Az utolsó kívánság (Ryeowook, Donghae)

  Minden ember rejtett vágyai között ott lapul az elfogadás, a megértés … és a biztos menedék, legyen szó akár otthonról, vagy épp egy szeretett személyről. Sokan közülünk elnyomják ezt a vágyukat, vagy csak nem akarnak tudomást venni eme igényükről. De az élet néha oly nehéz út elé állít bennünket, hogy lehet, már túl késő lesz, mikor végre felismerjük, hogy mire is van igazán szükségünk.

  Amíg el nem veszik tőlünk, addig sosem fogunk rájönni, valójában mennyit is ért.

  - Jó reggelt álomszuszék. – köszöntötte Donghae egy apró puszival kedvesét, Haneul-t. – Ideje felkelni.
  - Csak még öt perc. – motyogta a takaró alá bújva.
  - Ha most azonnal nem mászol ki az ágyból, én magam foglak kirángatni onnét. – váltott picit komolyabb hangnemre.
  - Na, azt megnézném. – nevette el magát arcát résnyire kidugva a takaró alól, majd felült az ágyon, és egy nagyot nyújtózott.

  Kócos barna haját vakargatva csoszogott át a konyhán, mígnem megérkezett a fürdőszoba ajtajához.

  Egy kicsiny, kétszobás lakás, ahol amint belépsz a bejárati ajtón, máris a nappaliban találod magadat. A régi fénycsöves televízió mellett talán túlságosan is modernek tűnhet a laptop és az MP3 lejátszó. Ám ebben a házban ez teljesen normális, hisz ez nem egy pénzes ember villája. Gardrób helyett is csak egy állvány szolgál a ruhák tárolására, amelyre szép sorban fel vannak aggatva a különböző színű és fazonú darabok. Cipőből is csupán három darab található a tartóján: egy fekete magassarkú, egy sportcipő és egy szandál.

  Mire a jéghideg víz, mellyel megmosta álmos arcát, végre felébresztette őt, átment a konyhába, hogy reggelit készítsen. Kedvese már a konyhapulton könyökölve várt rá.

  - Ne csak nézelődj, inkább gyere segíteni! – adta ki a parancsot Donghae-nek.
  - Mit eszünk ma? – ölelte át gyengéden Haneul derekát, mire a lány arcát piros pír borította el.

  Három év eltelte után is képes megborzongatni a lány szívét, akár egy apró érintésével.

  Vajon mikor fogom ezt megszokni? – kérdezte magától Haneul.

  - Sült tojást eszünk. Megfelel? – vetette oda egyhangúan, mintha mi sem történt volna.
  - Naná, hisz imádom!

  Haneul akaratlanul is, de elnevette magát a srác válasza hallatán. Donghae ugyanis minden ételre ugyanezt válaszolja.

  Ahogy a saját tányérját lehelyezte az asztalra, kopogásra lett figyelmes. Két rövid és két hosszú koppanás … ez csakis egy ember lehet.

  - Bejövök! – engedte be magát szó nélkül Ryeowook, kit még csak be sem invitáltak a házba. – Hmm, ha az illata mennyei, akkor az íze is biztos az. – ült le Donghae székére, s már épp neki látott volna az evésnek, mikor tekintete Haneul arcára tévedt.

  A lány tekintete komor lett, s csak meredten bámult Ryeowook-ra. Asrác egy mély lélegzetet vett, majd újra megszólalt.
  - Donghae jól van. Esetleg szeretnéd meglátogatni?

  Ryeowook kérdése hallatán Haneul megtorpant, majd a földet kezdte el kémlelni. Tekintetéből mérhetetlen fájdalom tükröződött, az agya pedig csak úgy kattogott, mikor újra felidézte azokat az emlékképeket.

  - El kell engedned őt végre! – szólalt meg újra Ryeowook.

  Haneul kezét ökölbe szorítva próbálta megőrizni nyugalmát, s egyúttal visszatartani könnyeit.
  - Hagyd abba! – szűrte ki fogai közül ezt a két szót – Hae sosem hagyott el!
  - De igen, már vagy két hónapja. – vágta rá azonnal.

  Két hónappal ezelőtt ugyanis … Donghae balesetet szenvedett.

  - Úton vagyok. Öt perc és ott leszek. – hallatszott meg Donghae édes hangja a vonal túlsó feléről.
  - Rendben, itt várlak a bejáratnál. – mosolygott Haneul a készülékbe.

  Olyan izgatottnak tűnt, hogy akár madarat is lehetett volna fogatni vele. Nem is csoda, hisz ez lesz élete első randija. Vagyis, csak szerinte az első, ugyanis az eddigi randijaikat sosem nevezte annak. Donghae mindig úgy időzített, hogy ő csak a randi közepén jött rá, hogy végül is ez az akar lenni. Most viszont tetőtől-talpig szépen felöltözve, egy enyhe sminkkel az arcán várt Donghae-ra, az étterem előtt.
  Az órájára pillantott, ami szerint – ha nem romlott el – már több mint tíz perc telt el a hívás óta. Sziréna hangja ütötte meg a lány fülét, mire hirtelen felkapta a fejét. Eddig észre sem vette a tömeget, amely a nem messzi útkereszteződésnél összegyűlt.

  - Elütöttek egy férfit. – hallotta az egyik járókelőt, aki a mellette rohanó lánynak mesélte az eseményt.

  Haneul arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt az az életvidám tekintet, amit a félelem váltott fel.

  Ez csak egy véletlen. Biztos nem ő az. – rázta a fejét, de a szíve legmélyén mégis ott lapult a rettegés, így utánuk eredt.

  A sziréna hangja minden megtett lépésével egyre csak hangosabb lett, mígnem odaért a helyszínre. A szíve a torkában dobogott. Olyannyira megrémült, hogy még az előtte álló tömeget sem merte áttörni. Nagy levegőt vett, s kezét ökölbe szorítva tolakodott előre. Mikor végre mindenkit félre lökött maga elől, azt hitte, ott helyben kiszáll belőle a lélek.

  Ez ... ez nem lehet igaz. Cs-csak álmodom. – szemei könnyel gyűltek meg, s erőtlenül esett térdre a sebesült előtt.

  Az a vágy, melyet a leginkább sem kívánt, végül valóra vált. Az a férfi, akit a világon mindennél jobban szeretett, ott feküdt előtte a földön. Elegáns fekete zakója és sötétkék ingje csupa vér volt. Arcát és kezét is vér borította.

  Haneul a keze után nyúlt. Ahogy megérintette azt, Donghae lassan kinyitotta szemét.

 - Ha-haneul! – dadogta alig hallhatóan.

  A lány könnyáztatta szemeivel Donghae erőtlen arcára pillantott.
  - O-olyan szép vagy. – szólalt meg ismét, mire Haneul még inkább zokogni kezdett.

  Legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne beszéljen, mert azzal csak ront az állapotán. De egy szó, annyi sem bírta elhagyni a torkát.
  - Sa-sajnálom, h-hogy nem tartom be a sza-szavamat. – a mondat végére Donghae elmosolyodott, majd örökre lehunyta szemét.
  - Ne.,. ne... nem mehetsz el! – üvöltözte Donghae élettelen testére zuhanva – Kérlek, ne hagyj itt egyedül.

* * *

  - Mikor fogod már abbahagyni a képzelgést? Azzal, hogy nap mint nap újonnan magad mellé teremted őt, még nem fog visszatérni. – tette le Ryeowook a villáját az asztalra.
  - És te mikor fogsz végre békén hagyni engem? – kérdezett vissza Haneul – Meddig fogsz még pesztrálni?
  - Amíg el nem engeded őt végre-valahára!
  - És mi van, ha sosem fogom elengedni?
  - El fogod. Egyszer biztosan. – mondta őszinte, megértő hangon.
  - Én... – szipogott Haneul – én nem akarom elfelejteni őt.
  - Nem is fogod … mindig emlékezni fogsz rá. Örökké ott fog lakni a szíved legmélyén.
  - Mi? D-de hisz az előbb azt mondtad.,. – kezdett bele, de Ryeowook félbeszakította.
  - Én azt mondtam elengedni, nem pedig, elfelejteni. Ez a kettő teljesen más.
  - Már miért lenne az? – értetlenkedett tovább.
  - Az elengedés azt jelenti, hogy elfogadod, ő már nincs veled. Hogy ő már egy sokkal jobb helyen van. – magyarázta – De amíg minden reggel úgy jövök ide, hogy két tányér fogad az asztalon, addig minden áldott nap el fogom ezt játszani veled. – majd egy újabb falatot kapott be az eredetileg Donghae-nek készített ételből.
  - Azt hiszed én jókedvemből csinálom ezt? – szólalt meg újra Ryeowook – Hogy csak azért járok ide, mert ingyen reggelit kapok … vagy, hogy bosszantsalak téged? Szerinted én szeretem ezt csinálni?
  - Akkor miért csinálod? Mit számítok én neked? – feleselt vissza Haneul.
  - Mert megígértem. – vágta rá gondolkodás nélkül – Megígértem, hogy vigyázni fogok rád, bármi történjék.

* * *

  - Haneul! Haneul, hallasz engem? Én vagyok az, Wookie! Nyisd ki az ajtót, kérlek! – dörömbölt megállás nélkül – Haneul, tudom, hogy itt vagy. Kérlek, nyiss ajtót! – de nem érkezett válasz.

  Eltelt egy pár perc is, mire be tudta törni az ajtót, de végül csak sikerült neki. A lámpák mind le voltak kapcsolva. Csupán egy apró síró hangot lehetett hallani, ami minden bizonnyal Haneul hangja volt. Szemét összeszűkítve próbálta megtalálni őt a sötétségben.

  - Haneul! – kiáltotta ismét, mikor észrevette őt, s odarohant hozzá.

  A nappali legsötétebb sarkában, összegömbölyödve, fejét térdeire hajtva zokogott. Ryeowook letérdelt mellé. Kezét Haneul vállára helyezte, ki egy egyszerű mozdulattal le is rázta azt magáról.
  - Menj el! – motyogta.
  - Nem, itt maradok veled. – erősködött a srác.
  - Senkivel sem akarok beszélni! – próbálta ismét ellökni maga mellől Ryeowook-ot.
  - Akkor ne beszélj!

  Ryeowook leült Haneul mellé a földre. Alig egy méter távolság volt közöttük. Fejét a falnak döntve ücsörgött ott, szótlanul.

  Másnap ismét eljött hozzá. Egy doboz étellel a kezében érkezett, melyet Haneul-nek készített.

  - Gyerünk, egyél! – nyújtott a lány felé egy kanál rizst, de Haneul meg sem mozdult.

  Így ment ez három napon keresztül. Ryeowook bármennyire is próbálkozott, egy falatot sem bírt Haneul-be erőszakolni.

  Ott kuporgott nap, mint nap élten és szomjan.

  - Megjöttem! – kiáltott Ryeowook – Hoztam egy kis harapnivalót. – mutatta fel a kezében tartott ebédes dobozt.

  Már szinte meg sem lepődött Haneul reakcióján. A lány rezzenéstelen arccal, meredten bámulta a szemközti falat. Tekintetéből látható volt, hogy valahol nagyon messze jár.

  Már nem sírt … képtelen volt többet sírni. De a tényt, hogy Donghae meghalt, egyszerűen nem bírta elfogadni.

  - Haneul, muszáj enned valamit! – telepedett le mellé a földre – Ha tovább folytatod a koplalást, el fogsz ájulni.
  - Meg akarok halni. – motyogta alig hallhatóan, mire Ryeowook kikerekedett szemekkel bámult rá.

  Napok óta nem szólt hozzá, így örült, hogy újra hallhatja a hangját, de ... nem épp ezt szerette volna hallani.

  - Miért nem én haltam meg helyette? – kérdezte Haneul – Miért pont ő?
  - Ne beszélj hülyeségeket! – kiáltott rá – Egyikőtöknek sem kellett volna meghalnia.
  - Akkor ő miért? – nézett fel könnybe lábadt szemekkel Ryeowook arcára – Miért? – ismételte meg kérdését, mire kitört belőle a sírás.

  Ez volt a baleset óta az első alkalom, hogy kiöntötte a szívét valakinek. Alig volt pár szó, de legalább némileg megnyílt a külvilág felé.

Ryeowook közelebb kúszott hozzá, és szorosan magához húzta Haneul reszkető testét. A lány megállás nélkül zokogott. Azt a tömérdek mennyiségű fájdalmat, mely a baleset napja óta felhalmozódott benne, most végre sikerült kiadni magából.
  Egy fél óra elteltével Haneul kezdett picit megnyugodni. Már csak szipogott, de Ryeowook még mindig nem engedte őt ki karjai közül. A lány hátát simogatva egy édes dallamot kezdett el dúdolni, ami hatására Haneul elbóbiskolt Ryeowook vállán. Asrác arcán egy apró mosoly bukkant fel.

  - Lee Haneul, szeretlek! – suttogta a lány fülébe, ki rezzenéstelen arccal aludta tovább az igazak álmát. – Fogadalmat tettem, hogy megvédelek, de … nem csak a fogadalom miatt fogok vigyázni rád. Remélem eljön majd az a nap, mikor képes leszel elfogadni az érzéseimet.

* * *

  - Mikor ígértél te meg ilyet nekem? – nézett Haneul értetlenül Ryeowook-ra.
  - Nem neked. – motyogta lehajtott fejjel. Nem volt bátorsága a lány szemébe néznie.

  Ilyen nincs! Miért szóltam el magam? Pedig már olyan régóta titokban tudtam tartani előtte. – marcangolta önmagát az előbbi meggondolatlan megszólalása miatt.

  Ryeowook és Donghae régen nagyon jó barátok voltak. Mivel ugyanabban az épületben dolgoztak mindketten, így többször is összefutottak, melynek egy remek barátság lett az eredménye. Haneul-t barátján keresztül ismerte meg. Mondhatni első látásra beleszeretett a lányba. De mivel tisztán látta, hogy Haneul és Donghae között nem csupán baráti viszony volt, úgy döntött, elnyomja magában a lány iránt érzett érzéseit. Mindez sikerült is … egészen a baleset napjáig. Mikor Haneul síró arcára pillantott, újra előtört belőle az az elfojtott vágy.

  - Akkor mégis kinek? – faggatta tovább Haneul, de Ryeowook nem válaszolt.
  - Kinek ígérted meg, hogy vigyázni fogsz rám? – kérdezte újra, immár kicsit mérgesebben.

  Talán ez lesz a kulcs. – gondolta magába Ryeowook – Ha mindenre fény derül, talán képes lesz továbblépni.

  - Tényleg tudni szeretnéd? – nézett fel Haneul arcára.
  - Igen. – mondta kissé megszeppenve.
  - Akkor kövess! – azzal megragadta a lány karját, majd kirohantak a házból.
  - Most meg hová viszel? – kiabált Haneul, de Ryeowook nem válaszolt a kérdésére.

  Egy rövidebb séta után végül megérkeztek arra a helyre, amit Haneul már hónapok óta került.

  Mikor a lány feleszmélt, hol is vannak, megijedt. A szíve gyorsabban kezdett el verni, az agya pedig megállás nélkül kattogott.

  Nem, nem akarom! – kiabált egy kicsiny hang a szíve mélyéről.

  Megpróbálta kiszabadítani kezét Ryeowook ujjai közül, de a srác nem engedte.

  - Azt kérdezted, ki kért meg arra, hogy vigyázzak rád. – kezdett bele Ryeowook – Ő volt az. – bökött fejével az útkereszteződés felé – A baleset napján.. – folytatta, mikor Haneul hirtelen a földre guggolt.
  - Nem akarom hallani! – kiabálta a fülét befogva.

  Ryeowook lehajolt mellé, és felhúzta őt a földről.

  - Tudnod kell róla, akár tetszik akár nem. – kezdett bele ismét – Aznap, épp erre jártam. Tisztán láttam a balesetet. Én voltam az első, aki odarohant hozzá. Én hívtam a mentőket is. – ekkor elkezdett kutrálni a zsebében.

  Egy kis piros dobozt és egy cetlit húzott elő.
  - Aznap, ezt szerette volna odaadni neked. – nyújtotta Haneul felé a dobozt.

  Elég volt a doboz formájára tekintenie, máris tudta, mit rejthet … egy gyűrűt.
  - Ez csak valami vicc, ugye? – gördült le egy könnycsepp a lány arcán – Wookie, mondd, hogy nem igaz!
  - De igen. – vágta rá azonnal.

  Haneul nem bírta tovább … a könnyek patakokban folytak le arcáról.

  - És ez is a tiéd. – nyújtotta felé a kezében szorongatott vérfoltos papírlapot – Azt mondta ez a 7. kívánsága.
  - Elég – mondta alig hallhatóan – Ez már túl sok.

  Ryeowook nem is sejthette, mekkora fájdalom járta át Haneul testét, mikor meghallotta a „7. kívánság” szót. Ez valami olyasmi volt, amit csak ők ketten értettek. Haneul és Donghae.

* * *

  „Apa, anya... ég veletek!” – zárta le búcsúlevelét Haneul, ám, amint befejezte össze is tépte a levelet.

  - Nem érdemlik meg! – motyogta alig hallhatóan.

  A hátára kapta a hátizsákját, majd kilépett a szörnyű hidegbe.

  Hogy miért szököttel otthonról? Mert már túlságosan fájt neki ott élnie.
  Otthon … számára inkább börtön volt, mint biztonságot nyújtó menedék.

  Család … az, amikor a gyerek úgy nől föl, hogy a szülők még csak észre sem veszik? Ez lenne az igazi család? Ahol még a növények is nagyobb gondban élnek, mint az elsőszülött lányuk?

  Haneul szeretet nélkül nőtt fel. Csupán azt ismerte, milyen a fájdalom. 

  Alighogy betöltötte a 18. életévét, útnak indult.

  Mindegy, hogy hova ... csak innét el! – ez volt a jelmondata.

  Három nap is eltelt azóta, hogy elment, de a szülei még csak fel sem hívták.

  Ahogy vártam! Észre sem vették, hogy eltűntem. – erőltetett egy mosolyt arcára, de a magány gondolata szinte mardosta lelkét.

  Az utcán bóklászva egyszer csak két részeg férfi állta Haneul útját.

  - Mi az cica, eltévedtél? – hajolt közelebb hozzá az egyik.  Csak úgy áradt belőle az alkoholszag.
  - A nyelved is elvitték? – kérdezte őt a másik – Na gyere, majd mi hazakísérünk. – ölelte át Haneul vállát, mikor egy ismeretlen férfi elkapta a kezét.
  - Ezer bocsánat, de ő velem van. – kacsintott mosolyogva a két fickóra – Úgyhogy, ha megengedik.. – csúsztatta lejjebb a kezét, majd megragadta Haneul kezét, s rohanni kezdtek.
  - Héé.. – hallották a két férfi kiabálását, mire a lány megmentője még gyorsabb tempóra kapcsolt.

  Találtak egy sikátort, ahova berántotta őt. Szerencsére nem vették őket észre, így megúszták a verekedést.

  - Elmentek! – bukott ki fejével az utcára.

  Mélybarna szemei csak úgy ragyogtak az utca fényeiben.
  - Kö-köszönöm! – motyogta Haneul.
  - Ugyan! – legyintett – Ez csak természetes. Merre laksz? Elkísérlek, nehogy megint találkozz egy „rossz fiúval” – mutatott macskakörmöket a rossz fiú szónál.
  - Hát, izé .. az van hogy, sehol. – vakargatta a tarkóját Haneul.

  A srác döbbenten bámult a lányra, végül a szája szélét kezdte el harapdálni. Úgy tűnt, mint aki nagyon erősen gondolkodna valamin.

  - Gyere! – kapott Haneul keze után.

  A lánynak ideje sem volt rá, hogy megszólaljon, már útnak is indultak.
  - Hová viszel? – kérdezte rémülten.
  - Hozzám. – vágta rá azonnal – Már nem vagyunk túl messze.

  Hozzá? Na ne, ebből baj lesz! – kullogott a srác után a gondolataiba merülve – Nem is ismerem.… Viszont megmentett... De vajon miért?

  - Egyébkén Donghae vagyok! Lee Donghae! – nyújtotta Haneul felé a kezét.
  - Oh Haneul! – rázott vele kezet.
  - Örvendek! – mosolygott a lányra.
  - Szintúgy! – bólintott illedelmesen.
  - Mond csak, miért lettél hajléktalan? Kidobtak a koleszból? Tényleg, melyik suliba jársz? – rakott fel egy csomó kérdést Donghae.
  - A Művészetire. Rajz szakos vagyok.
  - Áá, szóval egy művészlélek. – mosolyodott el ismét – Én a Sukira-nál dolgozom. Nemrég lettem DJ. Amúgy zene és tánc szakon végeztem. – mesélte történetét.
  - Majd mond meg, mikor leszel adásban, hogy hallgatni tudjam.
  - Okay! – kecsegtette meg az angol tudását – És a kolesz?
  - Elszöktem otthonról.

  A lány mondata hallatán Donghae hirtelen megtorpant.

  - Már három napja. – folytatta Haneul – De nyugi, nem keresnek.
  - És ez miért is jó? Hisz a lányuk vagy. Nem gondolod, hogy aggódnak érted?
  - Ha így lenne, miért nem hívtak még fel? – húzta elő farzsebéből a mobilját – Sosem kellettem nekik … így mindenkinek jobb lesz.
  - Még neked is? – nézett Haneul szemébe.
  - Bárhova is kerülök, az annál a helynél csak jobb lesz. – erőltetett egy apró mosolyt az arcára, majd tovább sétáltak.

  Nem az otthonát siratta, hanem azt, hogy senkije sem maradt.

  - Az én anyukám Mokpo-ban él. A bátyám is. – mesélte Donghae – Én sosem bírnám ki, ha elveszteném őket. De mivel idejöttem tanulni, végül a munkám is idekötött engem. Ezért csak nagy ritkán láthatom őket.
  - És az apukád?
  - Ő meghalt.
  - Sajnálom. – kért azonnal bocsánatot, de Donghae a kezét rázta.
  - Nem tudhattad, úgyhogy nincs harag. – bukkant fel újra édes mosolya. – Meg is érkeztünk! – kapcsolt picit gyorsabb tempóra, és odaszaladt a bejárathoz.

  Kinyitotta a zárat, majd beinvitálta őt.

  - Nem túl nagy, de otthonos. Érezd magad otthon!
  - Köszönöm!
  - A fürdőszoba arra van. – vezette őt körbe Donghae – Erre található a konyha, ez pedig a szobám … ám amíg itt vagy, addig a tiéd.
  - Várj, én elalszom a kana.. – kezdett el mentegetőzni Haneul, de Donghae félbeszakította.
  - Azt már nem! Tiéd az ágy, enyém a kanapé.
  - Rendben.
  - Menj, zuhanyozz le! – nyomott egy törölközőt a lány kezébe.

  Haneul gyors lezuhanyozott, majd visszament Donghae-hez, ki a tévét bámulta.

  - Gyere, ülj le! – ütött maga mellé a kanapéra.
  - Mi ez? – kérdezte Haneul a képernyőre pillantva.
  - Valami új variety show. Hírességek mesélnek a hőseikről.
  - Ááá.. - bólogatott – Én ma találtam rá a hősömre.
  - Komolyan? És, ki az? – nézett hatalmas szemekkel Haneul-re.
  - Te.. te vagy az én hősöm.
  - A hercegnek jobban örültem volna, de oké. Ha szeretnéd, hát leszek a hősöd. De cserébe teljesítened kell hét kívánságomat.
  - Miért pont hetet?
  - Legyen nyolc?
  - Oké, oké! Hét kívánság. – állította le a srácot.
  - Az első legyen egy tál ramen. – adta ki a parancsot – A konyhában mindent megtalálsz.

  Haneul szó nélkül felállt, és elkészítette az ételt.

  - Hmmm.. ez finom! – kóstolta meg a srác – Egyél te is!
  - Mi a következő?
  - Ööö... legyen egy csók.

  Donghae jól tudta, hogy ezt a kívánságot nem fogja teljesíteni, de érdekelte, mit fog rá reagálni a lány. Legnagyobb meglepetésére viszont Haneul hirtelen egy apró puszit nyomott ajkaira, mire ledöbbent.

  - Most meg mi van? Nem te akartad? – kérdezte megszeppenve Haneul.
  - Csak vicceltem. – makogta – De mivel megcsináltad, így már csak öt maradt hátra.

  Haneul olyan dühös lett rá, legszívesebben ráborította volna az egész fazék ramen-t. Ez volt az első csókja … és elpazarolta egy alig ismert személyre.

  - Menjünk el moziba! – csattant fel Donghae.
  - Mi? – kapta fel a fejét Haneul.
  - Harmadik kívánság: mozi.

  És így ment ez egész este. Donghae sorra tette fel a kívánságait Haneul-nek.

  - Tessék! – nyomott a kezébe némi pénzt – Negyedik: vegyél nekem pattogatott kukoricát.

  - Ötödik: készítsünk egy képet magunkról.

  - Hatodik: sétáljunk kézen fogva, míg haza nem érünk.

  Mikor a lakáshoz értek, elengedték egymás kezét. Mindketten zavarban érezték magukat.

  - Mi az utolsó? – kérdezte Haneul.
  - Nem pazarolhatom el az összes kívánságomat egy nap.
  - De hiszen már csak egy maradt.
  - Pontosan! Ezzel az eggyel foglak sakkban tartani téged. – pöckölte meg

  - Haneul orrát – Míg nem teljesíted az utolsó kívánságomat, nem hagyhatsz el!
  - Hogy mi?
  - Maradj velem … kérlek! Te vagy az első lány, akire valami miatt másképp tekintek, mint a többire.

  Szegény srác olyan zavarban volt, hogy alig bírt nyugodtan beszélni. Bár Haneul sem érzett különben.

  - Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, és veled maradok … örökre! – mondta ki végül Donghae a fogadalmát.

  Haneul életében először érezte úgy, hogy nincs egyedül. Ez a srác, kit még egy napja sem ismer, megígérte neki, hogy vele marad. Mintha egy őrangyalt küldtek volna le hozzá a mennyből, olyan boldog volt Donghae mondata hallatán.

  Talán még sem maradok egyedül örökre? – kérdezte magától, majd könnybe lábadt szemekkel ölelte át Donghae-t.

* * *

  Miután Ryeowook mindent elmesélt Haneul-nek, a lány állapota nemhogy javult volna … egyre csak romlott. Ismét bezárkózott a saját maga által kialakított piciny börtönbe. De ez a börtön csak fojtogatta szegényt. Egyedül volt … egyes egyedül. Már képtelen volt újra maga mellé teremteni Donghae-t.

  Várok rád … de te nem vagy itt.
  Szükségem van rád … hova tűntél? Miért hagytál magamra?

  Minden egyes gondolatával egy újabb sebet ütött sérült szívére, mígnem … elhatározta, hogy véget vet a szenvedésének.

  Egy esős napon, a forgalomtól zajos híd korlátja szélén nézte a hullámokat. Úgy döntött, ad még egy esélyt az életnek. Felhívta hát Ryeowook-ot.

  Ha azt mondja, hogy fontos vagyok a számára, nem ugrom le. – határozta el.

  A telefon kicsöngött, majd végül bele is szóltak.

  - Igen? – hallotta meg Ryeowook hangját – Mi történt?
  - Hol vagy most?
  - Úton a rádióhoz. Nemsokára kezdődik a műsorom.
  - Mi vagyok én a számodra?

  Haneul kérdése olyan váratlanul érte Ryeowook-ot, hogy hirtelen nem tudott mit válaszolni neki.

  - Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.
  - Mi vagyok én neked? – kérdezte Haneul újra.
  - Egy barát. Egy nagyon jó barát. – vágta rá a srác.

  Úgy érezte, még mindig nem mondhatja el neki az igazat. Hogy valójában fülig szerelmes belé és, hogy magát a világot jelenti számára.

  Pedig pont ezt kellett volna mondania.

  Haneul leejtette mobilját a földre, majd közelebb átlépte a korlátot. Zsebéből előkotorta a gyűrűt, melyet Donghae akart odaadni neki. Könnyek ezrei gördültek végig arcán.

  - Nemsokára találkozunk. – súgta a gyűrűnek, amit az ujjára húzott.

  A dobozt visszarakta a zsebébe, mikor kiesett onnét az a bizonyos cetli.

„Míg nem teljesíted az utolsó kívánságomat, nem hagyhatsz el!” – jutott újra az eszébe Donghae figyelmeztetése.

  - De te már elhagytál. – motyogta, de azért megnézte, mi áll benne. 

  Rettentően csúnya, szinte alig olvasható betűkkel, egy szó állt a cetlin: ÉLJ!

Haneul összezavarodott. Nem tudta, mit tegyen. Ez volt az utolsó kívánsága, de nem akart magányosan élni.

  Csak állt ott zokogva a zuhogó esőben, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét. A nevét kiabálta.

  - Haneul, ne tedd! – üvöltözte továbbra is – Én.. én..
  - Te mi? – kiabált rá Ryeowook-ra.
  - Én szeretlek! – tört ki belőle végül – Amióta Hae bemutatott nekem, azóta szeretlek.
  - És ezt miért csak most mondtad el? – sírt továbbra is.
  - Mert féltem, nem fogsz majd elfogadni engemet. – sétált egyre közelebb Haneul-höz – Kérlek, ne hagyj itt egyedül.

  „Kérlek, ne hagyj itt egyedül.” – ugyanezt mondta ő is Donghae-nek, mikor végleg elveszítette őt.

  Haneul hirtelen hátrafordult, majd Ryeowook vállaira zuhant. A srác is átkarolta őt, s oly erősen fogta, mintha az élete múlna rajta.

  Itt ért véget és kezdődött el egy új mese. Talán szép lesz a vége? Vagy egy újabb tragédia marcangolja szét Haneul ill. Ryeowook vágyait? Senki sem tudja … még ők maguk sem.

  Csupán annyit tudtak, hogy számíthatnak egymásra. Haneul pedig végül rádöbbent, hogy az igazi hős nem az, aki egy filmsztárt is meghazudtoló pontossággal óvja őt meg a bajtól, hanem az, aki mindig mellette áll. Akire mindig számíthat, legyen szó bármiről is.

   Az igazi hősök sokszor elbújnak a páncéljuk mögé. Észrevétlenek maradnak a szemünk előtt.
   Az igazi hősöket, csak a szívünk ismeri fel.