Egy újabb elfeledett szülinap? (Donghae 29. szülinapjára)

  Október 15.
  Ez az a nap, mikor a legboldogabbnak kéne lennem. Mikor mindenki kedves hozzám, s mosolyogva nyújtja át a nekem szánt ajándékát. Igen, a szülinapom ... amire már nem merek úgy gondolni, mint egy felejthetetlen napra. Ugyanis igencsak feledhető.
  Pár évvel ezelőtt történt meg először, hogy a Super Junior összes tagja megfeledkezett róla. Na jó, azért volt kivétel ... de kevés. És bár igaz, hogy azóta sosem felejtették el, én azért mégsem verem nagy dobra ... pedig szeretném..

  Reggel épphogy kiléptem a szobám ajtaján, Eunhyuk, Siwon és Kangin jött felém tárt karokkal.
- Boldog szülinapot az ünnepeltnek! - mondták szinte kórusban, majd úgy megöleltek, hogy alig kaptam levegőt tőlük.
- Köszönöm srácok. - motyogtam szorításuk közepette.
  Mikor végre eleresztettek, a többiek ijedt arcát pillantottam meg. Volt, aki a telefonjában keresgélt, más a naptárt bűvölte, mire mind ráeszméltek: október 15.-e van.
  Az asztalhoz ülve Ryeowook termett mellettem.
- Íme a szülinaposunk reggelije. - mondta, közben egy jó adag rizst és sok más finomságot rakott le elém az asztalra - Jó étvágyat!
- Köszönöm Wookie - mosolyogtam, mint a tejbetök.
  Azért jól esett, hogy volt, aki gondolt rám.
  Lassacskán pedig az összes tag felköszöntött, kivéve egy valakit. Yesung-öt, aki állítólag nemrég hagyta el a dorm-ot.

  Mina-val tegnap úgy egyeztünk meg, hogy ma délután moziba megyünk, de, mivel nem bírtam magammal, még délelőtt meglátogattam őt. Kopogtam, de nem jött válasz, így ismét kopogtam.
- Megyek! - húzta el a szót Mina, míg a kilincshez nem ért. - Oppa! Hát te? - meredt rám nagy szemekkel.
- Gondoltam benézek hozzád. Mi jót csinálsz? - próbáltam beljebb menni, de a küszöbnél tovább nem engedett.
- Donghae, most nem jó - mondta félénk hangon. - Mi lenne, ha ebédre visszajönnél?
- Tudok, hogy akkortájt lesz a mai jelenet felvétele. De mégis mi a baj, miért nem mehetek be?
- Mert.. nincs kitakarítva. Egy kupi az egész ház. - mentegetőzött.
- Te sosem bírsz hétközben rendet tartani.
- De most akkor sem jó ... kérlek. - nézett rám nagy boci szemekkel.
  Úgy éreztem, hogy valamit titkol előlem. De vajon mit?
- Tudod, milyen nap van ma? - kérdeztem tőle reménykedve.
- Hmm... kedd?
- Azon kívül?
- Húú... október 15.-e, azt hiszem. De miért kérdezed? 
  Mondata hallatán azt hittem, ezt az egészet csak álmodom. Méghogy ő ne emlékezne rá? Az lehetetlen..
- De figyelj, ezt majd a film előtt megbeszéljük, oké? Most pedig menj, légyszi - noszogatott, de a talpam a földbe gyökerezett. 
  Végül aztán megmozdultam. Egy nagy sóhaj kíséretében egy lágy csókot leheltem ajkaira, majd elindultam vissza a dorm-ba.

  Egész úton ez a jelenet járt az eszemben. Vajon miért viselkedett velem így? Már majdhogynem két éve, hogy együtt vagyunk, erre így elküld? Egy darab magyarázat nélkül?
  Szinte észre sem vettem Eunhyuk-öt, ki velem együtt szállt be a liftbe.
- Hát téged meg mi lelt? - nézett rám értetlenül. - Nem Mina-hoz mentél?
- De igen.
- És akkor most mit keresel itt?
- Hosszú.. - nem akartam elmesélni neki a történteket.
- Mellesleg itt az ajándékod - nyújtott felém egy dobozt, de ahogy érte nyúltam, ő visszahúzta magához. - A-a, először mondj valami szépet.
- Te vagy a legsármosabb férfi, akit valaha láttam.
- Tudod te, mit kell mondani. - mosolyodott el, s átnyújtotta a dobozt.
  Azt hittem, valami jó kis ajándékot kapok tőle, erre, mire kiszedem a csomagolásból, egy doboz tejjel találom szembe magamat.
- Hogy nagyra nőj - tört ki hatalmas kacajban Hyuk. - De ugye tudod, hogy csak tréfáltam?  
- Persze, tudom.
- Akkor jó - mosolygott szakadatlanul a saját viccén.

  A forgatás közti szünetben Mina-t véltem felfedezni, ki épp a forgatás helyszíne felé sétált.
~ Csak nem hozzám jön?
  Hatalmas mosollyal azt arcomon indultam meg feléje, mikor hirtelen megfordult a saját tengelye körül, s telefonját a füléhez emelve indult meg az ellenkező irányba. Nem bírtam magammal, így követtem őt.
  Két saroknyival odébb, egy kisebb park egyik padjához sétált oda. Én elbújtam egy terebélyesebb fa mögé, s innen figyeltem őt tovább. Pár perc múlva egy ismerős személy bukkant fel nem messze tőle. Felé közeledett.
  Nem volt nehéz felismerni, ki is volt az valójában, ugyanis nap, mint nap összefutottam vele. Yesung.
  Oly gondtalanul beszélgettek, nevetgéltek ott, mintha csak egy turbékoló szerelmespár lettek volna.
  Ezután már tényleg nem tudtam, mit higgyek. Hirtelen az eszembe vágott egy pillanatkép. 
~Ugye nem? Ugye nem azért küldtél el délelőtt, mert Yesung ott volt épp nálad? Nem, ez csak egy félreértés lehet.. - ráztam a fejemet, de nem bírtam megszabadulni ettől a gondolatól.
  Az a lány, akit a világon mindennél jobban szeretek, pont az egyik csapattársammal csal meg? 

  A forgatás után azonnal haza mentem. Mina vagy tízszer hívott, de nem válaszoltam a hívásaira. Később egy SMS érkezett tőle.
  "Héé, hol vagy? A film 10 perc múlva kezdődik. Gyere gyors!! Itt várlak a bejárat előtt. -Mina"
  Válasz nélkül nyomta le a piros gombot a készüléken, s dőltem vissza a kanapénak. Bár a tévét bámultam, az agyam valahol egészen máshol járt.
 ~ Miért pont ma? A szülinapomon. Miért pont ma kellett erre rájönnöm? 
  Észre sem vettem, hogy idegeskedésem közepette még a kezemben szorongatott műsorújságot is összegyűrtem.
  Egyszer csak kopogás hangja ütötte meg a fülemet. Lassan odasétáltam az ajtóhoz, s kinyitottam azt.
- Hát itt vagy? Mégis mi ütött beléd, nem azt beszéltük meg, hogy moziba megyünk? - hadarta egy szuszra - Itt vannak a jegyek is ... megvettem őket, de minek?
  Nem válaszoltam, csak az arcát bámultam.
- Mi van veled, ha? Miért nem válaszolsz? - kezével gyengéden hozzáért arcomhoz, mire elfordultam tőle. - Mond már el, hogy mi bajod? - váltott kissé mérgesebb hangnemre.
- Mit akarsz tőlem? Még csak azt sem tudod, milyen nap van ma, de itt üvöltözöl velem, mint egy idiótával. Miért nem hívtad fel Yesung-öt, ahelyett, hogy rám vártál a mozi előtt? Biztos örömmel megnézte volna veled azt a filmet.
- Yesung a barátnőjével megy ma vacsorázni - mondta egyhangúan. - És nagyon is jól tudom, hogy milyen nap van ma.
- Tényleg? Akkor miért nem engedtél be reggel a lakásodba? Mit titkolsz előlem? - már nem bírtam magammal, rá kellett jönnöm, hogy mi folyik itt.
  Mina szó nélkül megragadta a jobb kezemet, s elkezdett húzni maga után.
- Most meg hová viszel?
- Szeretnéd tudni, hogy miért nem engedtelek be reggel? Akkor kövess! 
  
  Egy tíz perces séta után meg is érkeztünk Mina lakásához. Mina elém lépett, s kitárta előttem a bejárati ajtót, hogy én léphessek be elsőnek a lakásba. 
  Ahogy a konyha felé vettem az irányt, egy gyönyörű epres torta fogadott, a konyhapulton pedig egymás mellett sorakoztak az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb fogások.
- Szerinted ezt mennyi időmbe telt elkészíteni? - szólalt meg Mina a hátam mögül.
- Ezt mind nekem készítetted? 
- Persze hogy, hisz ma te vagy az ünnepelt - mosolygott. - Mégis ki másnak sütnék egy egész tortát, ha nem neked ... főképp epreset.
- Na és Yesung?
- Mi van vele?
- Láttalak vele ma a parkban.
- Jaaj, hogy az. Tanácsot akart kérni, hogy mit tegyen a randin. Picit bepánikolt szegény.
- Akkor te csak..
- Csak tanácsokat adtam neki ... ennyi. Miért te mire gondoltál? - emelte fel az egyik szemöldökét.
  Úgy elszégyeltem magam. Hogy képzelhettem, hogy megcsal?  
  Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, úgy meglepődtem.
- Kivettem egy jó kis filmet is, vacsi után akár meg is nézhetjük. - vetette fel az ötletet Mina.
- Arra nem lesz szükség.
- Ezt hogy érted?
- Így - majd egy szenvedélyes csókot leheltem ajkaira. - Pont így.
 
  Hogy ez után mi történt, azt a fantáziátokra bízom. De annyit elárulok, ez volt életem eddigi legjobb szülinapja.

VÉGE

Az utolsó kívánság (Ryeowook, Donghae)

  Minden ember rejtett vágyai között ott lapul az elfogadás, a megértés … és a biztos menedék, legyen szó akár otthonról, vagy épp egy szeretett személyről. Sokan közülünk elnyomják ezt a vágyukat, vagy csak nem akarnak tudomást venni eme igényükről. De az élet néha oly nehéz út elé állít bennünket, hogy lehet, már túl késő lesz, mikor végre felismerjük, hogy mire is van igazán szükségünk.

  Amíg el nem veszik tőlünk, addig sosem fogunk rájönni, valójában mennyit is ért.

  - Jó reggelt álomszuszék. – köszöntötte Donghae egy apró puszival kedvesét, Haneul-t. – Ideje felkelni.
  - Csak még öt perc. – motyogta a takaró alá bújva.
  - Ha most azonnal nem mászol ki az ágyból, én magam foglak kirángatni onnét. – váltott picit komolyabb hangnemre.
  - Na, azt megnézném. – nevette el magát arcát résnyire kidugva a takaró alól, majd felült az ágyon, és egy nagyot nyújtózott.

  Kócos barna haját vakargatva csoszogott át a konyhán, mígnem megérkezett a fürdőszoba ajtajához.

  Egy kicsiny, kétszobás lakás, ahol amint belépsz a bejárati ajtón, máris a nappaliban találod magadat. A régi fénycsöves televízió mellett talán túlságosan is modernek tűnhet a laptop és az MP3 lejátszó. Ám ebben a házban ez teljesen normális, hisz ez nem egy pénzes ember villája. Gardrób helyett is csak egy állvány szolgál a ruhák tárolására, amelyre szép sorban fel vannak aggatva a különböző színű és fazonú darabok. Cipőből is csupán három darab található a tartóján: egy fekete magassarkú, egy sportcipő és egy szandál.

  Mire a jéghideg víz, mellyel megmosta álmos arcát, végre felébresztette őt, átment a konyhába, hogy reggelit készítsen. Kedvese már a konyhapulton könyökölve várt rá.

  - Ne csak nézelődj, inkább gyere segíteni! – adta ki a parancsot Donghae-nek.
  - Mit eszünk ma? – ölelte át gyengéden Haneul derekát, mire a lány arcát piros pír borította el.

  Három év eltelte után is képes megborzongatni a lány szívét, akár egy apró érintésével.

  Vajon mikor fogom ezt megszokni? – kérdezte magától Haneul.

  - Sült tojást eszünk. Megfelel? – vetette oda egyhangúan, mintha mi sem történt volna.
  - Naná, hisz imádom!

  Haneul akaratlanul is, de elnevette magát a srác válasza hallatán. Donghae ugyanis minden ételre ugyanezt válaszolja.

  Ahogy a saját tányérját lehelyezte az asztalra, kopogásra lett figyelmes. Két rövid és két hosszú koppanás … ez csakis egy ember lehet.

  - Bejövök! – engedte be magát szó nélkül Ryeowook, kit még csak be sem invitáltak a házba. – Hmm, ha az illata mennyei, akkor az íze is biztos az. – ült le Donghae székére, s már épp neki látott volna az evésnek, mikor tekintete Haneul arcára tévedt.

  A lány tekintete komor lett, s csak meredten bámult Ryeowook-ra. Asrác egy mély lélegzetet vett, majd újra megszólalt.
  - Donghae jól van. Esetleg szeretnéd meglátogatni?

  Ryeowook kérdése hallatán Haneul megtorpant, majd a földet kezdte el kémlelni. Tekintetéből mérhetetlen fájdalom tükröződött, az agya pedig csak úgy kattogott, mikor újra felidézte azokat az emlékképeket.

  - El kell engedned őt végre! – szólalt meg újra Ryeowook.

  Haneul kezét ökölbe szorítva próbálta megőrizni nyugalmát, s egyúttal visszatartani könnyeit.
  - Hagyd abba! – szűrte ki fogai közül ezt a két szót – Hae sosem hagyott el!
  - De igen, már vagy két hónapja. – vágta rá azonnal.

  Két hónappal ezelőtt ugyanis … Donghae balesetet szenvedett.

  - Úton vagyok. Öt perc és ott leszek. – hallatszott meg Donghae édes hangja a vonal túlsó feléről.
  - Rendben, itt várlak a bejáratnál. – mosolygott Haneul a készülékbe.

  Olyan izgatottnak tűnt, hogy akár madarat is lehetett volna fogatni vele. Nem is csoda, hisz ez lesz élete első randija. Vagyis, csak szerinte az első, ugyanis az eddigi randijaikat sosem nevezte annak. Donghae mindig úgy időzített, hogy ő csak a randi közepén jött rá, hogy végül is ez az akar lenni. Most viszont tetőtől-talpig szépen felöltözve, egy enyhe sminkkel az arcán várt Donghae-ra, az étterem előtt.
  Az órájára pillantott, ami szerint – ha nem romlott el – már több mint tíz perc telt el a hívás óta. Sziréna hangja ütötte meg a lány fülét, mire hirtelen felkapta a fejét. Eddig észre sem vette a tömeget, amely a nem messzi útkereszteződésnél összegyűlt.

  - Elütöttek egy férfit. – hallotta az egyik járókelőt, aki a mellette rohanó lánynak mesélte az eseményt.

  Haneul arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt az az életvidám tekintet, amit a félelem váltott fel.

  Ez csak egy véletlen. Biztos nem ő az. – rázta a fejét, de a szíve legmélyén mégis ott lapult a rettegés, így utánuk eredt.

  A sziréna hangja minden megtett lépésével egyre csak hangosabb lett, mígnem odaért a helyszínre. A szíve a torkában dobogott. Olyannyira megrémült, hogy még az előtte álló tömeget sem merte áttörni. Nagy levegőt vett, s kezét ökölbe szorítva tolakodott előre. Mikor végre mindenkit félre lökött maga elől, azt hitte, ott helyben kiszáll belőle a lélek.

  Ez ... ez nem lehet igaz. Cs-csak álmodom. – szemei könnyel gyűltek meg, s erőtlenül esett térdre a sebesült előtt.

  Az a vágy, melyet a leginkább sem kívánt, végül valóra vált. Az a férfi, akit a világon mindennél jobban szeretett, ott feküdt előtte a földön. Elegáns fekete zakója és sötétkék ingje csupa vér volt. Arcát és kezét is vér borította.

  Haneul a keze után nyúlt. Ahogy megérintette azt, Donghae lassan kinyitotta szemét.

 - Ha-haneul! – dadogta alig hallhatóan.

  A lány könnyáztatta szemeivel Donghae erőtlen arcára pillantott.
  - O-olyan szép vagy. – szólalt meg ismét, mire Haneul még inkább zokogni kezdett.

  Legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne beszéljen, mert azzal csak ront az állapotán. De egy szó, annyi sem bírta elhagyni a torkát.
  - Sa-sajnálom, h-hogy nem tartom be a sza-szavamat. – a mondat végére Donghae elmosolyodott, majd örökre lehunyta szemét.
  - Ne.,. ne... nem mehetsz el! – üvöltözte Donghae élettelen testére zuhanva – Kérlek, ne hagyj itt egyedül.

* * *

  - Mikor fogod már abbahagyni a képzelgést? Azzal, hogy nap mint nap újonnan magad mellé teremted őt, még nem fog visszatérni. – tette le Ryeowook a villáját az asztalra.
  - És te mikor fogsz végre békén hagyni engem? – kérdezett vissza Haneul – Meddig fogsz még pesztrálni?
  - Amíg el nem engeded őt végre-valahára!
  - És mi van, ha sosem fogom elengedni?
  - El fogod. Egyszer biztosan. – mondta őszinte, megértő hangon.
  - Én... – szipogott Haneul – én nem akarom elfelejteni őt.
  - Nem is fogod … mindig emlékezni fogsz rá. Örökké ott fog lakni a szíved legmélyén.
  - Mi? D-de hisz az előbb azt mondtad.,. – kezdett bele, de Ryeowook félbeszakította.
  - Én azt mondtam elengedni, nem pedig, elfelejteni. Ez a kettő teljesen más.
  - Már miért lenne az? – értetlenkedett tovább.
  - Az elengedés azt jelenti, hogy elfogadod, ő már nincs veled. Hogy ő már egy sokkal jobb helyen van. – magyarázta – De amíg minden reggel úgy jövök ide, hogy két tányér fogad az asztalon, addig minden áldott nap el fogom ezt játszani veled. – majd egy újabb falatot kapott be az eredetileg Donghae-nek készített ételből.
  - Azt hiszed én jókedvemből csinálom ezt? – szólalt meg újra Ryeowook – Hogy csak azért járok ide, mert ingyen reggelit kapok … vagy, hogy bosszantsalak téged? Szerinted én szeretem ezt csinálni?
  - Akkor miért csinálod? Mit számítok én neked? – feleselt vissza Haneul.
  - Mert megígértem. – vágta rá gondolkodás nélkül – Megígértem, hogy vigyázni fogok rád, bármi történjék.

* * *

  - Haneul! Haneul, hallasz engem? Én vagyok az, Wookie! Nyisd ki az ajtót, kérlek! – dörömbölt megállás nélkül – Haneul, tudom, hogy itt vagy. Kérlek, nyiss ajtót! – de nem érkezett válasz.

  Eltelt egy pár perc is, mire be tudta törni az ajtót, de végül csak sikerült neki. A lámpák mind le voltak kapcsolva. Csupán egy apró síró hangot lehetett hallani, ami minden bizonnyal Haneul hangja volt. Szemét összeszűkítve próbálta megtalálni őt a sötétségben.

  - Haneul! – kiáltotta ismét, mikor észrevette őt, s odarohant hozzá.

  A nappali legsötétebb sarkában, összegömbölyödve, fejét térdeire hajtva zokogott. Ryeowook letérdelt mellé. Kezét Haneul vállára helyezte, ki egy egyszerű mozdulattal le is rázta azt magáról.
  - Menj el! – motyogta.
  - Nem, itt maradok veled. – erősködött a srác.
  - Senkivel sem akarok beszélni! – próbálta ismét ellökni maga mellől Ryeowook-ot.
  - Akkor ne beszélj!

  Ryeowook leült Haneul mellé a földre. Alig egy méter távolság volt közöttük. Fejét a falnak döntve ücsörgött ott, szótlanul.

  Másnap ismét eljött hozzá. Egy doboz étellel a kezében érkezett, melyet Haneul-nek készített.

  - Gyerünk, egyél! – nyújtott a lány felé egy kanál rizst, de Haneul meg sem mozdult.

  Így ment ez három napon keresztül. Ryeowook bármennyire is próbálkozott, egy falatot sem bírt Haneul-be erőszakolni.

  Ott kuporgott nap, mint nap élten és szomjan.

  - Megjöttem! – kiáltott Ryeowook – Hoztam egy kis harapnivalót. – mutatta fel a kezében tartott ebédes dobozt.

  Már szinte meg sem lepődött Haneul reakcióján. A lány rezzenéstelen arccal, meredten bámulta a szemközti falat. Tekintetéből látható volt, hogy valahol nagyon messze jár.

  Már nem sírt … képtelen volt többet sírni. De a tényt, hogy Donghae meghalt, egyszerűen nem bírta elfogadni.

  - Haneul, muszáj enned valamit! – telepedett le mellé a földre – Ha tovább folytatod a koplalást, el fogsz ájulni.
  - Meg akarok halni. – motyogta alig hallhatóan, mire Ryeowook kikerekedett szemekkel bámult rá.

  Napok óta nem szólt hozzá, így örült, hogy újra hallhatja a hangját, de ... nem épp ezt szerette volna hallani.

  - Miért nem én haltam meg helyette? – kérdezte Haneul – Miért pont ő?
  - Ne beszélj hülyeségeket! – kiáltott rá – Egyikőtöknek sem kellett volna meghalnia.
  - Akkor ő miért? – nézett fel könnybe lábadt szemekkel Ryeowook arcára – Miért? – ismételte meg kérdését, mire kitört belőle a sírás.

  Ez volt a baleset óta az első alkalom, hogy kiöntötte a szívét valakinek. Alig volt pár szó, de legalább némileg megnyílt a külvilág felé.

Ryeowook közelebb kúszott hozzá, és szorosan magához húzta Haneul reszkető testét. A lány megállás nélkül zokogott. Azt a tömérdek mennyiségű fájdalmat, mely a baleset napja óta felhalmozódott benne, most végre sikerült kiadni magából.
  Egy fél óra elteltével Haneul kezdett picit megnyugodni. Már csak szipogott, de Ryeowook még mindig nem engedte őt ki karjai közül. A lány hátát simogatva egy édes dallamot kezdett el dúdolni, ami hatására Haneul elbóbiskolt Ryeowook vállán. Asrác arcán egy apró mosoly bukkant fel.

  - Lee Haneul, szeretlek! – suttogta a lány fülébe, ki rezzenéstelen arccal aludta tovább az igazak álmát. – Fogadalmat tettem, hogy megvédelek, de … nem csak a fogadalom miatt fogok vigyázni rád. Remélem eljön majd az a nap, mikor képes leszel elfogadni az érzéseimet.

* * *

  - Mikor ígértél te meg ilyet nekem? – nézett Haneul értetlenül Ryeowook-ra.
  - Nem neked. – motyogta lehajtott fejjel. Nem volt bátorsága a lány szemébe néznie.

  Ilyen nincs! Miért szóltam el magam? Pedig már olyan régóta titokban tudtam tartani előtte. – marcangolta önmagát az előbbi meggondolatlan megszólalása miatt.

  Ryeowook és Donghae régen nagyon jó barátok voltak. Mivel ugyanabban az épületben dolgoztak mindketten, így többször is összefutottak, melynek egy remek barátság lett az eredménye. Haneul-t barátján keresztül ismerte meg. Mondhatni első látásra beleszeretett a lányba. De mivel tisztán látta, hogy Haneul és Donghae között nem csupán baráti viszony volt, úgy döntött, elnyomja magában a lány iránt érzett érzéseit. Mindez sikerült is … egészen a baleset napjáig. Mikor Haneul síró arcára pillantott, újra előtört belőle az az elfojtott vágy.

  - Akkor mégis kinek? – faggatta tovább Haneul, de Ryeowook nem válaszolt.
  - Kinek ígérted meg, hogy vigyázni fogsz rám? – kérdezte újra, immár kicsit mérgesebben.

  Talán ez lesz a kulcs. – gondolta magába Ryeowook – Ha mindenre fény derül, talán képes lesz továbblépni.

  - Tényleg tudni szeretnéd? – nézett fel Haneul arcára.
  - Igen. – mondta kissé megszeppenve.
  - Akkor kövess! – azzal megragadta a lány karját, majd kirohantak a házból.
  - Most meg hová viszel? – kiabált Haneul, de Ryeowook nem válaszolt a kérdésére.

  Egy rövidebb séta után végül megérkeztek arra a helyre, amit Haneul már hónapok óta került.

  Mikor a lány feleszmélt, hol is vannak, megijedt. A szíve gyorsabban kezdett el verni, az agya pedig megállás nélkül kattogott.

  Nem, nem akarom! – kiabált egy kicsiny hang a szíve mélyéről.

  Megpróbálta kiszabadítani kezét Ryeowook ujjai közül, de a srác nem engedte.

  - Azt kérdezted, ki kért meg arra, hogy vigyázzak rád. – kezdett bele Ryeowook – Ő volt az. – bökött fejével az útkereszteződés felé – A baleset napján.. – folytatta, mikor Haneul hirtelen a földre guggolt.
  - Nem akarom hallani! – kiabálta a fülét befogva.

  Ryeowook lehajolt mellé, és felhúzta őt a földről.

  - Tudnod kell róla, akár tetszik akár nem. – kezdett bele ismét – Aznap, épp erre jártam. Tisztán láttam a balesetet. Én voltam az első, aki odarohant hozzá. Én hívtam a mentőket is. – ekkor elkezdett kutrálni a zsebében.

  Egy kis piros dobozt és egy cetlit húzott elő.
  - Aznap, ezt szerette volna odaadni neked. – nyújtotta Haneul felé a dobozt.

  Elég volt a doboz formájára tekintenie, máris tudta, mit rejthet … egy gyűrűt.
  - Ez csak valami vicc, ugye? – gördült le egy könnycsepp a lány arcán – Wookie, mondd, hogy nem igaz!
  - De igen. – vágta rá azonnal.

  Haneul nem bírta tovább … a könnyek patakokban folytak le arcáról.

  - És ez is a tiéd. – nyújtotta felé a kezében szorongatott vérfoltos papírlapot – Azt mondta ez a 7. kívánsága.
  - Elég – mondta alig hallhatóan – Ez már túl sok.

  Ryeowook nem is sejthette, mekkora fájdalom járta át Haneul testét, mikor meghallotta a „7. kívánság” szót. Ez valami olyasmi volt, amit csak ők ketten értettek. Haneul és Donghae.

* * *

  „Apa, anya... ég veletek!” – zárta le búcsúlevelét Haneul, ám, amint befejezte össze is tépte a levelet.

  - Nem érdemlik meg! – motyogta alig hallhatóan.

  A hátára kapta a hátizsákját, majd kilépett a szörnyű hidegbe.

  Hogy miért szököttel otthonról? Mert már túlságosan fájt neki ott élnie.
  Otthon … számára inkább börtön volt, mint biztonságot nyújtó menedék.

  Család … az, amikor a gyerek úgy nől föl, hogy a szülők még csak észre sem veszik? Ez lenne az igazi család? Ahol még a növények is nagyobb gondban élnek, mint az elsőszülött lányuk?

  Haneul szeretet nélkül nőtt fel. Csupán azt ismerte, milyen a fájdalom. 

  Alighogy betöltötte a 18. életévét, útnak indult.

  Mindegy, hogy hova ... csak innét el! – ez volt a jelmondata.

  Három nap is eltelt azóta, hogy elment, de a szülei még csak fel sem hívták.

  Ahogy vártam! Észre sem vették, hogy eltűntem. – erőltetett egy mosolyt arcára, de a magány gondolata szinte mardosta lelkét.

  Az utcán bóklászva egyszer csak két részeg férfi állta Haneul útját.

  - Mi az cica, eltévedtél? – hajolt közelebb hozzá az egyik.  Csak úgy áradt belőle az alkoholszag.
  - A nyelved is elvitték? – kérdezte őt a másik – Na gyere, majd mi hazakísérünk. – ölelte át Haneul vállát, mikor egy ismeretlen férfi elkapta a kezét.
  - Ezer bocsánat, de ő velem van. – kacsintott mosolyogva a két fickóra – Úgyhogy, ha megengedik.. – csúsztatta lejjebb a kezét, majd megragadta Haneul kezét, s rohanni kezdtek.
  - Héé.. – hallották a két férfi kiabálását, mire a lány megmentője még gyorsabb tempóra kapcsolt.

  Találtak egy sikátort, ahova berántotta őt. Szerencsére nem vették őket észre, így megúszták a verekedést.

  - Elmentek! – bukott ki fejével az utcára.

  Mélybarna szemei csak úgy ragyogtak az utca fényeiben.
  - Kö-köszönöm! – motyogta Haneul.
  - Ugyan! – legyintett – Ez csak természetes. Merre laksz? Elkísérlek, nehogy megint találkozz egy „rossz fiúval” – mutatott macskakörmöket a rossz fiú szónál.
  - Hát, izé .. az van hogy, sehol. – vakargatta a tarkóját Haneul.

  A srác döbbenten bámult a lányra, végül a szája szélét kezdte el harapdálni. Úgy tűnt, mint aki nagyon erősen gondolkodna valamin.

  - Gyere! – kapott Haneul keze után.

  A lánynak ideje sem volt rá, hogy megszólaljon, már útnak is indultak.
  - Hová viszel? – kérdezte rémülten.
  - Hozzám. – vágta rá azonnal – Már nem vagyunk túl messze.

  Hozzá? Na ne, ebből baj lesz! – kullogott a srác után a gondolataiba merülve – Nem is ismerem.… Viszont megmentett... De vajon miért?

  - Egyébkén Donghae vagyok! Lee Donghae! – nyújtotta Haneul felé a kezét.
  - Oh Haneul! – rázott vele kezet.
  - Örvendek! – mosolygott a lányra.
  - Szintúgy! – bólintott illedelmesen.
  - Mond csak, miért lettél hajléktalan? Kidobtak a koleszból? Tényleg, melyik suliba jársz? – rakott fel egy csomó kérdést Donghae.
  - A Művészetire. Rajz szakos vagyok.
  - Áá, szóval egy művészlélek. – mosolyodott el ismét – Én a Sukira-nál dolgozom. Nemrég lettem DJ. Amúgy zene és tánc szakon végeztem. – mesélte történetét.
  - Majd mond meg, mikor leszel adásban, hogy hallgatni tudjam.
  - Okay! – kecsegtette meg az angol tudását – És a kolesz?
  - Elszöktem otthonról.

  A lány mondata hallatán Donghae hirtelen megtorpant.

  - Már három napja. – folytatta Haneul – De nyugi, nem keresnek.
  - És ez miért is jó? Hisz a lányuk vagy. Nem gondolod, hogy aggódnak érted?
  - Ha így lenne, miért nem hívtak még fel? – húzta elő farzsebéből a mobilját – Sosem kellettem nekik … így mindenkinek jobb lesz.
  - Még neked is? – nézett Haneul szemébe.
  - Bárhova is kerülök, az annál a helynél csak jobb lesz. – erőltetett egy apró mosolyt az arcára, majd tovább sétáltak.

  Nem az otthonát siratta, hanem azt, hogy senkije sem maradt.

  - Az én anyukám Mokpo-ban él. A bátyám is. – mesélte Donghae – Én sosem bírnám ki, ha elveszteném őket. De mivel idejöttem tanulni, végül a munkám is idekötött engem. Ezért csak nagy ritkán láthatom őket.
  - És az apukád?
  - Ő meghalt.
  - Sajnálom. – kért azonnal bocsánatot, de Donghae a kezét rázta.
  - Nem tudhattad, úgyhogy nincs harag. – bukkant fel újra édes mosolya. – Meg is érkeztünk! – kapcsolt picit gyorsabb tempóra, és odaszaladt a bejárathoz.

  Kinyitotta a zárat, majd beinvitálta őt.

  - Nem túl nagy, de otthonos. Érezd magad otthon!
  - Köszönöm!
  - A fürdőszoba arra van. – vezette őt körbe Donghae – Erre található a konyha, ez pedig a szobám … ám amíg itt vagy, addig a tiéd.
  - Várj, én elalszom a kana.. – kezdett el mentegetőzni Haneul, de Donghae félbeszakította.
  - Azt már nem! Tiéd az ágy, enyém a kanapé.
  - Rendben.
  - Menj, zuhanyozz le! – nyomott egy törölközőt a lány kezébe.

  Haneul gyors lezuhanyozott, majd visszament Donghae-hez, ki a tévét bámulta.

  - Gyere, ülj le! – ütött maga mellé a kanapéra.
  - Mi ez? – kérdezte Haneul a képernyőre pillantva.
  - Valami új variety show. Hírességek mesélnek a hőseikről.
  - Ááá.. - bólogatott – Én ma találtam rá a hősömre.
  - Komolyan? És, ki az? – nézett hatalmas szemekkel Haneul-re.
  - Te.. te vagy az én hősöm.
  - A hercegnek jobban örültem volna, de oké. Ha szeretnéd, hát leszek a hősöd. De cserébe teljesítened kell hét kívánságomat.
  - Miért pont hetet?
  - Legyen nyolc?
  - Oké, oké! Hét kívánság. – állította le a srácot.
  - Az első legyen egy tál ramen. – adta ki a parancsot – A konyhában mindent megtalálsz.

  Haneul szó nélkül felállt, és elkészítette az ételt.

  - Hmmm.. ez finom! – kóstolta meg a srác – Egyél te is!
  - Mi a következő?
  - Ööö... legyen egy csók.

  Donghae jól tudta, hogy ezt a kívánságot nem fogja teljesíteni, de érdekelte, mit fog rá reagálni a lány. Legnagyobb meglepetésére viszont Haneul hirtelen egy apró puszit nyomott ajkaira, mire ledöbbent.

  - Most meg mi van? Nem te akartad? – kérdezte megszeppenve Haneul.
  - Csak vicceltem. – makogta – De mivel megcsináltad, így már csak öt maradt hátra.

  Haneul olyan dühös lett rá, legszívesebben ráborította volna az egész fazék ramen-t. Ez volt az első csókja … és elpazarolta egy alig ismert személyre.

  - Menjünk el moziba! – csattant fel Donghae.
  - Mi? – kapta fel a fejét Haneul.
  - Harmadik kívánság: mozi.

  És így ment ez egész este. Donghae sorra tette fel a kívánságait Haneul-nek.

  - Tessék! – nyomott a kezébe némi pénzt – Negyedik: vegyél nekem pattogatott kukoricát.

  - Ötödik: készítsünk egy képet magunkról.

  - Hatodik: sétáljunk kézen fogva, míg haza nem érünk.

  Mikor a lakáshoz értek, elengedték egymás kezét. Mindketten zavarban érezték magukat.

  - Mi az utolsó? – kérdezte Haneul.
  - Nem pazarolhatom el az összes kívánságomat egy nap.
  - De hiszen már csak egy maradt.
  - Pontosan! Ezzel az eggyel foglak sakkban tartani téged. – pöckölte meg

  - Haneul orrát – Míg nem teljesíted az utolsó kívánságomat, nem hagyhatsz el!
  - Hogy mi?
  - Maradj velem … kérlek! Te vagy az első lány, akire valami miatt másképp tekintek, mint a többire.

  Szegény srác olyan zavarban volt, hogy alig bírt nyugodtan beszélni. Bár Haneul sem érzett különben.

  - Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, és veled maradok … örökre! – mondta ki végül Donghae a fogadalmát.

  Haneul életében először érezte úgy, hogy nincs egyedül. Ez a srác, kit még egy napja sem ismer, megígérte neki, hogy vele marad. Mintha egy őrangyalt küldtek volna le hozzá a mennyből, olyan boldog volt Donghae mondata hallatán.

  Talán még sem maradok egyedül örökre? – kérdezte magától, majd könnybe lábadt szemekkel ölelte át Donghae-t.

* * *

  Miután Ryeowook mindent elmesélt Haneul-nek, a lány állapota nemhogy javult volna … egyre csak romlott. Ismét bezárkózott a saját maga által kialakított piciny börtönbe. De ez a börtön csak fojtogatta szegényt. Egyedül volt … egyes egyedül. Már képtelen volt újra maga mellé teremteni Donghae-t.

  Várok rád … de te nem vagy itt.
  Szükségem van rád … hova tűntél? Miért hagytál magamra?

  Minden egyes gondolatával egy újabb sebet ütött sérült szívére, mígnem … elhatározta, hogy véget vet a szenvedésének.

  Egy esős napon, a forgalomtól zajos híd korlátja szélén nézte a hullámokat. Úgy döntött, ad még egy esélyt az életnek. Felhívta hát Ryeowook-ot.

  Ha azt mondja, hogy fontos vagyok a számára, nem ugrom le. – határozta el.

  A telefon kicsöngött, majd végül bele is szóltak.

  - Igen? – hallotta meg Ryeowook hangját – Mi történt?
  - Hol vagy most?
  - Úton a rádióhoz. Nemsokára kezdődik a műsorom.
  - Mi vagyok én a számodra?

  Haneul kérdése olyan váratlanul érte Ryeowook-ot, hogy hirtelen nem tudott mit válaszolni neki.

  - Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.
  - Mi vagyok én neked? – kérdezte Haneul újra.
  - Egy barát. Egy nagyon jó barát. – vágta rá a srác.

  Úgy érezte, még mindig nem mondhatja el neki az igazat. Hogy valójában fülig szerelmes belé és, hogy magát a világot jelenti számára.

  Pedig pont ezt kellett volna mondania.

  Haneul leejtette mobilját a földre, majd közelebb átlépte a korlátot. Zsebéből előkotorta a gyűrűt, melyet Donghae akart odaadni neki. Könnyek ezrei gördültek végig arcán.

  - Nemsokára találkozunk. – súgta a gyűrűnek, amit az ujjára húzott.

  A dobozt visszarakta a zsebébe, mikor kiesett onnét az a bizonyos cetli.

„Míg nem teljesíted az utolsó kívánságomat, nem hagyhatsz el!” – jutott újra az eszébe Donghae figyelmeztetése.

  - De te már elhagytál. – motyogta, de azért megnézte, mi áll benne. 

  Rettentően csúnya, szinte alig olvasható betűkkel, egy szó állt a cetlin: ÉLJ!

Haneul összezavarodott. Nem tudta, mit tegyen. Ez volt az utolsó kívánsága, de nem akart magányosan élni.

  Csak állt ott zokogva a zuhogó esőben, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét. A nevét kiabálta.

  - Haneul, ne tedd! – üvöltözte továbbra is – Én.. én..
  - Te mi? – kiabált rá Ryeowook-ra.
  - Én szeretlek! – tört ki belőle végül – Amióta Hae bemutatott nekem, azóta szeretlek.
  - És ezt miért csak most mondtad el? – sírt továbbra is.
  - Mert féltem, nem fogsz majd elfogadni engemet. – sétált egyre közelebb Haneul-höz – Kérlek, ne hagyj itt egyedül.

  „Kérlek, ne hagyj itt egyedül.” – ugyanezt mondta ő is Donghae-nek, mikor végleg elveszítette őt.

  Haneul hirtelen hátrafordult, majd Ryeowook vállaira zuhant. A srác is átkarolta őt, s oly erősen fogta, mintha az élete múlna rajta.

  Itt ért véget és kezdődött el egy új mese. Talán szép lesz a vége? Vagy egy újabb tragédia marcangolja szét Haneul ill. Ryeowook vágyait? Senki sem tudja … még ők maguk sem.

  Csupán annyit tudtak, hogy számíthatnak egymásra. Haneul pedig végül rádöbbent, hogy az igazi hős nem az, aki egy filmsztárt is meghazudtoló pontossággal óvja őt meg a bajtól, hanem az, aki mindig mellette áll. Akire mindig számíthat, legyen szó bármiről is.

   Az igazi hősök sokszor elbújnak a páncéljuk mögé. Észrevétlenek maradnak a szemünk előtt.
   Az igazi hősöket, csak a szívünk ismeri fel.

Szerelem póráz nélkül (Two Shot: 1. rész - Donghae)

 "Az igaz szerelemre te magad bukkansz rá, vagy ő talál terád?"

  Egy újabb reggel, egy újabb nap.
  Ahogy a kiléptem az ajtón, beleszippantottam a friss reggeli levegőbe, majd egy hatalmasat nyújtóztam.
- Remélem nem fog ma esni. - fintorogtam az eget kémlelve. Eléggé borongós idő volt, egy parányi kék foltot sem lehetett látni. - Jobb lesz, ha viszek magammal esernyőt. - jelentettem ki, s visszarohantam az ernyőmért.
  Még egy csomó időm volt a forgatásig, így hát úgy döntöttem, előtte beugrom Yesung-höz a "Menedékház"-ba.
  A Menedékházban élnek azok a kis állatok, kiket a gazdái sorsukra hagynak, vagy önmaguk viszik őket oda. Yesung alapította meg ezt a helyet, hogy minél kevesebb kisállat kóboroljon az utcákon. Közülük pedig a legszerencsésebbek akár új gazdit is találhatnak itt maguknak.
  Egy saroknyira az épülettől, hirtelen valami furcsa hang ütötte meg fülemet. A hangra összpontosítva már fel tudtam ismerni, minek a hangját hallom ... egy kiskutya.
  A sikátorhoz érve egyre erősebbé vált a hang, végül a kutyust is megpillantottam. Egy piciny, hófehér bundájú szőrpamacs kesergett búsan a dobozkájában. 
- Hát veled meg mi történt? Elvesztél? - guggoltam le elé, hogy jobban szemügyre vegyem őt. 
  Nem volt rajta nyakörv, s a dobozban sem találtam papírt, mely a gazdi nevét ill. lakcímét tartalmazhatta volna. Sorsára hagyták szegényt.
- Na, gyere csak. - kivettem őt a dobozból és a karomra emeltem - Elmegyünk a barátomhoz, ő majd a gondodat viseli. Mit szólsz? 
  Ahogy azokkal a hatalmas szemeivel rám pillantott, úgy éreztem egyszerre mond köszönetet s kér meg, hogy maradjak vele. ~Olyan furcsa.
  Kis séta után végül meg is érkeztünk célunkhoz.
- Üdvözöllek, miben se.. - kezdett bele monoton köszönésébe Yesung - Áá, csak te vagy az!
- Igen, csak én. - mondtam flegmán - Szép kis fogadtatás, mit ne mondjak.
- Sorry, nem direkt volt. - emelte kezét az arca elé, bocsánatot kérve. - Mellesleg kit hoztál magaddal? Csak nem szereztél egy új játszópajtást Bada-nak és Meo-nak?
  Bada és Meo a kutyusaim. Már jó pár éve velem vannak, így eléggé a szívemhez nőttek.
- Nem, ő nem az én kutyám. Itt találtam a sarkon. Valaki magára hagyta egy dobozban. - magyaráztam, míg Yesung az új jövevényt simogatta a kezemben.
- Viszont nem maradhat itt. - jelentette ki szomorkásan. 
- He? Ezt hogy érted?
- Nincs hely. Tegnap este hoztak be nyolc kölyköt. Ők is alig férnek el. Sajnálom.
- De akkor mi lesz vele? 
- Nem maradhatna pár napot nálad? Szerintem nem kell három nap sem, s megveszik a kölyköket. A kiskutyák mindig gyorsan találnak maguknak gazdit. Mint ahogy ő is. - mosolygott a kiskutyára.
- Ezt hogy érted?
- Szerintem téged választott.
- Hé, ne csináld már! Tudod, hogy alig van most időm kutyákról gondoskodni... főként egy kiskutyáról. Szoros a napirendem, nem tudnék eleget törődni vele.
- Itt akkor sem maradhat.  
  Vettem egy mély lélegzetet, hogy tisztábban tudjak gondolkodni. 
- Rendben, nálam maradhat pár napot. - egyeztem bele végül - Viszont tudnál ma vigyázni rá? Fél óra múlva kezdődik a forgatás. 
- Na de..
- Délután beugrom érte, ígérem. 
- Donghae ezt most komolyan mo..
- Kérlek, hyung! - néztem rá a lehető legártatlanabbul, mire megenyhült a pillantása.
- De ha nem jössz érte 6-ig, ne várd meg mit kapsz!
- Értettem! - azzal kiviharzottam az épületből.
  Az ablakon keresztül még egyszer visszapillantottam a kutyusra, ki engem bámult. ~Eléggé furcsa.

* * *

 - Vág! - kiáltotta a rendező a jelenet végén -  Mára vége. Szép munka volt srácok!

- Köszönjük! - hajoltunk meg mindketten a rendező felé. Miután távozott, elindultunk a cuccainkért.

- Donghae, mond csak, nem volna kedved meginni egy kávét, vagy valami mást? - kérdezte Hana. Ő alakítja a női főszereplő karakterét a filmben.

- Sajna most nem fog menni, sietnem kell haza. Máskor bepótoljuk, ígérem. - felkaptam a tatyómat, és amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a Menedékházhoz. 

  Úgy sajnáltam szegényt, nagyon kedves lány, s tudom, hogy nem volt szép visszautasítanom őt. Egy kávé még nem a világ. De, ha 10 percen belül nem érek valahogy a Menedékházhoz, Yesung kibelez.

  

  Nem tudom, hogy ez csoda, vagy valami más volt, de sikerült még zárás előtt betoppannom az ajtón.

- Pont időben. - kiáltotta Yesung. A hátsó helységben lehetett, ugyanis csak a hangját hallottam, őt magát nem láttam.

- Már az ajtónyitásból be tudod azonosítani, hogy ki jött? - kiáltottam, mire egyszer csak előbukkant három dobozt cipelve.

- Záróra van. Ilyenkor már nem járnak vevők, kivéve téged. - odajött hozzám és a kezembe nyomott egy zacskó kutyakaját - Ajándék neki. A pult mögött játszadozott az előbb. - bökött fejével a pult irányába.

  Pontosan ott volt, ahol Yesung mondta. Egy kis rózsaszín labdát böködött az orrával. 

- Na gyere kisfiú, most haza megyünk!

- Kislány! - vágta rá Yesung.

- Ó, tényleg? Elnézést! - kértem bocsánatot a kutyustól. 

  Ahogy felemeltem őt, a szájába kapta a lasztit, s nem akarta elengedni.

- Yesung, kölcsönvehetjük ezt a labdát?  

- Persze! - mosolygott - Pórázt ne adjak kölcsönbe?
- Hazaviszem ő a kezemben ... otthon meg amúgy is van pórázom. De azért kösz! - azzal az ölembe kaptam a kis szőrpamacsot, majd egy gyors elköszönés után, elindultunk a haza felé vezető úton. 
  Egész úton oly nyugodtan ült az ölemben, ha nem nézett volna néha fel rám, azt hittem volna, hogy bealudt. 
- Megérkeztünk! - szóltam, mikor kinyitottam az ajtót, őt pedig letettem a földre. Először megtorpant, ám pár másodperc múlva szép lassan besétált a lakásba. 
- Bada, Meo! - kiáltottam, mire mindkét kutyám odarohant hozzám. A kiskutyus hirtelen a hátam mögé bújt ... szegény, biztos megijedt tőlük.
- Ne félj! - toltam őt elő rejtekhelyéről - Ők itt Bada és Meo! Nem fognak bántani téged! - simogattam őt, végül leültem mellé a földre. 
  Törökülésbe raktam lábaimat, őt pedig az ölembe tettem. 
- Teljesen fehér ... még Bada-nál is fehérebb a bundád. - nézegettem őt - Olyan, mint a hó... YUKI! - vágott rögtön az eszembe a hó szó japán megfelelője - Nem is rossz, sőt, mivel lány vagy, még illene is. - felemeltem őt a levegőbe és megkérdeztem tőle - Mit szólsz? - mire egy hatalmasat vakkantott. 
  Olyan volt, mintha értette volna, hogy miről beszélek, s arra felelt volna. De ez lehetetlen, hisz ő csak egy kutya... mégis hogy értené az emberi nyelvet!?

* * * 

  Másnap reggel tovább szunyókáltam, mint általában szoktam. Mivel aznap nem volt forgatás, így nyugodt szívvel lustálkodtam az ágyikómban. 
  Mikor már félkómás állapotba kerültem, arra lettem figyelmes, hogy valami a takarómon mászik. Először nem regisztráltam a dolgokat ... ám ahogy lassacskán egyre közelebb ért az arcomhoz, kissé rémülten, de végül csak kinyitottam a szememet. 
  Yuki volt az.
  Amint meglátta, hogy már ébren vagyok, ráült a mellkasomra, s elkezdett ugatni.
- Sssh.. - csitítottam - Ne kiabálj, mert bajba kerülünk! 
  Hát igen... a kutyatartás nem tilos, de a kutyaugatás csendháborítás, ami miatt nyugodt szívvel ki is lakoltathatnak innét.
  Kivánszorogtam az ágyból, félkómás állapotban átslattyogtam a konyhába, megetettem Yuki-éket, majd visszabújtam az ágyba. Ám alig telt el pár perc, Yuki ismét rám mászott.
- Most mi a baj? - néztem rá értetlenkedve, mire megfordult a tengelye körül és lefeküdt a mellkasomra.
- Amíg nem kiabálsz addig itt maradhatsz! - simogattam őt lehunyt szemmel. 

  Mikor újra felébredtem, gyors megreggeliztem, felöltöztem, utána pedig elugrottam Yesung-höz. Mivel Yuki nem volt hajlandó elengedni a nadrágomat, így ő is velem jött.
- Üdvözlöm! Miben... áá, megint csak te! - köszönt Yesung. 
- Elég morgós hangulatban vagy, ahogy látom. Mi történt?
- A hatóságok ... már megint ideküldtek egy öltönyös hülye gyereket, hogy leellenőrizze, minden rendben van-e.
- És, volt valami baj? 
- Nem, minden rendben van.
- Akkor?
- Az a mitugrász teljesen leszívta az összes energiámat. - belekortyolt a teájába, majd hirtelen Yuki-re tévedt tekintete - Ma is itt hagyod őt?
- Ja, nem! - hadonásztam - Ma nincs forgatás. Azért van itt, mert nem engedett el egyedül hozzád.
- A kis féltékeny! - enyhült meg Yesung arca, s rámosolygott Yuki-re.
- Bizony.. Yuki már csak ilyen. Ragaszkodó.. 
- Yuki? - nyíltag tágra a szemei - Te elnevezted őt?
- Mondhatni. - vakargattam a tarkómat.
- Donghae, te is tudod, ha nevet adsz neki, akkor már nem lesz könnyű elszakadni tőle.
- Talán nem is akarok! - motyogtam.
- Akkor mégiscsak van időd egy kiskutyával foglalkozni?
- Nem igazán ... de mindent meg fogok tenni, hogy ne hanyagoljam el őt. Ám minden segítséget örömmel fogadok. - rávigyorogtam Yesung-re, mire ő egy tökéletesen időzített szemöldökemeléssel juttatta tudtomra nem túl szívélyes válaszát.
- Áá, jut eszembe! Hallottál erről? - majd egy újságot nyomott a kezembe. 
  Mikor rájöttem, hogy miért is mutatta meg a cikket, elkerekedett szemekkel meredtem először az újságra, azután pedig Yesung-re.
- Ahra? Az az Ahra? - kérdeztem tőle.
- Igen, ő bizony! - mondta mosolyogva - Meglátogatod és elhívod valahova? Áá, nem is! Esetleg végre valahára bevallod neki az érzéseidet?
  Kim Ahra, ő az a lány, aki után már vagy három éve epekedek ... mit sem érve el ezidáig. Régen jó barátok voltunk, ám, ahogy elhagyta az országot, a kapcsolatunk is kezdett egyre csak elhalványulni.
- Megvesztél? - üvöltöttem rá Yesung-re - Több mint egy éve nem beszéltem vele ... így valljak neki szerelmet?
- Miért is ne?
- Hya!! - kiáltottam, ám Yesung csak nevetett ... végül én is nevettem.

* * *

  Olyan gyorsan véget ért a nap, hogy szinte észre se vettem. És már csak egy szabadnapom maradt, azután újból bele kell vetnem magam a munkába. Már csak pár jelenet maradt, amit itt Seoul-ban veszünk fel, azután pedig irány Kína fővárosa, Peking. ~Remélem Yesung ez időre a szárnyai alá veszi Bada-ékat ... mint ahogy eddig is.
  Ha hosszabb időre utaztam el, Yesung mindig vigyázott rájuk. Ha ő nem lenne, eléggé bajos lenne a kutyáimat rábízni valakire is. Talán még Donghwa jöhetne számításba, ám, ő is elég sokat dolgozik ... ki tudja mennyi teher lenne számára a munka mellett kutyákra vigyázgatnia. 
  Bár én sem panaszkodhatok. Egy-egy filmforgatáskor szinte alig jutok haza, nemhogy gondoskodjak róluk ez idő alatt. ~Szörnyű egy gazdi vagyok.
  S mind-e mellett, kibővült a család egy új taggal: Yuki-vel.
  
  Ahogy üveges tekintettel bámultam a tévét, Yuki az ölemben ülve utánozta tevékenységemet. Hirtelen ásítottam egy nagyot, mire fel elhatároztam, hogy elteszem magamat holnapra. Lekapcsoltam a televíziót, s besétáltam a hálóba. Belebújtam a pizsamámba, majd mint egy darab fa, vágódtam bele az ágyba. 

Már épp elbóbiskoltam, mikor Yuki ugatására lettem figyelmes. Az ágyam mellett ült, s csak nyafogott szakadatlanul. 
- Yuki, menj aludni! - szóltam rá, mire még hangosabban kezdett el nyafogni - Most meg mi a baj?! - felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy láthassam őt. 
  Egyszer csak felugrott az ágyra és letelepedett mellém.
- Szóval itt akarsz aludni velem? - kérdeztem tőle - Ám legyen ... de most már aztán csönd legyen! - fenyegettem meg őt állszigorú arccal.  
  Nyilván nehezen szokik hozzá a lakáshoz ... vagy csak fél Bada-ékkal aludni. 

 * * *

  Olyan szép álmot láttam az éjjel ... viszont egy árva pillanatára sem emlékszem. Mégis, olyan jó érzés kerített hatalmába, mikor kinyitottam a szememet. Mintha három napot átaludtam volna, olyannyira kipihentnek éreztem magamat. 
  Nyújtóztam egy nagyot, mikor hirtelen ráeszméltem, hogy nem egyedül fekszem az ágyban.
- Szép jó reggelt! - köszöntöttem őt.
- Neked is gazdi. - viszonozta Yuki.

VISZONOZTA??!!

  Felugrottam az ágyon és Yuki felé pillantottam, ahol... egy vállig érő barna hajú lány pillantott vissza rám mosolyogva.
- Ááááá... - üvöltöttem el magam ijedtemben, egy véletlen folytán pedig az ágyról is lefordultam.
 ~Még mindig álmodom, vagy... vagy mi a fene folyik itt!?
- Dong-hae - szótagolta - Lee Dong-hae, ugye?
- Te meg ki a fene vagy? 
- Yu-ki - nevetett - Te adtad a nevemet gazdi és már nem is emlékszel? 
- Akinek én nevet adtam az egy pöttöm szőrpamacs volt, nem pedig egy 20 év körüli lány, aki pucéran fekszik az ágyamban.
  Látszott az arcán, hogy nem érti, miről is beszélek. Fejét oldalra billentette, arcán pedig egy ismerős fintor jelent meg.  
  Hirtelen az eszembe ötlött: Ha megtalálom Yuki-t, be tudom bizonyítani, hogy hazudik.
  Felugrottam a földről és kirohantam a szobámból. Az egész házat átkutattam, de Bada-n és Meo-n kívül nem volt több kutya a lakásban.
- Biztos kiszökött. - futottam a bejárati ajtóhoz.
- Kit keresel? - kérdezte az ismeretlen lány.
- Mégis kit, hát Yu...ki-t. - ahogy a lány felé fordultam azt hittem mentem elvágom magamat a padlón. - Le-legalább egy rongyot kapj magadra! - üvöltöttem felé, közben pedig próbáltam mindenhova nézni, csak nem őrá.
- De te is tudod, hogy nekem nincs olyan "ember" ruhám.
- Szóval tök pucéran jöttél végig a városon és törtél be hozzám az éjszaka közepén? Mond csak melyik diliházból szöktél ki?!
- TE hoztál haza! - üvöltötte - Te, te magad! A karodban hoztál ... nevet adtál és ezt a furcsa karkötőt, amit ti nyakörvnek neveztek. Miért vagy ilyen gonosz velem? Azt hittem már megbízhatok benned, ezért is változtam át.
- Á-átváltoztál! - makogtam.
- Igen! Én egy kaein vagyok, egy kutyaember. 
- Kutyaember ... ilyen is létezik? - motyogtam az orrom alatt, mire a lány válaszolt.
- Igen, létezik! Én is az vagyok ... kaein! - utolsó szavát kimondva elkezdett pityeregni.
- Most meg miért sírsz? - kérdeztem mire még jobban rákezdett - Vá-várj hozok neked valami ruhát, hm? Azután pedig mindent megbeszélünk, még egyszer előlről..
  Válasz helyett csak bólintott egyet. 

* * *

- Szóval te egy olyan lény vagy, ami képes kiskutyává illetve emberré változni? - összegezte Yesung, miután végighallgattuk a lány, vagyis Yuki történetét.

- Ühüm. - bólogatott.

- Akkor vissza is tudsz változni kiskutyává?

- Nem, nem tudok. 

- Hogyhogy? Hisz azt mondtad... - kezdett bele Yesung, de Yuki a szavába vágott.

- Kiskutyaként jövünk a világra, és mindaddig kiskutyák is maradunk, míg meg nem találjuk a gazdánkat. 

- Tehát, ha megtaláljátok a gazdátokat, akkor átváltozok emberré?

- Ha már eléggé megbízunk benne, akkor igen. De ha a gazdink rosszul bánik velünk, akkor elhagyjuk őt, és tovább várunk az igazira.

- Mint egy félresikerült romantikus dráma. - súgta oda nekem Yesung, mire Yuki felnevetett.

- Az emberek esetében ki talál kire? - kérdezte Yuki.

- Hogy mi? - mondtuk szinte egyszerre Yesung-gel.

- Azt mondtad, olyan mint egy romantikus dráma. Akkor ti is keresitek a párotokat, mint mi a gazdánkat. Nálatok ki bukkan rá a másikra?

  Már nyitottam volna a számat, ám a torkomon akadt a szó. Ahogy Yesung-re pillantottam, az ő arcán is látszott, hogy nem tud választ adni a kérdésre.

- Én mindig ezen gondolkoztam - törte meg a csendet Yuki - vajon én találok őrá, vagy ő bukkan énrám? Vajon melyik?

- Fogalmam sincs. - szólalt meg végül Yesung. Én szótlanul figyeltem a beszélgetést. -Viszont lenne még egy kérdésem. Mi történik, ha a gazdátok mondjuk elhagy titeket, miután ti már átváltoztatok?

- Először is újra kinő a fülünk és a farkunk, azután pedig.. - itt tartott egy kis szünetet - mivel szégyelljük a külsőnket, elhagyjuk az otthonunkat. Elbújdosunk.

- És az hogy lehet, hogy ilyen idős vagy? - kérdeztem - Hisz kutyaként alig lehettél több 5 hónaposnál.

- Egy kisbaba hogy tudna segíteni neked? 

- He?

- Mi azért élünk, hogy a gazdánknak segíteni tudjunk. Nem lehetünk csecsemők, hisz az csak nyűg, nemde? - közben úgy vakargatta a fülé, mintha a keze helyén mancs lett volna.

- Akkor örökké kiskutya alakban maradtok? - kérdezte Yesung.

- Igen.

- Miért?

- Mert a kiskutyákat az emberek szívesebben befogadják.

* * *

  Másnap, mikor elindultam a forgatásra, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha valaki követne. Viszont senkit sem láttam, ezért aztán nem is foglalkoztam vele.

  Ahogy megérkeztem a mai helyszínre, hirtelen megtorpantam.

~ Ez most álom vagy az a lány ott tényleg Ahra? 

  Elkezdtem csapkodni az arcomat, de ő még mindig ott volt ... és pont felém nézett.

- Donghae! - kiáltotta nevemet, mikor észrevett, majd egy hatalmas mosollyal az arcán odafutott hozzám - De jó, hogy újra látlak. Mi újság, hogy vagy? - árasztott el kérdésekkel.

- A.., szia Ahra! Megvagyok, nagyon is. És veled mizújs? - alig bírtam kinyögni a szavakat, annyira zavarban voltam. Már a kezemet kezdtem el tördelni idegességemben.

- Remekül! Kiderült, hogy én is szerepet kaptam ebben a filmben. Állítólag a rendező könyörgött a menedzseremnek, hogy hozzon ide. Viszont amint meghallottam, hogy te is játszol benne, már nem is kellett tovább győzködni ... rögtön igent mondtam. - hadarta boldogságtól sugárzó arccal, mikor egy ismerős hang csapta meg a fülemet. 

- Donghae, itt az ebéded! - termett mellettem a semmiből Yuki. Még mindig azt az egy száll inget, és azt az elnyűtt nadrágot viselte, amit tegnap nagy nehezen "ráerőszakoltam"

- Te meg mit keresel itt?! - szűrtem ki a szavakat a fogaim közül, mire az orromba nyomta a kezében tartott dobozt.

- Ő meg kicsoda? - kérdezte Ahra - Csak nem a..

- Ő az én unokahúgom. - vágtam rá mielőtt bármit is mondott volna.

  Yuki csak értetlenül nézett rám.

- Nem is tudtam, hogy van egy unokahúgod. És hogy hívnak? - fordult felé.

- Yuki! - kiáltotta boldogan.

- Yuki? 

- Japánból származik. - mondtam.

- Áá, így már értem, miért nem találkoztunk még .. örvendek, Ahra vagyok! - rázott kezet Yuki-vel - Most hogy nézem, tényleg hasonlítotok egymásra.

- P-persze, hisz rokonok vagyunk! - dadogtam.

- Akkor te is kaein vagy? - mutogatott rám Yuki tátott szájjal.

- Kae-in? Az meg micsoda? - nézett Ahra hol rám, hol pedig Yuki-re.

- Régen így hívtuk egymást - közben az egyik kezemmel befogtam Yuki száját, nehogy még valamit kikotyogjon.
- Ááá, vagy úgy.
- Máris jövök, csak egy pillanat. - mondtam, majd elkaptam Yuki kezét, és hallótávolságon kívülre húztam. - Miért követtél? - tértem a lényegre.

- Hoztam ebédet.
- Nem kell ebédet hoznod nekem, mindig a stábbal eszünk. 
- Áá.. bocsánat. - biggyesztette le a száját.
- Most pedig menj haza, kérlek!
- Üm! - bólintott, majd sarkon fordult és elindult hazafelé.

- Mit mondtál szegénynek? - kérdezte Ahra, mikor visszaértem hozzá.
- He? Semmit!
- Na persze! A semmitől lett ilyen szomorú. Menj utána, hisz a húgod.
- Nem lesz baja, majd este megbeszéljük.

  Este mikor hazaértem mennyei illatok csapták meg az orromat. A konyhaasztal csak úgy hemzsegett az ízletesebbnél ízletesebb ételektől. 
- Megjöttél? - futott oda hozzám Yuki.
- Mi ez a ruha? - vetettem oda. Egy kék színű egyrészes női ruha volt rajta.
- Yesung hozta. Valami olyat mondott, hogy "Éreztem én, hogy nem vett még neked rendes ruhát."
- Szóval tőle kaptad.
- Gyere enni, nehogy kihűljön! - noszogatott az asztalhoz.
  Nagyon finom volt, mintha csak édesanyám főztjét ettem volna.

* * *

  Ezután minden nap szinte ugyanaz a forgatókönyv ment le, mint a legelső napon. Yuki vacsorával várt haza, este pedig amíg el nem mentem aludni, körbeugrált. Kissé kellemetlen volt számomra, de egyszerűen nem tudtam őt leállítani ... nem hallgatott rám.

  Az utazás előtti estén Ahra-val vacsoráztam. Nagyon jól éreztük magunkat, és úgy éreztem, lassan elérkezhet a pillanat, mikor elmondom neki, amit már három éve magamban tartogatok. Talán majd Peking-ben sikerül megteremtenem hozzá a megfelelő hangulatot.

  Másnap reggel korán keltem, hogy minél előbb elkészüljek az útra. Yuki még nem volt ébren mikor én elhagytam a házat. Beugrottam még Yesung-höz, hogy vigyázzon a kutyusokra ... és Yuki-re is. 

  

  Minden remek volt. A forgatás zökkenőmentesen folyt, és köztünk is egyre jobb lett a kapcsolat Ahra-val. Minden tökély volt, míg egy nap Yesung fel nem hívott.

- Hae! Figyelj, el kell mondanom valamit! - hadarta Yesung.

- Mi az, mi történt?

- Az a helyzet, hogy.... - majd lenyomták a készüléket.

- Yesung, Yesung! - kiabáltam, de nem jött válasz. Felhívtam.

- Nem fontos, nincs baj! - mondta motorikusan, mikor beleszólt a készülékbe.

- Akkor mi volt ez az előbb.

- Semmi, téves hívás volt! - nevetett - Érezd jól magad, ne idegeskedj! - majd ismét lenyomott.

  Nagyon furcsa volt, mintha valaki kényszerítette volna, hogy ezeket mondja.

  És ami még furcsább, az az volt, hogy Yuki egyre inkább a fejembe férkőzött. Először az álmaimban láttam halvány valóját, később már egy-egy cselekvésem során is ő jutott az eszembe. Próbáltam kitörölni őt gondolataimból, ám nem ment. A randinkon is, amire Ahra-val mentem, csak halandzsáztam ... és már nem éreztem ugyanazt, mint amit régen. Ahra arcára tekintve már nem azt a lányt láttam, akiért a szívem megőrül ... csupán egy jó barátot.

  Ahogy arra a gyűrűre pillantottam amit Ahra-nak szántam, Yuki arcát láttam a szemem előtt. A szívem, úgy kalapált ... olyan érzésem volt, mintha elvesztettem volna őt. Mintha azzal, hogy otthon hagytam, elszakítottam volna a kettőnk között lévő kapcsolatot.

  Nem bírtam magammal, repülőre szálltam, és hazautaztam. Épp akkor csörrent meg a telefonom, mikor beértem Seoul-ba. 

- Eltűnt! Yuki eltűnt! - üvöltözte Yesung.

  Én teljesen ledermedtem. 

- Láttam, mikor kinőtt a füle ... és a farka is. De nem engedte, hogy elmondjam neked. Azt mondta, nem avatkozhatok bele. - folytatta - Hae, hallasz engem? Hae!? - nem válaszoltam. Lenyomtam a telefont és mint egy őrült, rohantam a házamhoz.

  Az ajtón belépve a sötét üresség fogadott engem. Az asztal meg volt terítve, pont úgy, mint ahogy minden este hazavárt engem. De az az étel már nem volt friss, már nem volt olyan, mint rég.

  A rizs mellett egy papírlap tetején ott volt a nyakörv. A papíron pedig egy név állt: Lee Donghae.

  Kinyitottam, s olvasni kezdtem a gyerekes formájú betűket:

"Rám már nincs szükség... élj boldogan."   -Yuki

  Könnyek gyűltek a szemembe, miközben a szívemet markolászva rogytam a földre. 

  A világ legnagyobb hülyéje az, aki csak akkor veszi észre a számára legfontosabb személyt, mikor már elveszítette őt. Ez a hülye ... én vagyok.

folytatjuk....