mutogatott fenyegetően felém. Bár az arcára pillantva egyáltalán nem volt ijesztő - sőt, inkább aranyos.
- Úgy lesz.
..de nem lett úgy.
Azután sosem láttam őt az uszodában. Az iskolában pedig akárhányszor összefutottunk sosem ismert fel. Igaz, hogy nem tudta a nevemet - ahogy én sem az övét - mégis, azért nem tudom elhinni, hogy csak a sapim által volt képes felismerni engem. Mikor pedig végre összeszedtem a bátorságom, hogy odamenjek hozzá, egy másik lány sertepertélt körülötte. Olyan jól néztek ki együtt - ezért inkább meghunyászkodtam. Nem akartam hülyét csinálni magamból.
Elkezdtem kerülni őt. Nem akartam összefutni vele - még véletlenül sem. Ami jól is ment, egészen másodikig. Másodikban ugyanis egy osztályba kerültünk. Ám, még ekkor sem mutatott semmi jelet arra, hogy felismerte volna az ő kis "törpikéjét". Meg, ha tényleg fel is ismert volna, talán okkal nem mutatta. Hisz kinek kéne egy ilyen nyomi barát, amikor ő maga az osztály sztárjai közé tartozik?
A nevünk hasonlósága miatt mi lettünk az osztály eltitkolt ikerpárja. Folyton-folyvást ezzel ökörködtek a haverjai - mégsem szólt hozzám többé úgy. Beszélt velem, de nem úgy, mint akkor. Sokkal inkább, mint egy idegennel. Épp ezért aztán már nem is kerestem a társaságát. Meg akartam őrizni azt az emléket, ahogy akkoriban beszélgettünk egymással.
Ennek ellenére, épp itt állok a házuk ajtaja előtt.
Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a csengőt. Pár másodperc múltán ki is nyílt az ajtó.
- Szervusz, Min-jae! - olvasta le a nevemet Minhyuk anyukája a névtáblámról.
- Üdvözlöm! - hajoltam meg illedelmesen.
- Gondolom Minhyuk-höz jöttél. Gyere be - invitált be azonnal. - El sem tudod képzelni, milyen jó látni, hogy egy lány barátja is van. Tudod, nálunk még sosem járt egy lány ismerőse sem. Kicsit furcsa is - töprengett el ezen. - Mindegy is - legyintett egyet. - Épp most indultam bevásárolni. Minhyuk szobája a lépcső után található. Van rajta egy névtábla, biztos nem téveszted el. Menj nyugodtan - magyarázta mosollyal az arcán.
- Rendben, köszönöm.
Már a lépcsőnél voltam, mikor utánam szólt.
- Nyugodtan verd ám fel ha alszik - azzal becsukta maga mögött az ajtót.
~ Szuper - gondoltam magamban.
Lassan felballagtam az emeletre. Rögtön észrevettem a névtáblát, s rajta Minhyuk nevét. Az ajtóhoz léptem és már épp kopogni készültem, mikor hirtelen megdermedtem. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, és egyre szaporábban kezdett el verni a szívem. Erőt vettem magamon, és bekopogtam.
- Igen? - hangja hallatán összerezzentem.
~ De legalább nem alszik - nyugtatgattam magam.
- Te vagy az, anya? - kérdezte ismét, mire végül benyitottam. - Mi-Minjae? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Hali - intettem felé.
Bár ébren volt, még mindig pizsamában üldögélt az ágyán a telefonját nyomogatva.
- Azta.. - fakadt ki belőle.
- Mi az?
- Aa.. semmi - hadonászott a kezeivel. - Gyere, ülj le - mutatott a kisasztal mellett lévő párnára.
Leültem, majd ő is letelepedett a paplanába csavarodva a földre, pont velem szembe.
- Már jobban vagy? - kérdeztem félénken.
- Persze, kutya bajom - mosolygott. - Holnap már megyek suliba.
- Értem.
- Izé.. köszi, hogy eljöttél.
- Eunkwang erősködött, hogy mindenképp én jöjjek - előhúztam a táskámból a papírt, amire mindent leírtam, ami a mai nap történt. - Ez itt a mai. Nézd át és ha van valamilyen kérdésed, szólj!
- Vao.. mindent összeírtál - elkáprázva bámulta a papírt. - Nem csoda, hogy az osztály éltanulói közé tartozol.
- Ja, tényleg nem - szontyolodtam el egy picit. - Találtál benne valamit?
- Itt nem, de.. - kezdett bele - a tegnapi matek anyagot nem igazán értettem ... meg a kémiánál is voltak kérdőjelek. Itt is van - kotorta elő a füzeteit. - Ez itt.
- Aham.. - hajoltam a füzet fölé. - Hát, ehhez nekem is segítség kellett, hogy felfogjam - mosolyodtam el miközben felemeltem a fejem, ami alig volt pár centire az övétől. Ő is felpillantott, mire szemkontaktusba kerültünk.
- Oh? - mutatott az arcomra.
- Mi-mi az?
- Elpirultál.
- Hogy? - kaptam az arcomhoz. - De-dehogy is, csak meleg van idebent.
- Áá, vagy úgy - bólogatott, majd egy apró mosoly bukkant fel a szája sarkában. Vagy csak képzelődtem?
- Ez itt.. nem ez így nem jó - majd elkezdtem ceruza után kutatni.
- Tessék - nyújtotta felém a tollát.
Elvettem tőle és átírtam az egyenletet.
- Így ni! De ez se jó, mert itt.. - magyaráztam neki, közben próbáltam fejjel lefelé írni a számokat, ami nem ment túl könnyen.
- Ülj ide - húzódott picit odébb, hogy oda férjek mellé az asztalhoz.
Áthelyezkedtem, majd ismét belefogtam a magyarázásba.
- Így már érted?
- Ahaa.. igen, így már sokkal érthetőbb - mosolyodott el.
Olyan feszélyezve éreztem magam mellette. Alig bírtam értelmesen makogni.
- Még mindig meleged van? - kérdezte. - Az arcod ... mintha elpirultál volna.
- I-igen, meleg van itt.
- Kinyissam az ablakot?
- Inkább ne! Hisz alig gyógyultál meg, még a végén megint megfázol.
- Nyugi, nem lesz bajom - majd felállt, és kinyitotta az ablakot, aztán visszaült mellém. - Akkor ez kész, jöhet a kémia, ugye?
- Persze, hisz azért vagyok itt.
- Ezért? - mutatta fel a füzetét.
- Ja, mi másért? - válasz helyett elfintorodott.
~ Ez a fintor. Mikor is láttam utoljára? - kalandozott el a figyelmem.
- Minjae? Minjae? - hallottam meg Minhyuk hangját. - Itt vagy?
- Itt, itt vagyok. Mivel is a gond?
- Ezzel itt - mutatott a füzetlapra.
- Értem - egy kicsit eltöprengtem a példa felett. - Áá, ezt itt úgy kell, hogy.. - ám alig kezdtem bele a magyarázatba, Minhyuk feje a vállamra dőlt. - Hya, Minhyuk! - böktem meg, de nem reagált. - Hya, Lee Minhyuk! - kiáltottam hangosabban, de erre sem reagált.
Felé fordultam, majd rázogatni kezdtem, de úgy mozgott a karjaim között, mint egy rongybaba.
- Minhyuk! Térj magadhoz, hé! - szólongattam, de semmi reakció.
A homlokához kaptam, ám láza nem volt.
Nem tudtam mit tegyek. Teljesen kétségbe estem.
- Francba, most mit csináljak? - motyogtam az orrom alatt.
- Csak nem aggódsz értem?
- Már hogyne aggódnék!? - tört ki belőlem, mire észbe kaptam.
Minhyuk-re pillantottam, ki mosollyal az arcán szundikált a vállamon.
- Hya! - csaptam a vállára. - Ez mégis mire volt jó? Tudod, hogy megijesztettél?
- Bocsánat - nézett rám azzal az ártatlan arcával. - De tudnom kellett.
- Mégis mit?
- Hogy jelentek-e számodra valamit, törpike.
- Ho-hogy, mi? - ledermedtem. - Mit mondtál az imént?
- Hogy jelentek-e számodra valamit is.
- Ne-nem az. Minek neveztél?
- Törpikének - mosolygott.
- Te... te felismersz engem?
- Perszehogy! Te vagy az a cuki sapis csaj az uszodából. Hogy felejthettelek volna el?
Nem bírta felfogni, hogy emlékszik rám. Olyan furcsa volt az egész.
- De, akkor miért nem ismertél fel soha?
- Még, hogy nem ismertelek fel soha? Kikérem magamnak! Én mindig felismertelek, amikor csak találkoztunk.
- Hát, pedig nem úgy tűnt - váltottam picit szúrósabb hangnemre.
- Na jó, az elején nem mindig kapcsoltam - magyarázkodott. - Hisz nem sokszor jársz fonott hajjal suliba. Kiengedett hajjal pedig még sosem láttalak azelőtt. Plusz, a nevedet sem tudtam, a hajad pedig mindig eltakarta a névtábládat, így nem volt könnyű rájönni.
- Na és a törpike?
- Nem akartam, hogy rád ragadjon ez a név. És azt hittem, megbántódsz, ha így hívlak más emberek előtt. Az uszodában sem tetszett. Meg amúgy is, nem akarom, hogy más így szólítson téged - lett magabiztosabb a hangja.
- Miért nem?
- Mert így csak én hívhatlak - mosolygott. - Áh, holnap Eunkwang csicskája leszek - sóhajtott egy nagyot. - Már alig várom.
- A csicskája? Ezt, meg hogy érted?
- Én kértem meg rá, hogy szedjen rá téged. Miattam vagy most itt.
- Hogy mi? - értetlenkedtem továbbra is.
- Ja, én voltam ... bocsi - harapott az alsó ajkába. - De beszélni akartam veled. Mindenképp.
- Miért?
- Hát, mert.. - kezdett bele - .. a kép! Megígérted, hogy csinálunk egy képet.
- Miért kell neked annyira az a kép?
- Hogy akkor is láthassalak, ha nem vagy itt.
- Ho-hogyan?
Egyszerűen nem bírtam felfogni, miről beszél. Mintha egy másik nyelven mondta volna. Közelebb hajolt hozzám, és megpuszilta az arcomat.
- Ezt köszönetképp ... mindenért - mosolygott.
- De hisz.. az a lány.. - dadogtam.
- Milyen lány?
- Az a rövid hajú csajszi, akivel mindig együtt voltatok.
- Hari? Ő az unokatestvérem.
- Hogy?
- Az a lány, Hari az én unokatestvérem. Tavaly költöztek ide, és én voltam itt az első ismerőse, így jó ideig le sem tudtam vakarni magamról.
- Akkor ti nem.. - kezdtem bele, de Minhyuk fejezte be a gondolatomat.
- Mármint, hogy ... járnánk? Dehogy, még csak az kéne - nevetett fel. - Én csupán az én törpikémet szeretem, senki mást.
- A törpikédet? - kérdeztem vissza.
- Bizony - mosolygott elégedetten.
- De, miért egy törpe? Hisz azok mind fiúk.
- Nem mind, Törpilla lány.
- Ooo.. szóval te Törpillára gondoltál?
- Miért, te ki másra?
- A Hófehérke meséjéből Kukára.
- Méghogy te Kuka? Bár aranyos és szeleburdi egy törp, de akkor is ... te Törpilla vagy.
Válasz helyett felnevettem.
- Akkor te leszel a Kuka - mutattam felé.
- És miért pont ő?
- Mert aranyos, szeleburdi - ismételtem meg, amiket ő mondott - ..és mert őt szeretem a legjobban az összes törp közül.
Válasz helyett elmosolyodtam.
- Hé, én komolyan beszéltem ám - csípte meg az arcomat.
- Hya! - kiáltottam rá, mire rám fintorgott, majd a kezembe nyomta a saját poharát és mindkét kezével meghuzigálta az arcomat. - Hagyd már abba, nem hallod?
- Ez mégis hogy lehetséges?
- Mi?
- Hogy lehet az, hogy még morcisan is ilyen cuki vagy? - majd két keze közé zárta arcomat és ismét elfintorodott.
Totálisan leblokkoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Csak néztem rá, ő pedig vissza énrám.
- Na mindegy - törte meg végül a csendet. - Ezt majd még ki kell derítenem - jelent meg egy kaján mosoly az arcán. - Majd még összefutunk. Vigyázz magadra, törpike - húzta le ismét a sapkámat, majd elvette az ő poharát és elsietett.
Éreztem, ahogy elpirulok. A keze ... olyan meleg volt. És amit mondott. Olyan volt az egész, mint egy álom.
.. és így ment ez minden héten..
- Hi, törpike! - köszönt a falnak támaszkodva. - Nézd mim van - mutatott a fejére, amin egy - a pulcsijához színben passzoló - rózsaszín kötött sapka volt.
- Jól áll - mosolyogtam.
- Ugye? Szerintem is - mosolyodott el ő is. - Csinálnunk kéne egy képet.. - majd elkezdett a zsebeiben kutatni. - Biztos az osztályban felejtettem. A tiéd?
- Otthon felejtettem.
- Aish! - mérgelődött. - Legközelebb mindenképp készítünk egy képet - mutogatott fenyegetően felém. Bár az arcára pillantva egyáltalán nem volt ijesztő - sőt, inkább aranyos.
- Úgy lesz.
..de nem lett úgy.
* * *
Azután sosem láttam őt az uszodában. Az iskolában pedig akárhányszor összefutottunk sosem ismert fel. Igaz, hogy nem tudta a nevemet - ahogy én sem az övét - mégis, azért nem tudom elhinni, hogy csak a sapim által volt képes felismerni engem. Mikor pedig végre összeszedtem a bátorságom, hogy odamenjek hozzá, egy másik lány sertepertélt körülötte. Olyan jól néztek ki együtt - ezért inkább meghunyászkodtam. Nem akartam hülyét csinálni magamból.
Elkezdtem kerülni őt. Nem akartam összefutni vele - még véletlenül sem. Ami jól is ment, egészen másodikig. Másodikban ugyanis egy osztályba kerültünk. Ám, még ekkor sem mutatott semmi jelet arra, hogy felismerte volna az ő kis "törpikéjét". Meg, ha tényleg fel is ismert volna, talán okkal nem mutatta. Hisz kinek kéne egy ilyen nyomi barát, amikor ő maga az osztály sztárjai közé tartozik?
A nevünk hasonlósága miatt mi lettünk az osztály eltitkolt ikerpárja. Folyton-folyvást ezzel ökörködtek a haverjai - mégsem szólt hozzám többé úgy. Beszélt velem, de nem úgy, mint akkor. Sokkal inkább, mint egy idegennel. Épp ezért aztán már nem is kerestem a társaságát. Meg akartam őrizni azt az emléket, ahogy akkoriban beszélgettünk egymással.
Ennek ellenére, épp itt állok a házuk ajtaja előtt.
Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a csengőt. Pár másodperc múltán ki is nyílt az ajtó.
- Szervusz, Min-jae! - olvasta le a nevemet Minhyuk anyukája a névtáblámról.
- Üdvözlöm! - hajoltam meg illedelmesen.
- Gondolom Minhyuk-höz jöttél. Gyere be - invitált be azonnal. - El sem tudod képzelni, milyen jó látni, hogy egy lány barátja is van. Tudod, nálunk még sosem járt egy lány ismerőse sem. Kicsit furcsa is - töprengett el ezen. - Mindegy is - legyintett egyet. - Épp most indultam bevásárolni. Minhyuk szobája a lépcső után található. Van rajta egy névtábla, biztos nem téveszted el. Menj nyugodtan - magyarázta mosollyal az arcán.
- Rendben, köszönöm.
Már a lépcsőnél voltam, mikor utánam szólt.
- Nyugodtan verd ám fel ha alszik - azzal becsukta maga mögött az ajtót.
~ Szuper - gondoltam magamban.
Lassan felballagtam az emeletre. Rögtön észrevettem a névtáblát, s rajta Minhyuk nevét. Az ajtóhoz léptem és már épp kopogni készültem, mikor hirtelen megdermedtem. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, és egyre szaporábban kezdett el verni a szívem. Erőt vettem magamon, és bekopogtam.
- Igen? - hangja hallatán összerezzentem.
~ De legalább nem alszik - nyugtatgattam magam.
- Te vagy az, anya? - kérdezte ismét, mire végül benyitottam. - Mi-Minjae? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Hali - intettem felé.
Bár ébren volt, még mindig pizsamában üldögélt az ágyán a telefonját nyomogatva.
- Azta.. - fakadt ki belőle.
- Mi az?
- Aa.. semmi - hadonászott a kezeivel. - Gyere, ülj le - mutatott a kisasztal mellett lévő párnára.
Leültem, majd ő is letelepedett a paplanába csavarodva a földre, pont velem szembe.
- Már jobban vagy? - kérdeztem félénken.
- Persze, kutya bajom - mosolygott. - Holnap már megyek suliba.
- Értem.
- Izé.. köszi, hogy eljöttél.
- Eunkwang erősködött, hogy mindenképp én jöjjek - előhúztam a táskámból a papírt, amire mindent leírtam, ami a mai nap történt. - Ez itt a mai. Nézd át és ha van valamilyen kérdésed, szólj!
- Vao.. mindent összeírtál - elkáprázva bámulta a papírt. - Nem csoda, hogy az osztály éltanulói közé tartozol.
- Ja, tényleg nem - szontyolodtam el egy picit. - Találtál benne valamit?
- Itt nem, de.. - kezdett bele - a tegnapi matek anyagot nem igazán értettem ... meg a kémiánál is voltak kérdőjelek. Itt is van - kotorta elő a füzeteit. - Ez itt.
- Aham.. - hajoltam a füzet fölé. - Hát, ehhez nekem is segítség kellett, hogy felfogjam - mosolyodtam el miközben felemeltem a fejem, ami alig volt pár centire az övétől. Ő is felpillantott, mire szemkontaktusba kerültünk.
- Oh? - mutatott az arcomra.
- Mi-mi az?
- Elpirultál.
- Hogy? - kaptam az arcomhoz. - De-dehogy is, csak meleg van idebent.
- Áá, vagy úgy - bólogatott, majd egy apró mosoly bukkant fel a szája sarkában. Vagy csak képzelődtem?
- Ez itt.. nem ez így nem jó - majd elkezdtem ceruza után kutatni.
- Tessék - nyújtotta felém a tollát.
Elvettem tőle és átírtam az egyenletet.
- Így ni! De ez se jó, mert itt.. - magyaráztam neki, közben próbáltam fejjel lefelé írni a számokat, ami nem ment túl könnyen.
- Ülj ide - húzódott picit odébb, hogy oda férjek mellé az asztalhoz.
Áthelyezkedtem, majd ismét belefogtam a magyarázásba.
- Így már érted?
- Ahaa.. igen, így már sokkal érthetőbb - mosolyodott el.
Olyan feszélyezve éreztem magam mellette. Alig bírtam értelmesen makogni.
- Még mindig meleged van? - kérdezte. - Az arcod ... mintha elpirultál volna.
- I-igen, meleg van itt.
- Kinyissam az ablakot?
- Inkább ne! Hisz alig gyógyultál meg, még a végén megint megfázol.
- Nyugi, nem lesz bajom - majd felállt, és kinyitotta az ablakot, aztán visszaült mellém. - Akkor ez kész, jöhet a kémia, ugye?
- Persze, hisz azért vagyok itt.
- Ezért? - mutatta fel a füzetét.
- Ja, mi másért? - válasz helyett elfintorodott.
~ Ez a fintor. Mikor is láttam utoljára? - kalandozott el a figyelmem.
- Minjae? Minjae? - hallottam meg Minhyuk hangját. - Itt vagy?
- Itt, itt vagyok. Mivel is a gond?
- Ezzel itt - mutatott a füzetlapra.
- Értem - egy kicsit eltöprengtem a példa felett. - Áá, ezt itt úgy kell, hogy.. - ám alig kezdtem bele a magyarázatba, Minhyuk feje a vállamra dőlt. - Hya, Minhyuk! - böktem meg, de nem reagált. - Hya, Lee Minhyuk! - kiáltottam hangosabban, de erre sem reagált.
Felé fordultam, majd rázogatni kezdtem, de úgy mozgott a karjaim között, mint egy rongybaba.
- Minhyuk! Térj magadhoz, hé! - szólongattam, de semmi reakció.
A homlokához kaptam, ám láza nem volt.
Nem tudtam mit tegyek. Teljesen kétségbe estem.
- Francba, most mit csináljak? - motyogtam az orrom alatt.
- Csak nem aggódsz értem?
- Már hogyne aggódnék!? - tört ki belőlem, mire észbe kaptam.
Minhyuk-re pillantottam, ki mosollyal az arcán szundikált a vállamon.
- Hya! - csaptam a vállára. - Ez mégis mire volt jó? Tudod, hogy megijesztettél?
- Bocsánat - nézett rám azzal az ártatlan arcával. - De tudnom kellett.
- Mégis mit?
- Hogy jelentek-e számodra valamit, törpike.
- Ho-hogy, mi? - ledermedtem. - Mit mondtál az imént?
- Hogy jelentek-e számodra valamit is.
- Ne-nem az. Minek neveztél?
- Törpikének - mosolygott.
- Te... te felismersz engem?
- Perszehogy! Te vagy az a cuki sapis csaj az uszodából. Hogy felejthettelek volna el?
Nem bírta felfogni, hogy emlékszik rám. Olyan furcsa volt az egész.
- De, akkor miért nem ismertél fel soha?
- Még, hogy nem ismertelek fel soha? Kikérem magamnak! Én mindig felismertelek, amikor csak találkoztunk.
- Hát, pedig nem úgy tűnt - váltottam picit szúrósabb hangnemre.
- Na jó, az elején nem mindig kapcsoltam - magyarázkodott. - Hisz nem sokszor jársz fonott hajjal suliba. Kiengedett hajjal pedig még sosem láttalak azelőtt. Plusz, a nevedet sem tudtam, a hajad pedig mindig eltakarta a névtábládat, így nem volt könnyű rájönni.
- Na és a törpike?
- Nem akartam, hogy rád ragadjon ez a név. És azt hittem, megbántódsz, ha így hívlak más emberek előtt. Az uszodában sem tetszett. Meg amúgy is, nem akarom, hogy más így szólítson téged - lett magabiztosabb a hangja.
- Miért nem?
- Mert így csak én hívhatlak - mosolygott. - Áh, holnap Eunkwang csicskája leszek - sóhajtott egy nagyot. - Már alig várom.
- A csicskája? Ezt, meg hogy érted?
- Én kértem meg rá, hogy szedjen rá téged. Miattam vagy most itt.
- Hogy mi? - értetlenkedtem továbbra is.
- Ja, én voltam ... bocsi - harapott az alsó ajkába. - De beszélni akartam veled. Mindenképp.
- Miért?
- Hát, mert.. - kezdett bele - .. a kép! Megígérted, hogy csinálunk egy képet.
- Miért kell neked annyira az a kép?
- Hogy akkor is láthassalak, ha nem vagy itt.
- Ho-hogyan?
Egyszerűen nem bírtam felfogni, miről beszél. Mintha egy másik nyelven mondta volna. Közelebb hajolt hozzám, és megpuszilta az arcomat.
- Ezt köszönetképp ... mindenért - mosolygott.
- De hisz.. az a lány.. - dadogtam.
- Milyen lány?
- Az a rövid hajú csajszi, akivel mindig együtt voltatok.
- Hari? Ő az unokatestvérem.
- Hogy?
- Az a lány, Hari az én unokatestvérem. Tavaly költöztek ide, és én voltam itt az első ismerőse, így jó ideig le sem tudtam vakarni magamról.
- Akkor ti nem.. - kezdtem bele, de Minhyuk fejezte be a gondolatomat.
- Mármint, hogy ... járnánk? Dehogy, még csak az kéne - nevetett fel. - Én csupán az én törpikémet szeretem, senki mást.
- A törpikédet? - kérdeztem vissza.
- Bizony - mosolygott elégedetten.
- De, miért egy törpe? Hisz azok mind fiúk.
- Nem mind, Törpilla lány.
- Ooo.. szóval te Törpillára gondoltál?
- Miért, te ki másra?
- A Hófehérke meséjéből Kukára.
- Méghogy te Kuka? Bár aranyos és szeleburdi egy törp, de akkor is ... te Törpilla vagy.
Válasz helyett felnevettem.
- Akkor te leszel a Kuka - mutattam felé.
- És miért pont ő?
- Mert aranyos, szeleburdi - ismételtem meg, amiket ő mondott - ..és mert őt szeretem a legjobban az összes törp közül.
~VÉGE~
