YeJiApSa (Changsub)

   Egy újabb év, s vele együtt ismét eljött ez a nap is. Bár minden évben megfogadom magamnak, hogy nem várom el mindenkitől, hogy emlékezzenek rá, azért mégis, a szívem mélyén örülnék, ha eszébe jutnék a számomra fontos személyeknek – főleg neki.

Már épp elindultam volna a munkába, mikor a bejárati csengő hangjára lettem figyelmes. Mivel senkit sem vártam, izgatottan léptem az ajtóhoz. Az agyamban rögtön arcok kezdtek felbukkanni, ki lehet a rejtélyes látogató, mikor végre kitárult az ajtó, és rádöbbentem, hogy csupán Minhyuk az.

 – Szép jó reggelt! – köszönt hatalmas mosollyal az arcán.

 – Neked is – viszonoztam jókívánságát. – Mi járatban erre?

 – Áá.., csak épp erre jártam, és gondoltam, beugrok. Kocogni voltam.

 – Ó, vagy úgy – lepleztem le csalódottságomat.

 – Valami baj van? – kérdezte aggódó tekintettel fürkészve arcomat.

 – Dehogy is! – legyintettem egyet. – Épp most akartam indulni a céghez, szóval... – ám be sem tudtam fejezni a mondatomat, mire folytatta azt.

 – Veled tartok – terült el egy fülig érő mosoly az arcán, majd belém karolt, és kihúzott az ajtón.

  Mikor visszafordultam, hogy bezárjam azt, egy sárga cetlit találtam a lábtörlőn. 

 – Minhyuk, ezt te ejtetted el? – mutattam felé a papírfecnit, de csak a fejét rázta.

  Mikor jobban szemügyre vettem a papírdarabot vettem észre rajta a saját nevemet. Széthajtottam hát, hogy megtudjam, mégis micsoda, és kitől jött, de csak egy szó állt rajta: „a múltban”. 

 – Jössz? – szólt utánam Minhyuk, mire visszazökkentem a valóságba, s megszaporázva lépteimet mellé szegődtem, hogy aztán együtt induljunk útnak.

  Útközben Minhyuk javaslatára beugrottunk egy útba eső kávéházba is. Belépvén rögtön elfoglaltunk egy üres asztalt, Minhyuk pedig elment rendelni. Ahogy ott ücsörögtem rá, és a kávémra várva, egy újabb sárga fecnit találtam a saját nevemmel, ezúttal a szalvéták közé szúrva. Már épp széthajtani készültem, mikor visszatért Minhyuk az italokkal.

 – Mi az? – kérdezte kíváncsian a papírra pillantva.

 – Biztos, hogy nem a te műved? – kérdeztem vissza.

 – Hogy az enyém? – mutatott magára. – Mégis miért lenne, azt sem tudom, mik ezek. 

 – Biztos?

 – Biztos! Higgy már nekem, na! – kezdett el aegyo-zni a végére.

 – Jól van, hiszek neked! – adtam be végül a derekam, de még mindig nem tudtam rájönni, mégis mi lehet ez az egész.

 – Amúgy mi van rá írva?

 – Amit az ajtómban találtam, azon az állt: „a múltban”, ezen pedig – közben széthajtottam a lapot – „a tetőn”.

 – A múltban a tetőn? – kérdezte vissza. – Óha, mit csináltál te a múltban a tetőn, hm? – jelent meg egy sunyi mosoly az arcán, miről rögtön tudtam, hogy rosszra gondol, ezért egy jól irányított mozdulattal fejbekólintottam őt.

 – Te csak ne találgass!

 – Oké, oké, csak vicceltem – vált ismét szelíddé mosolya, majd az órájára pillantott. – Ajaj, nekem viszont 20 perc múlva kezdődik a forgatásom – kapta fel pulcsiját és a kávéját. – Boldog szülinapot! – ölelt meg futtában, majd ki is viharzott a kávézóból.

  Még szinte fel sem ocsúdtam a meglepettségből, hogy Lee Minhyuk emlékezett a szülinapomra, egy újabb ismerőssel hozott össze a sors.

 – Oh, Minah! – szólított meg, mikor odalépett az asztalomhoz.

 – Hyunsik, hát te? – válasz helyett viszont az asztalra mutatott. Csupán ekkor vettem észre, hogy volt még egy pohár az asztalon, ami nem a miénk volt.

 – Az ott az enyém! – mosolygott. – Alig kiugrok a mosdóba, máris elfoglalják a helyem, hát még ilyet.

 – Bocsi, tényleg nem vettük észre.

 – Vettük? – nyíltak nagyra a szemei. – Kivel?

 – Minhyuk.

 – Neki nem épp forgatáson lenne a helye?

 – De, épp az imént rohant el miatta.

 – Áá, vagy úgy! – dőlt hátra a székben, s belekortyolt a forró italába.

 – És te?

 – Én? Megiszom ezt – mutatott a kávéjára – aztán megyek a stúdióba.

 – Akkor akár együtt is mehetünk – javasoltam, mire mosollyal az arcán válaszolt.

 – Pont erre gondoltam én is.

 – Viszont – jutott eszembe a cetli – te már előttünk itt voltál, akkor ezt nem te hagytad itt? – mutattam neki.

 – Miért mi ez? – nézett rá értetlenül.

 – Akkor nem. De ez akkor is furcsa – töprengtem.

 – Mi?

 – Reggel belebotlok Minhyuk-be, majd találok egy ilyen lapocskát. Aztán itt beléd, és itt is egy ugyanilyen cetli fogad. Kezd gyanúsabb lenni egyszerű véletlen egybeesésekhez képest, nem? – ám válasz helyett csak megrántotta a vállát.

  Lassan be is értünk az ügynökséghez, és már mentem volna tovább a részlegem felé, mikor Ilhoon hangját hallottam meg, ahogy a nevemet kiabálja.

 – Minah! – kiáltotta ismét, mire végre odaért hozzám. – De jó, hogy összefutottunk! Nemsokára ideér a pizzafutár, és engem küldtek ki elé, de rettentő sürgős dolgom lenne a mellékhelyiségbe, és félek, hogy nem bírnám ki, míg megérkezik, úgyhogy... – hadarta egy szuszra, így csak a vége felé tudtam közbevágni monológjába.

 – Megvárom, menj csak! – s alig kimondtam, már futott is tovább.

  Alig két perc eltelte után a futár is megérkezett. Átvettem tőle a pizzát, s csak a távozása után vettem észre a sárga cetlit a tetejére ragasztva. Ezen a cetlin is csak egy szó állt, még pedig a „a jelenben” szó. Kezdett egyre furcsább lenni, ez az egész – a nap még alig indult el, én máris összefutottam a BTOB három tagjával, s minden találkozásnak egy nekem címzett cetli lett a végeredménye.

 – Á, meg is jött, szupi! – tért vissza Ilhoon.

 – Mi ez az egész? – mutattam fel a cetlit, de csak kezét felemelve mentegetőzött.

 – Fogalmam sincs, ne engem kérdezz! Én csupán a pizzáért jöttem.

 – Azon volt.

 – Komoly? – döbbent le. – Vao, érdekes.

 – Az!

 – Kérsz egyet? – nyitotta fel a dobozt. – Úgyis csak 6-an vagyunk, ez pedig 8 szelet.

 – El fog férni bennetek így is, haspókok – mosolyogtam.

 – Ahogy gondolod. Akkor szia! – köszönt el, s már a stúdió ajtajánál is volt.

  Még fel sem eszméltem, mikor Peniel termett mellettem.

 – Noona, nem mész a posta felé ma? – kérdezte.

 – Posta? – gondolkodtam. – De igen, délután terveztem. Miért?

 – El tudnád ezt vinni nekem? Délután fellépésünk lesz, most meg nem léphetek le, és sürgős lenne – nézett rám kiskutya szemekkel.

 – Dehogy nem, add csak ide – majd elvettem tőle a borítékot, ő pedig már szaladt is vissza a terembe.

  Végre sikerült elindulnom a részlegemre, szerencsére senki sem állított meg többször az út során. Még épp időben értem fel, így nem csesztek le. Már épp leültem a gépem elé, mikor valami leesett a borítékról, amit Peniel nyomott a kezembe. Egy ugyanolyan sárga cetli, mint az összes többi. Most már nem beszélitek ki magatokat, ez biztosan a ti művetek! – horkantam fel magamban az egész bandára. Egy újabb szót kaptam ajándékba, ezúttal magát, az „ajándék” szót. Próbáltam összerakni, mit is akarnak mindezzel, de sehogy sem tudtam értelmes mondatot összeállítani belőlük. Négy van eddig, szóval még három darabot fogok kapni tőlük a nap folyamán -futtattam végig elméletemet, ami némileg megnyugtatott, hisz csak várnom kell, hogy rájöjjek, mégis mi a fenét akarnak ezzel.

  Délután a posta ajtajában botlottam bele a leader-be, ki mikor meglátott engem, majdnem szívinfarktust kapott.

 – Szia, Eunkwang – mosolyogtam rá, mit sem sejtően.

 – Sz-szia, Minah! Hát te? – makogott alig átláthatóan, mire válasz helyett felmutattam Peniel borítékát. – Á, a postára jöttél.

 – Bizony! – ekkor vettem jobban szemügyre a kezében tartott csomagot. – Ez micsoda? – kérdeztem tőle, mire a víz is kiverte.

 – H-hogy ez? Ez … Ch-Changsub-é! Mi-miért?

 – Csak kérdeztem – terült el egy elégedett mosoly az arcomon.

 – Ja, vagy úgy. Akkor én mentem is. Szia! – köszönt el amilyen gyorsan csak tudott.

  Viszont cetlit nem kaptam tőle. Akkor csak hat darab lesz? – töprengtem el ismét, majd beléptem a hatalmas üvegajtón, és beálltam a legrövidebb sorba. Szerencsémre elég gyorsan ment az ügyintézés, és hamar sorra kerültem.

 – Elnézést, de ön Choi Minah? – kérdezte a fiatal hölgy, mikor meglátta a címzett nevét a borítékon.

 – Igen, én lennék.

 – Ez az öné – majd egy sárga papírlapot nyújtott felém. – Az előbb távozott egy férfi, aki megkért rá, hogy ezt adjam át önnek.

 – Á, szóval így – mondtam magamnak. – Köszönöm! – hajoltam meg illedelmesen és tovább is álltam.

  Az utcára kiérve széthajtottam ezt a lapot is, amin a „jövőben” szó állt. A jövőben, na persze! Volt már múlt, meg jelent, most meg már jövő is! Mi ez, egy jóslat? A múltban a tetőn, a jelenben az ajándék, a jövőben pedig mi? A halál?? – mortyogtam magamban, mivel nem értettem mit akarnak ezekkel a cetlikkel. Bár őket ismervén, lehet csupán fel akarták húzni az agyamat – hisz abban első osztályúak.

  Mire hazaértem már eléggé beesteledett. Lassan ezt az egész cetlis dolog is kezdett hidegen hagyni, mikor egy férfit pillantottam meg az ajtómban. Nem csalt a szemem, tényleg állt ott valaki, aki nem volt már, mint Sungjae.

 – Te meg mit keresel itt ilyenkor? – voltam kérdőre köszönés nélkül.

 – Szia, noona! – köszönt. – Én csupán a hírnök vagyok – majd mosollyal az arcán a kezembe nyomott egy újabb sárga cetlit.

 – Mit akartok ezekkel a cetlikkel?

 – Nyisd ki! – bökött fejével a kezemben tartott papírlap felé. Mikor megláttam, mi áll benne, egy pillanatra lefagytam.

 – „Szeretlek”. – mondtam ki hangosan is a szót.

 – Most menj fel! – szólalt meg ismét Sungjae.

 – He? Mégis hova? – ám amint kimondtam a kérdésem, mintha rájöttem volna, mit akartak ezek a cetlik jelenteni.

  Szó nélkül kezdtem el rohanni felfelé a lépcsőn. 
  YeJiApSa! A múltban, a jelenben és a jövőben is szeretlek! Ez Changsub szavajárása. Az ajándék és a tetőn pedig azt jelentené, hogy itt van a tetőn, és rám vár? – futtattam végig gondolatmenetemet, mire végre felértem az öt emeletes lakás tetejére, ahol csodák csodájára ott állt Ő. Ahogy meglátott, elmosolyodott, de nem jött közelebb, csupán állt ott a kis asztal mellett. Megköszörülte torkát, majd énekelni kezdett. Egy gyönyörű dalt, melyet nagyon jól tudta, hogy imádok. A hangja, olyan volt, mintha egy angyal énekét hallottam volna, és ő maga is egy angyalhoz hasonlított az előadás közben.

  Lassan közelebb sétáltam felé, majd mikor már elég közel kerültem hozzá, megfogta a kezemet, és így folytatta énekét. Én csak álltam előtte, megbűvölve. Mire véget ért a dal egy pillanat erejéig elcsendesült, majd hirtelen azzal az életvidám személyiségével pillantott fel rám.

 – Na, meghatódtál? – rontotta el az egész hangulatot csupán két szóval.

 – Nem, egyáltalán nem! – vágtam rá viccelődve.

 – Komoly? Pedig mikor elterveztem az egészet, tök romantikusnak tűnt. Még Minhyuk véleményét is kikértem, és azt mondta, hogy nagyon eredeti.

 – Az ötlet eredeti is, meg romantikus is volt – csak te nem vagy hozzá elég eredeti.

 – Még hogy nem vagyok elég eredeti? – bámult rám tátott szájjal. – És ha azt mondom, a YeJiApSa-t miattad találtam ki?

 – Még hogy miattam! Akkor miért írod mindig ezt a fanoknak?

 – Nekik a rövidített verziót írom.

 – Na és?

 – Neked a teljeset írtam – terült el egy széles mosoly az arcán. – Mert neked minden szót emlékekkel fűszerezve mondok ki belőle. Ugyanis én a múltban is szerettelek, ahogy most a jelenben is szeretlek, és a jövőben is, megállás nélkül csak téged foglak szeretni.

VÉGE

Smurfette and Dopey.. (Minhyuk)

~ Utálok úszni!
  Sosem tudtam, és még most sem megy igazán. De a középiskola minden elsős diákjának - kinek nincs semmi egészségügyi problémája - abszolválnia kell az úszótanfolyamot. Ez alól pedig én sem vagyok kivétel - sajna..

  Sosem gondoltam volna, hogy bármi jó történhet velem egy uszodában. Egészen addig a napig..

* * * 

- Minjae! Hé, Lee Minjae! - szólongatott az egyik osztálytársam, Eunkwang.
- I-igen? Bocs, nem figyeltem.
- Azt észrevettem - kacagott egy jót rajtam. - El tudod akkor vinni neki a leckét?
- Én? D-de..
- Te vagy a legjobb "tanár" közöttünk - mutatott macskakörmöket a tanár szó kimondásakor. - És már három napja hiányzik, tuti akad valami, amit nem ért. Meg aztán, ki tudja, kinyitotta-e egyáltalán a könyveit azóta.
- De akkor is..
- Azt mondtad, neked ma úgy sincs semmi tennivalód. 
- És te?
- Hya, tudod, hogy síkhülye vagyok. Mit tudnék én elmagyarázni neki. Te meg amúgy is arrafelé laksz. Még útba is esik neked.
  Válasz helyett sóhajtottam egy nagyot.
- Akkor elviszed? - kérdezte ismét.
- Legyen, elviszem neki.
- Yes! - ujjongott. - Kösz, hogy megmentettél. Egy kincs vagy, Lee Minjae! - ugrott a nyakamba.
- Hya, Seo Eunkwang! - böktem le magamról amilyen gyorsan csak tudtam, majd hatalmas mosollyal az arcán elodázott az asztalomtól. 
- Mi az, időközben Eunkwang rád hajtott?? - jött oda hozzám Miyoung.
- Még csak az kéne.
- Akkor mi volt ez a nagy ölelkezés?
- Megkért, hogy ma én mutassak helyette leckét.
- Mi? Leckét? Csaknem... - kezdett bele, majd egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán - Minhyuk-nek?
  Ismét sóhajtottam egy nagyot.
- Neki, ugye? Ugye? Lee Minhyuk. Lee Minhyuk-öt mész korrepetálni - annyira jól szórakozott rajtam, hogy már majdnem kikürtölte a hírt az egész osztálynak.
- Jól mulatsz, mi? - fintorogtam rá.
- El sem tudod képzelni, mennyire.
  Miyoung volt az egyetlen, aki tudta, hogyan érzek Minhyuk iránt. Bár a történetünket még neki sem meséltem el. A történetet, hogyan ismertem meg Lee Minhyuk-öt.

* * *

[fél évvel ezelőtt]

- Az órának vége. Jövő héten találkozunk ugyanitt. Addig is vigyázzatok magatokra.

- Viszlát, tanár úr! - kiáltottuk egyszerre, majd mind a zuhanyzók felé vettük az irányt.

  Amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam és megszabadultam a fürdőruhámtól. Miután felöltöztem a szárítók felé vettem az irányt, hogy megszáríthassam a hajamat, mikor meghallottam, hogy a gépek elromlottak. Október közepén pedig nem túl okos dolog vizes hajjal rohangálni odakint. 

- Hé, Minjae! - bökött oldalba Miyoung. - Pár 1-1 osztályos lány hozott magával hajszárítót. Azt mondták, szívesen kölcsön adják.

  Így végül sikerült némileg megszárítani a hajamat, de mivel egy picit még nedves volt, befontam kétoldalt és ráhúztam a sapimat is. Én voltam az utolsó az osztályomból, aki elkészült, ezért egyedül indultam hazafelé. A mi osztályunknak szerencsére ez volt az utolsó órája aznap. 

  Már épp léptem volna ki az ajtón, mikor valaki kiabálni kezdett.

- Hé! Sapis! Te ott az ajtónál, hé!

  Nem tudtam, ki lehetett az, még sosem hallottam a hangját. Mikor megfordultam ő elkezdett futni felém. 

- Ezt elejtetted - nyújtotta felém a karkötőmet.

- Oh! Köszönöm - hajoltam meg illedelmesen. A srác a mi egyenruhánkat viselte a kabátja alatt, így sejtettem, hogy az 1-1 osztály egyik diákja lehet.

- Semmiség - mosolygott. - Órára?

- Hogy? Ja, nem, hazafelé.

- Áá.. kinek a jó - fintorgott. - Nekem még lesz egy órám. 

- Akkor siess, nehogy elkéss!

- Azon vagyok. Remélem még látjuk egymást, törpike - húzta rá a szememre a sapkámat, majd egy hatalmas mosollyal az arcán kifutott az ajtón.

  Egy hét múlva ismét összefutottunk.

- Hé, törpike! - pattant elő a sarokból, ezzel jól rám hozva a frászt.

- Hya, ne ijesztgess! - ripakodtam rá.

- Bocs, nem akartalak megijeszteni.

- És miért hívsz törpikének?

- Mert ebben a sapiban pont olyan vagy, mint egy törpe. Egy nagyon aranyos törpike - mosolyodott el a végére. - De nekem sajna rohannom kell. Legközelebb igyunk meg valamit, hm?

- Felőlem.

- Ezt igennek veszem - mosolygott. - Akkor jövő héten az automatánál. Addig is szia, törpike!

- Hya! - kiabáltam utána, de már oda sem figyelt rám. Egy szempillantás alatt eltűnt az épületből.

  A rákövetkező héten megint ott várt a lányöltöző előtt.

- Hya, túl lassú vagy! - förmedt rám, amint meglátott. - Már vagy tíz perce várlak az automatánál, de te sehol se vagy.

- Bocsi, nem jók a gépek valamint konektor sincs túl sok, így sokáig tart.

- Vagy úgy.. Mindegy, a lényeg, hogy nem menekültél el előlem. Tessék! - nyújtott felém egy pohár gőzölgő forrócsokit. - Megvettem, míg vártam rád.

- Köszi - vettem el tőle, majd mindketten elkezdtük kortyolgatni, ki-ki a sajátját. - De, most nem kell sietned órára?

- Egyszer késhetek, nem?

- Hya, ne csináld ezt!

- Mármint mit?

- Menj órára!

- Hogy ne lássalak megint egy hétig? Aish, gonosz vagy!

- He? - értetlenkedtem.

- Áá, lényegtelen - legyintett egyet az orrom előtt. - Merre laksz?

- A suli felé.

- Tényleg?

- Ma igen.

- Hogy érted azt, hogy ma igen?

- Áá, lényegtelen - majd belekortyoltam az italomba. - Hm, finom!

- Anyum forrócsokijához képest ez semmi. Egyszer majd gyere át hozzánk, akkor megkóstolhatnád.
  Válasz helyett elmosolyodtam.
- Hé, én komolyan beszéltem ám - csípte meg az arcomat.
- Hya! - kiáltottam rá, mire rám fintorgott, majd a kezembe nyomta a saját poharát és mindkét kezével meghuzigálta az arcomat. - Hagyd már abba, nem hallod?
- Ez mégis hogy lehetséges?
- Mi?
- Hogy lehet az, hogy még morcisan is ilyen cuki vagy? - majd két keze közé zárta arcomat és ismét elfintorodott. 
  Totálisan leblokkoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Csak néztem rá, ő pedig vissza énrám. 
- Na mindegy - törte meg végül a csendet. - Ezt majd még ki kell derítenem - jelent meg egy kaján mosoly az arcán. - Majd még összefutunk. Vigyázz magadra, törpike - húzta le ismét a sapkámat, majd elvette az ő poharát és elsietett.
  Éreztem, ahogy elpirulok. A keze ... olyan meleg volt. És amit mondott. Olyan volt az egész, mint egy álom.

.. és így ment ez minden héten..

- Hi, törpike! - köszönt a falnak támaszkodva. - Nézd mim van - mutatott a fejére, amin egy - a pulcsijához színben passzoló - rózsaszín kötött sapka volt.

- Jól áll - mosolyogtam.
- Ugye? Szerintem is - mosolyodott el ő is. - Csinálnunk kéne egy képet.. - majd elkezdett a zsebeiben kutatni. - Biztos az osztályban felejtettem. A tiéd?
- Otthon felejtettem.
- Aish! - mérgelődött. - Legközelebb mindenképp készítünk egy képet - mutogatott fenyegetően felém. Bár az arcára pillantva egyáltalán nem volt ijesztő - sőt, inkább aranyos.
- Úgy lesz.

..de nem lett úgy.

* * *

  Azután sosem láttam őt az uszodában. Az iskolában pedig akárhányszor összefutottunk sosem ismert fel. Igaz, hogy nem tudta a nevemet - ahogy én sem az övét - mégis, azért nem tudom elhinni, hogy csak a sapim által volt képes felismerni engem. Mikor pedig végre összeszedtem a bátorságom, hogy odamenjek hozzá, egy másik lány sertepertélt körülötte. Olyan jól néztek ki együtt - ezért inkább meghunyászkodtam. Nem akartam hülyét csinálni magamból. 
  Elkezdtem kerülni őt. Nem akartam összefutni vele - még véletlenül sem. Ami jól is ment, egészen másodikig. Másodikban ugyanis egy osztályba kerültünk. Ám, még ekkor sem mutatott semmi jelet arra, hogy felismerte volna az ő kis "törpikéjét". Meg, ha tényleg fel is ismert volna, talán okkal nem mutatta. Hisz kinek kéne egy ilyen nyomi barát, amikor ő maga az osztály sztárjai közé tartozik?
  A nevünk hasonlósága miatt mi lettünk az osztály eltitkolt ikerpárja. Folyton-folyvást ezzel ökörködtek a haverjai - mégsem szólt hozzám többé úgy. Beszélt velem, de nem úgy, mint akkor. Sokkal inkább, mint egy idegennel. Épp ezért aztán már nem is kerestem a társaságát. Meg akartam őrizni azt az emléket, ahogy akkoriban beszélgettünk egymással.

  Ennek ellenére, épp itt állok a házuk ajtaja előtt. 
  Vettem egy mély levegőt, majd megnyomtam a csengőt. Pár másodperc múltán ki is nyílt az ajtó.
- Szervusz, Min-jae! - olvasta le a nevemet Minhyuk anyukája a névtáblámról.
- Üdvözlöm! - hajoltam meg illedelmesen.
- Gondolom Minhyuk-höz jöttél. Gyere be - invitált be azonnal. - El sem tudod képzelni, milyen jó látni, hogy egy lány barátja is van. Tudod, nálunk még sosem járt egy lány ismerőse sem. Kicsit furcsa is - töprengett el ezen. - Mindegy is - legyintett egyet. - Épp most indultam bevásárolni. Minhyuk szobája a lépcső után található. Van rajta egy névtábla, biztos nem téveszted el. Menj nyugodtan - magyarázta mosollyal az arcán.
- Rendben, köszönöm.
  Már a lépcsőnél voltam, mikor utánam szólt.
- Nyugodtan verd ám fel ha alszik - azzal becsukta maga mögött az ajtót.
~ Szuper - gondoltam magamban.
  Lassan felballagtam az emeletre. Rögtön észrevettem a névtáblát, s rajta Minhyuk nevét. Az ajtóhoz léptem és már épp kopogni készültem, mikor hirtelen megdermedtem. Egy hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, és egyre szaporábban kezdett el verni a szívem. Erőt vettem magamon, és bekopogtam.
- Igen? - hangja hallatán összerezzentem.
~ De legalább nem alszik - nyugtatgattam magam.
- Te vagy az, anya? - kérdezte ismét, mire végül benyitottam. - Mi-Minjae? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Hali - intettem felé.
  Bár ébren volt, még mindig pizsamában üldögélt az ágyán a telefonját nyomogatva.
- Azta.. - fakadt ki belőle.
- Mi az?
- Aa.. semmi - hadonászott a kezeivel. - Gyere, ülj le - mutatott a kisasztal mellett lévő párnára.
  Leültem, majd ő is letelepedett a paplanába csavarodva a földre, pont velem szembe.
- Már jobban vagy? - kérdeztem félénken.
- Persze, kutya bajom - mosolygott. - Holnap már megyek suliba.
- Értem.
- Izé.. köszi, hogy eljöttél.
- Eunkwang erősködött, hogy mindenképp én jöjjek - előhúztam a táskámból a papírt, amire mindent leírtam, ami a mai nap történt. - Ez itt a mai. Nézd át és ha van valamilyen kérdésed, szólj!
- Vao.. mindent összeírtál - elkáprázva bámulta a papírt. - Nem csoda, hogy az osztály éltanulói közé tartozol.
- Ja, tényleg nem - szontyolodtam el egy picit. - Találtál benne valamit?
- Itt nem, de.. - kezdett bele - a tegnapi matek anyagot nem igazán értettem ... meg a kémiánál is voltak kérdőjelek. Itt is van - kotorta elő a füzeteit. - Ez itt.
- Aham.. - hajoltam a füzet fölé. - Hát, ehhez nekem is segítség kellett, hogy felfogjam - mosolyodtam el miközben felemeltem a fejem, ami alig volt pár centire az övétől. Ő is felpillantott, mire szemkontaktusba kerültünk.
- Oh? - mutatott az arcomra.
- Mi-mi az?
- Elpirultál.
- Hogy? - kaptam az arcomhoz. - De-dehogy is, csak meleg van idebent.
- Áá, vagy úgy - bólogatott, majd egy apró mosoly bukkant fel a szája sarkában. Vagy csak képzelődtem?
- Ez itt.. nem ez így nem jó - majd elkezdtem ceruza után kutatni.
- Tessék - nyújtotta felém a tollát.
  Elvettem tőle és átírtam az egyenletet.
- Így ni! De ez se jó, mert itt.. - magyaráztam neki, közben próbáltam fejjel lefelé írni a számokat, ami nem ment túl könnyen.
- Ülj ide - húzódott picit odébb, hogy oda férjek mellé az asztalhoz.
  Áthelyezkedtem, majd ismét belefogtam a magyarázásba.
- Így már érted?
- Ahaa.. igen, így már sokkal érthetőbb - mosolyodott el.
  Olyan feszélyezve éreztem magam mellette. Alig bírtam értelmesen makogni.
- Még mindig meleged van? - kérdezte. - Az arcod ... mintha elpirultál volna.
- I-igen, meleg van itt.
- Kinyissam az ablakot?
- Inkább ne! Hisz alig gyógyultál meg, még a végén megint megfázol.
- Nyugi, nem lesz bajom - majd felállt, és kinyitotta az ablakot, aztán visszaült mellém. - Akkor ez kész, jöhet a kémia, ugye?
- Persze, hisz azért vagyok itt.
- Ezért? - mutatta fel a füzetét. 
- Ja, mi másért? - válasz helyett elfintorodott.
~ Ez a fintor. Mikor is láttam utoljára? - kalandozott el a figyelmem.
- Minjae? Minjae? - hallottam meg Minhyuk hangját. - Itt vagy?
- Itt, itt vagyok. Mivel is a gond?
- Ezzel itt - mutatott a füzetlapra.
- Értem - egy kicsit eltöprengtem a példa felett. - Áá, ezt itt úgy kell, hogy.. - ám alig kezdtem bele a magyarázatba, Minhyuk feje a vállamra dőlt. - Hya, Minhyuk! - böktem meg, de nem reagált. - Hya, Lee Minhyuk! - kiáltottam hangosabban, de erre sem reagált.
  Felé fordultam, majd rázogatni kezdtem, de úgy mozgott a karjaim között, mint egy rongybaba. 
- Minhyuk! Térj magadhoz, hé! - szólongattam, de semmi reakció.
  A homlokához kaptam, ám láza nem volt. 
  Nem tudtam mit tegyek. Teljesen kétségbe estem.
- Francba, most mit csináljak? - motyogtam az orrom alatt. 
- Csak nem aggódsz értem?
- Már hogyne aggódnék!? - tört ki belőlem, mire észbe kaptam.
  Minhyuk-re pillantottam, ki mosollyal az arcán szundikált a vállamon.
- Hya! - csaptam a vállára. - Ez mégis mire volt jó? Tudod, hogy megijesztettél?
- Bocsánat - nézett rám azzal az ártatlan arcával. - De tudnom kellett.
- Mégis mit?
- Hogy jelentek-e számodra valamit, törpike.
- Ho-hogy, mi? - ledermedtem. - Mit mondtál az imént?
- Hogy jelentek-e számodra valamit is.
- Ne-nem az. Minek neveztél?
- Törpikének - mosolygott.
- Te... te felismersz engem?
- Perszehogy! Te vagy az a cuki sapis csaj az uszodából. Hogy felejthettelek volna el?
  Nem bírta felfogni, hogy emlékszik rám. Olyan furcsa volt az egész.
- De, akkor miért nem ismertél fel soha?
- Még, hogy nem ismertelek fel soha? Kikérem magamnak! Én mindig felismertelek, amikor csak találkoztunk.
- Hát, pedig nem úgy tűnt - váltottam picit szúrósabb hangnemre.
- Na jó, az elején nem mindig kapcsoltam - magyarázkodott. - Hisz nem sokszor jársz fonott hajjal suliba. Kiengedett hajjal pedig még sosem láttalak azelőtt. Plusz, a nevedet sem tudtam, a hajad pedig mindig eltakarta a névtábládat, így nem volt könnyű rájönni. 
- Na és a törpike?
- Nem akartam, hogy rád ragadjon ez a név. És azt hittem, megbántódsz, ha így hívlak más emberek előtt. Az uszodában sem tetszett. Meg amúgy is, nem akarom, hogy más így szólítson téged - lett magabiztosabb a hangja.
- Miért nem?
- Mert így csak én hívhatlak - mosolygott. - Áh, holnap Eunkwang csicskája leszek - sóhajtott egy nagyot. - Már alig várom.
- A csicskája? Ezt, meg hogy érted?
- Én kértem meg rá, hogy szedjen rá téged. Miattam vagy most itt.
- Hogy mi? - értetlenkedtem továbbra is.
- Ja, én voltam ... bocsi - harapott az alsó ajkába. - De beszélni akartam veled. Mindenképp.
- Miért?
- Hát, mert.. - kezdett bele - .. a kép! Megígérted, hogy csinálunk egy képet.
- Miért kell neked annyira az a kép?
- Hogy akkor is láthassalak, ha nem vagy itt.
- Ho-hogyan?
  Egyszerűen nem bírtam felfogni, miről beszél. Mintha egy másik nyelven mondta volna. Közelebb hajolt hozzám, és megpuszilta az arcomat.
- Ezt köszönetképp ... mindenért - mosolygott.
- De hisz.. az a lány.. - dadogtam.
- Milyen lány?
- Az a rövid hajú csajszi, akivel mindig együtt voltatok.
- Hari? Ő az unokatestvérem.
- Hogy?
- Az a lány, Hari az én unokatestvérem. Tavaly költöztek ide, és én voltam itt az első ismerőse, így jó ideig le sem tudtam vakarni magamról. 
- Akkor ti nem.. - kezdtem bele, de Minhyuk fejezte be a gondolatomat.
- Mármint, hogy ... járnánk? Dehogy, még csak az kéne - nevetett fel. - Én csupán az én törpikémet szeretem, senki mást.
- A törpikédet? - kérdeztem vissza.
- Bizony - mosolygott elégedetten.
- De, miért egy törpe? Hisz azok mind fiúk.
- Nem mind, Törpilla lány.
- Ooo.. szóval te Törpillára gondoltál?
- Miért, te ki másra?
- A Hófehérke meséjéből Kukára.
- Méghogy te Kuka? Bár aranyos és szeleburdi egy törp, de akkor is ... te Törpilla vagy.
  Válasz helyett felnevettem.
- Akkor te leszel a Kuka - mutattam felé.
- És miért pont ő?
- Mert aranyos, szeleburdi - ismételtem meg, amiket ő mondott - ..és mert őt szeretem a legjobban az összes törp közül.

~VÉGE~

Egy újabb elfeledett szülinap? (Donghae 29. szülinapjára)

  Október 15.
  Ez az a nap, mikor a legboldogabbnak kéne lennem. Mikor mindenki kedves hozzám, s mosolyogva nyújtja át a nekem szánt ajándékát. Igen, a szülinapom ... amire már nem merek úgy gondolni, mint egy felejthetetlen napra. Ugyanis igencsak feledhető.
  Pár évvel ezelőtt történt meg először, hogy a Super Junior összes tagja megfeledkezett róla. Na jó, azért volt kivétel ... de kevés. És bár igaz, hogy azóta sosem felejtették el, én azért mégsem verem nagy dobra ... pedig szeretném..

  Reggel épphogy kiléptem a szobám ajtaján, Eunhyuk, Siwon és Kangin jött felém tárt karokkal.
- Boldog szülinapot az ünnepeltnek! - mondták szinte kórusban, majd úgy megöleltek, hogy alig kaptam levegőt tőlük.
- Köszönöm srácok. - motyogtam szorításuk közepette.
  Mikor végre eleresztettek, a többiek ijedt arcát pillantottam meg. Volt, aki a telefonjában keresgélt, más a naptárt bűvölte, mire mind ráeszméltek: október 15.-e van.
  Az asztalhoz ülve Ryeowook termett mellettem.
- Íme a szülinaposunk reggelije. - mondta, közben egy jó adag rizst és sok más finomságot rakott le elém az asztalra - Jó étvágyat!
- Köszönöm Wookie - mosolyogtam, mint a tejbetök.
  Azért jól esett, hogy volt, aki gondolt rám.
  Lassacskán pedig az összes tag felköszöntött, kivéve egy valakit. Yesung-öt, aki állítólag nemrég hagyta el a dorm-ot.

  Mina-val tegnap úgy egyeztünk meg, hogy ma délután moziba megyünk, de, mivel nem bírtam magammal, még délelőtt meglátogattam őt. Kopogtam, de nem jött válasz, így ismét kopogtam.
- Megyek! - húzta el a szót Mina, míg a kilincshez nem ért. - Oppa! Hát te? - meredt rám nagy szemekkel.
- Gondoltam benézek hozzád. Mi jót csinálsz? - próbáltam beljebb menni, de a küszöbnél tovább nem engedett.
- Donghae, most nem jó - mondta félénk hangon. - Mi lenne, ha ebédre visszajönnél?
- Tudok, hogy akkortájt lesz a mai jelenet felvétele. De mégis mi a baj, miért nem mehetek be?
- Mert.. nincs kitakarítva. Egy kupi az egész ház. - mentegetőzött.
- Te sosem bírsz hétközben rendet tartani.
- De most akkor sem jó ... kérlek. - nézett rám nagy boci szemekkel.
  Úgy éreztem, hogy valamit titkol előlem. De vajon mit?
- Tudod, milyen nap van ma? - kérdeztem tőle reménykedve.
- Hmm... kedd?
- Azon kívül?
- Húú... október 15.-e, azt hiszem. De miért kérdezed? 
  Mondata hallatán azt hittem, ezt az egészet csak álmodom. Méghogy ő ne emlékezne rá? Az lehetetlen..
- De figyelj, ezt majd a film előtt megbeszéljük, oké? Most pedig menj, légyszi - noszogatott, de a talpam a földbe gyökerezett. 
  Végül aztán megmozdultam. Egy nagy sóhaj kíséretében egy lágy csókot leheltem ajkaira, majd elindultam vissza a dorm-ba.

  Egész úton ez a jelenet járt az eszemben. Vajon miért viselkedett velem így? Már majdhogynem két éve, hogy együtt vagyunk, erre így elküld? Egy darab magyarázat nélkül?
  Szinte észre sem vettem Eunhyuk-öt, ki velem együtt szállt be a liftbe.
- Hát téged meg mi lelt? - nézett rám értetlenül. - Nem Mina-hoz mentél?
- De igen.
- És akkor most mit keresel itt?
- Hosszú.. - nem akartam elmesélni neki a történteket.
- Mellesleg itt az ajándékod - nyújtott felém egy dobozt, de ahogy érte nyúltam, ő visszahúzta magához. - A-a, először mondj valami szépet.
- Te vagy a legsármosabb férfi, akit valaha láttam.
- Tudod te, mit kell mondani. - mosolyodott el, s átnyújtotta a dobozt.
  Azt hittem, valami jó kis ajándékot kapok tőle, erre, mire kiszedem a csomagolásból, egy doboz tejjel találom szembe magamat.
- Hogy nagyra nőj - tört ki hatalmas kacajban Hyuk. - De ugye tudod, hogy csak tréfáltam?  
- Persze, tudom.
- Akkor jó - mosolygott szakadatlanul a saját viccén.

  A forgatás közti szünetben Mina-t véltem felfedezni, ki épp a forgatás helyszíne felé sétált.
~ Csak nem hozzám jön?
  Hatalmas mosollyal azt arcomon indultam meg feléje, mikor hirtelen megfordult a saját tengelye körül, s telefonját a füléhez emelve indult meg az ellenkező irányba. Nem bírtam magammal, így követtem őt.
  Két saroknyival odébb, egy kisebb park egyik padjához sétált oda. Én elbújtam egy terebélyesebb fa mögé, s innen figyeltem őt tovább. Pár perc múlva egy ismerős személy bukkant fel nem messze tőle. Felé közeledett.
  Nem volt nehéz felismerni, ki is volt az valójában, ugyanis nap, mint nap összefutottam vele. Yesung.
  Oly gondtalanul beszélgettek, nevetgéltek ott, mintha csak egy turbékoló szerelmespár lettek volna.
  Ezután már tényleg nem tudtam, mit higgyek. Hirtelen az eszembe vágott egy pillanatkép. 
~Ugye nem? Ugye nem azért küldtél el délelőtt, mert Yesung ott volt épp nálad? Nem, ez csak egy félreértés lehet.. - ráztam a fejemet, de nem bírtam megszabadulni ettől a gondolatól.
  Az a lány, akit a világon mindennél jobban szeretek, pont az egyik csapattársammal csal meg? 

  A forgatás után azonnal haza mentem. Mina vagy tízszer hívott, de nem válaszoltam a hívásaira. Később egy SMS érkezett tőle.
  "Héé, hol vagy? A film 10 perc múlva kezdődik. Gyere gyors!! Itt várlak a bejárat előtt. -Mina"
  Válasz nélkül nyomta le a piros gombot a készüléken, s dőltem vissza a kanapénak. Bár a tévét bámultam, az agyam valahol egészen máshol járt.
 ~ Miért pont ma? A szülinapomon. Miért pont ma kellett erre rájönnöm? 
  Észre sem vettem, hogy idegeskedésem közepette még a kezemben szorongatott műsorújságot is összegyűrtem.
  Egyszer csak kopogás hangja ütötte meg a fülemet. Lassan odasétáltam az ajtóhoz, s kinyitottam azt.
- Hát itt vagy? Mégis mi ütött beléd, nem azt beszéltük meg, hogy moziba megyünk? - hadarta egy szuszra - Itt vannak a jegyek is ... megvettem őket, de minek?
  Nem válaszoltam, csak az arcát bámultam.
- Mi van veled, ha? Miért nem válaszolsz? - kezével gyengéden hozzáért arcomhoz, mire elfordultam tőle. - Mond már el, hogy mi bajod? - váltott kissé mérgesebb hangnemre.
- Mit akarsz tőlem? Még csak azt sem tudod, milyen nap van ma, de itt üvöltözöl velem, mint egy idiótával. Miért nem hívtad fel Yesung-öt, ahelyett, hogy rám vártál a mozi előtt? Biztos örömmel megnézte volna veled azt a filmet.
- Yesung a barátnőjével megy ma vacsorázni - mondta egyhangúan. - És nagyon is jól tudom, hogy milyen nap van ma.
- Tényleg? Akkor miért nem engedtél be reggel a lakásodba? Mit titkolsz előlem? - már nem bírtam magammal, rá kellett jönnöm, hogy mi folyik itt.
  Mina szó nélkül megragadta a jobb kezemet, s elkezdett húzni maga után.
- Most meg hová viszel?
- Szeretnéd tudni, hogy miért nem engedtelek be reggel? Akkor kövess! 
  
  Egy tíz perces séta után meg is érkeztünk Mina lakásához. Mina elém lépett, s kitárta előttem a bejárati ajtót, hogy én léphessek be elsőnek a lakásba. 
  Ahogy a konyha felé vettem az irányt, egy gyönyörű epres torta fogadott, a konyhapulton pedig egymás mellett sorakoztak az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb fogások.
- Szerinted ezt mennyi időmbe telt elkészíteni? - szólalt meg Mina a hátam mögül.
- Ezt mind nekem készítetted? 
- Persze hogy, hisz ma te vagy az ünnepelt - mosolygott. - Mégis ki másnak sütnék egy egész tortát, ha nem neked ... főképp epreset.
- Na és Yesung?
- Mi van vele?
- Láttalak vele ma a parkban.
- Jaaj, hogy az. Tanácsot akart kérni, hogy mit tegyen a randin. Picit bepánikolt szegény.
- Akkor te csak..
- Csak tanácsokat adtam neki ... ennyi. Miért te mire gondoltál? - emelte fel az egyik szemöldökét.
  Úgy elszégyeltem magam. Hogy képzelhettem, hogy megcsal?  
  Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, úgy meglepődtem.
- Kivettem egy jó kis filmet is, vacsi után akár meg is nézhetjük. - vetette fel az ötletet Mina.
- Arra nem lesz szükség.
- Ezt hogy érted?
- Így - majd egy szenvedélyes csókot leheltem ajkaira. - Pont így.
 
  Hogy ez után mi történt, azt a fantáziátokra bízom. De annyit elárulok, ez volt életem eddigi legjobb szülinapja.

VÉGE

Az utolsó kívánság (Ryeowook, Donghae)

  Minden ember rejtett vágyai között ott lapul az elfogadás, a megértés … és a biztos menedék, legyen szó akár otthonról, vagy épp egy szeretett személyről. Sokan közülünk elnyomják ezt a vágyukat, vagy csak nem akarnak tudomást venni eme igényükről. De az élet néha oly nehéz út elé állít bennünket, hogy lehet, már túl késő lesz, mikor végre felismerjük, hogy mire is van igazán szükségünk.

  Amíg el nem veszik tőlünk, addig sosem fogunk rájönni, valójában mennyit is ért.

  - Jó reggelt álomszuszék. – köszöntötte Donghae egy apró puszival kedvesét, Haneul-t. – Ideje felkelni.
  - Csak még öt perc. – motyogta a takaró alá bújva.
  - Ha most azonnal nem mászol ki az ágyból, én magam foglak kirángatni onnét. – váltott picit komolyabb hangnemre.
  - Na, azt megnézném. – nevette el magát arcát résnyire kidugva a takaró alól, majd felült az ágyon, és egy nagyot nyújtózott.

  Kócos barna haját vakargatva csoszogott át a konyhán, mígnem megérkezett a fürdőszoba ajtajához.

  Egy kicsiny, kétszobás lakás, ahol amint belépsz a bejárati ajtón, máris a nappaliban találod magadat. A régi fénycsöves televízió mellett talán túlságosan is modernek tűnhet a laptop és az MP3 lejátszó. Ám ebben a házban ez teljesen normális, hisz ez nem egy pénzes ember villája. Gardrób helyett is csak egy állvány szolgál a ruhák tárolására, amelyre szép sorban fel vannak aggatva a különböző színű és fazonú darabok. Cipőből is csupán három darab található a tartóján: egy fekete magassarkú, egy sportcipő és egy szandál.

  Mire a jéghideg víz, mellyel megmosta álmos arcát, végre felébresztette őt, átment a konyhába, hogy reggelit készítsen. Kedvese már a konyhapulton könyökölve várt rá.

  - Ne csak nézelődj, inkább gyere segíteni! – adta ki a parancsot Donghae-nek.
  - Mit eszünk ma? – ölelte át gyengéden Haneul derekát, mire a lány arcát piros pír borította el.

  Három év eltelte után is képes megborzongatni a lány szívét, akár egy apró érintésével.

  Vajon mikor fogom ezt megszokni? – kérdezte magától Haneul.

  - Sült tojást eszünk. Megfelel? – vetette oda egyhangúan, mintha mi sem történt volna.
  - Naná, hisz imádom!

  Haneul akaratlanul is, de elnevette magát a srác válasza hallatán. Donghae ugyanis minden ételre ugyanezt válaszolja.

  Ahogy a saját tányérját lehelyezte az asztalra, kopogásra lett figyelmes. Két rövid és két hosszú koppanás … ez csakis egy ember lehet.

  - Bejövök! – engedte be magát szó nélkül Ryeowook, kit még csak be sem invitáltak a házba. – Hmm, ha az illata mennyei, akkor az íze is biztos az. – ült le Donghae székére, s már épp neki látott volna az evésnek, mikor tekintete Haneul arcára tévedt.

  A lány tekintete komor lett, s csak meredten bámult Ryeowook-ra. Asrác egy mély lélegzetet vett, majd újra megszólalt.
  - Donghae jól van. Esetleg szeretnéd meglátogatni?

  Ryeowook kérdése hallatán Haneul megtorpant, majd a földet kezdte el kémlelni. Tekintetéből mérhetetlen fájdalom tükröződött, az agya pedig csak úgy kattogott, mikor újra felidézte azokat az emlékképeket.

  - El kell engedned őt végre! – szólalt meg újra Ryeowook.

  Haneul kezét ökölbe szorítva próbálta megőrizni nyugalmát, s egyúttal visszatartani könnyeit.
  - Hagyd abba! – szűrte ki fogai közül ezt a két szót – Hae sosem hagyott el!
  - De igen, már vagy két hónapja. – vágta rá azonnal.

  Két hónappal ezelőtt ugyanis … Donghae balesetet szenvedett.

  - Úton vagyok. Öt perc és ott leszek. – hallatszott meg Donghae édes hangja a vonal túlsó feléről.
  - Rendben, itt várlak a bejáratnál. – mosolygott Haneul a készülékbe.

  Olyan izgatottnak tűnt, hogy akár madarat is lehetett volna fogatni vele. Nem is csoda, hisz ez lesz élete első randija. Vagyis, csak szerinte az első, ugyanis az eddigi randijaikat sosem nevezte annak. Donghae mindig úgy időzített, hogy ő csak a randi közepén jött rá, hogy végül is ez az akar lenni. Most viszont tetőtől-talpig szépen felöltözve, egy enyhe sminkkel az arcán várt Donghae-ra, az étterem előtt.
  Az órájára pillantott, ami szerint – ha nem romlott el – már több mint tíz perc telt el a hívás óta. Sziréna hangja ütötte meg a lány fülét, mire hirtelen felkapta a fejét. Eddig észre sem vette a tömeget, amely a nem messzi útkereszteződésnél összegyűlt.

  - Elütöttek egy férfit. – hallotta az egyik járókelőt, aki a mellette rohanó lánynak mesélte az eseményt.

  Haneul arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt az az életvidám tekintet, amit a félelem váltott fel.

  Ez csak egy véletlen. Biztos nem ő az. – rázta a fejét, de a szíve legmélyén mégis ott lapult a rettegés, így utánuk eredt.

  A sziréna hangja minden megtett lépésével egyre csak hangosabb lett, mígnem odaért a helyszínre. A szíve a torkában dobogott. Olyannyira megrémült, hogy még az előtte álló tömeget sem merte áttörni. Nagy levegőt vett, s kezét ökölbe szorítva tolakodott előre. Mikor végre mindenkit félre lökött maga elől, azt hitte, ott helyben kiszáll belőle a lélek.

  Ez ... ez nem lehet igaz. Cs-csak álmodom. – szemei könnyel gyűltek meg, s erőtlenül esett térdre a sebesült előtt.

  Az a vágy, melyet a leginkább sem kívánt, végül valóra vált. Az a férfi, akit a világon mindennél jobban szeretett, ott feküdt előtte a földön. Elegáns fekete zakója és sötétkék ingje csupa vér volt. Arcát és kezét is vér borította.

  Haneul a keze után nyúlt. Ahogy megérintette azt, Donghae lassan kinyitotta szemét.

 - Ha-haneul! – dadogta alig hallhatóan.

  A lány könnyáztatta szemeivel Donghae erőtlen arcára pillantott.
  - O-olyan szép vagy. – szólalt meg ismét, mire Haneul még inkább zokogni kezdett.

  Legszívesebben azt mondta volna neki, hogy ne beszéljen, mert azzal csak ront az állapotán. De egy szó, annyi sem bírta elhagyni a torkát.
  - Sa-sajnálom, h-hogy nem tartom be a sza-szavamat. – a mondat végére Donghae elmosolyodott, majd örökre lehunyta szemét.
  - Ne.,. ne... nem mehetsz el! – üvöltözte Donghae élettelen testére zuhanva – Kérlek, ne hagyj itt egyedül.

* * *

  - Mikor fogod már abbahagyni a képzelgést? Azzal, hogy nap mint nap újonnan magad mellé teremted őt, még nem fog visszatérni. – tette le Ryeowook a villáját az asztalra.
  - És te mikor fogsz végre békén hagyni engem? – kérdezett vissza Haneul – Meddig fogsz még pesztrálni?
  - Amíg el nem engeded őt végre-valahára!
  - És mi van, ha sosem fogom elengedni?
  - El fogod. Egyszer biztosan. – mondta őszinte, megértő hangon.
  - Én... – szipogott Haneul – én nem akarom elfelejteni őt.
  - Nem is fogod … mindig emlékezni fogsz rá. Örökké ott fog lakni a szíved legmélyén.
  - Mi? D-de hisz az előbb azt mondtad.,. – kezdett bele, de Ryeowook félbeszakította.
  - Én azt mondtam elengedni, nem pedig, elfelejteni. Ez a kettő teljesen más.
  - Már miért lenne az? – értetlenkedett tovább.
  - Az elengedés azt jelenti, hogy elfogadod, ő már nincs veled. Hogy ő már egy sokkal jobb helyen van. – magyarázta – De amíg minden reggel úgy jövök ide, hogy két tányér fogad az asztalon, addig minden áldott nap el fogom ezt játszani veled. – majd egy újabb falatot kapott be az eredetileg Donghae-nek készített ételből.
  - Azt hiszed én jókedvemből csinálom ezt? – szólalt meg újra Ryeowook – Hogy csak azért járok ide, mert ingyen reggelit kapok … vagy, hogy bosszantsalak téged? Szerinted én szeretem ezt csinálni?
  - Akkor miért csinálod? Mit számítok én neked? – feleselt vissza Haneul.
  - Mert megígértem. – vágta rá gondolkodás nélkül – Megígértem, hogy vigyázni fogok rád, bármi történjék.

* * *

  - Haneul! Haneul, hallasz engem? Én vagyok az, Wookie! Nyisd ki az ajtót, kérlek! – dörömbölt megállás nélkül – Haneul, tudom, hogy itt vagy. Kérlek, nyiss ajtót! – de nem érkezett válasz.

  Eltelt egy pár perc is, mire be tudta törni az ajtót, de végül csak sikerült neki. A lámpák mind le voltak kapcsolva. Csupán egy apró síró hangot lehetett hallani, ami minden bizonnyal Haneul hangja volt. Szemét összeszűkítve próbálta megtalálni őt a sötétségben.

  - Haneul! – kiáltotta ismét, mikor észrevette őt, s odarohant hozzá.

  A nappali legsötétebb sarkában, összegömbölyödve, fejét térdeire hajtva zokogott. Ryeowook letérdelt mellé. Kezét Haneul vállára helyezte, ki egy egyszerű mozdulattal le is rázta azt magáról.
  - Menj el! – motyogta.
  - Nem, itt maradok veled. – erősködött a srác.
  - Senkivel sem akarok beszélni! – próbálta ismét ellökni maga mellől Ryeowook-ot.
  - Akkor ne beszélj!

  Ryeowook leült Haneul mellé a földre. Alig egy méter távolság volt közöttük. Fejét a falnak döntve ücsörgött ott, szótlanul.

  Másnap ismét eljött hozzá. Egy doboz étellel a kezében érkezett, melyet Haneul-nek készített.

  - Gyerünk, egyél! – nyújtott a lány felé egy kanál rizst, de Haneul meg sem mozdult.

  Így ment ez három napon keresztül. Ryeowook bármennyire is próbálkozott, egy falatot sem bírt Haneul-be erőszakolni.

  Ott kuporgott nap, mint nap élten és szomjan.

  - Megjöttem! – kiáltott Ryeowook – Hoztam egy kis harapnivalót. – mutatta fel a kezében tartott ebédes dobozt.

  Már szinte meg sem lepődött Haneul reakcióján. A lány rezzenéstelen arccal, meredten bámulta a szemközti falat. Tekintetéből látható volt, hogy valahol nagyon messze jár.

  Már nem sírt … képtelen volt többet sírni. De a tényt, hogy Donghae meghalt, egyszerűen nem bírta elfogadni.

  - Haneul, muszáj enned valamit! – telepedett le mellé a földre – Ha tovább folytatod a koplalást, el fogsz ájulni.
  - Meg akarok halni. – motyogta alig hallhatóan, mire Ryeowook kikerekedett szemekkel bámult rá.

  Napok óta nem szólt hozzá, így örült, hogy újra hallhatja a hangját, de ... nem épp ezt szerette volna hallani.

  - Miért nem én haltam meg helyette? – kérdezte Haneul – Miért pont ő?
  - Ne beszélj hülyeségeket! – kiáltott rá – Egyikőtöknek sem kellett volna meghalnia.
  - Akkor ő miért? – nézett fel könnybe lábadt szemekkel Ryeowook arcára – Miért? – ismételte meg kérdését, mire kitört belőle a sírás.

  Ez volt a baleset óta az első alkalom, hogy kiöntötte a szívét valakinek. Alig volt pár szó, de legalább némileg megnyílt a külvilág felé.

Ryeowook közelebb kúszott hozzá, és szorosan magához húzta Haneul reszkető testét. A lány megállás nélkül zokogott. Azt a tömérdek mennyiségű fájdalmat, mely a baleset napja óta felhalmozódott benne, most végre sikerült kiadni magából.
  Egy fél óra elteltével Haneul kezdett picit megnyugodni. Már csak szipogott, de Ryeowook még mindig nem engedte őt ki karjai közül. A lány hátát simogatva egy édes dallamot kezdett el dúdolni, ami hatására Haneul elbóbiskolt Ryeowook vállán. Asrác arcán egy apró mosoly bukkant fel.

  - Lee Haneul, szeretlek! – suttogta a lány fülébe, ki rezzenéstelen arccal aludta tovább az igazak álmát. – Fogadalmat tettem, hogy megvédelek, de … nem csak a fogadalom miatt fogok vigyázni rád. Remélem eljön majd az a nap, mikor képes leszel elfogadni az érzéseimet.

* * *

  - Mikor ígértél te meg ilyet nekem? – nézett Haneul értetlenül Ryeowook-ra.
  - Nem neked. – motyogta lehajtott fejjel. Nem volt bátorsága a lány szemébe néznie.

  Ilyen nincs! Miért szóltam el magam? Pedig már olyan régóta titokban tudtam tartani előtte. – marcangolta önmagát az előbbi meggondolatlan megszólalása miatt.

  Ryeowook és Donghae régen nagyon jó barátok voltak. Mivel ugyanabban az épületben dolgoztak mindketten, így többször is összefutottak, melynek egy remek barátság lett az eredménye. Haneul-t barátján keresztül ismerte meg. Mondhatni első látásra beleszeretett a lányba. De mivel tisztán látta, hogy Haneul és Donghae között nem csupán baráti viszony volt, úgy döntött, elnyomja magában a lány iránt érzett érzéseit. Mindez sikerült is … egészen a baleset napjáig. Mikor Haneul síró arcára pillantott, újra előtört belőle az az elfojtott vágy.

  - Akkor mégis kinek? – faggatta tovább Haneul, de Ryeowook nem válaszolt.
  - Kinek ígérted meg, hogy vigyázni fogsz rám? – kérdezte újra, immár kicsit mérgesebben.

  Talán ez lesz a kulcs. – gondolta magába Ryeowook – Ha mindenre fény derül, talán képes lesz továbblépni.

  - Tényleg tudni szeretnéd? – nézett fel Haneul arcára.
  - Igen. – mondta kissé megszeppenve.
  - Akkor kövess! – azzal megragadta a lány karját, majd kirohantak a házból.
  - Most meg hová viszel? – kiabált Haneul, de Ryeowook nem válaszolt a kérdésére.

  Egy rövidebb séta után végül megérkeztek arra a helyre, amit Haneul már hónapok óta került.

  Mikor a lány feleszmélt, hol is vannak, megijedt. A szíve gyorsabban kezdett el verni, az agya pedig megállás nélkül kattogott.

  Nem, nem akarom! – kiabált egy kicsiny hang a szíve mélyéről.

  Megpróbálta kiszabadítani kezét Ryeowook ujjai közül, de a srác nem engedte.

  - Azt kérdezted, ki kért meg arra, hogy vigyázzak rád. – kezdett bele Ryeowook – Ő volt az. – bökött fejével az útkereszteződés felé – A baleset napján.. – folytatta, mikor Haneul hirtelen a földre guggolt.
  - Nem akarom hallani! – kiabálta a fülét befogva.

  Ryeowook lehajolt mellé, és felhúzta őt a földről.

  - Tudnod kell róla, akár tetszik akár nem. – kezdett bele ismét – Aznap, épp erre jártam. Tisztán láttam a balesetet. Én voltam az első, aki odarohant hozzá. Én hívtam a mentőket is. – ekkor elkezdett kutrálni a zsebében.

  Egy kis piros dobozt és egy cetlit húzott elő.
  - Aznap, ezt szerette volna odaadni neked. – nyújtotta Haneul felé a dobozt.

  Elég volt a doboz formájára tekintenie, máris tudta, mit rejthet … egy gyűrűt.
  - Ez csak valami vicc, ugye? – gördült le egy könnycsepp a lány arcán – Wookie, mondd, hogy nem igaz!
  - De igen. – vágta rá azonnal.

  Haneul nem bírta tovább … a könnyek patakokban folytak le arcáról.

  - És ez is a tiéd. – nyújtotta felé a kezében szorongatott vérfoltos papírlapot – Azt mondta ez a 7. kívánsága.
  - Elég – mondta alig hallhatóan – Ez már túl sok.

  Ryeowook nem is sejthette, mekkora fájdalom járta át Haneul testét, mikor meghallotta a „7. kívánság” szót. Ez valami olyasmi volt, amit csak ők ketten értettek. Haneul és Donghae.

* * *

  „Apa, anya... ég veletek!” – zárta le búcsúlevelét Haneul, ám, amint befejezte össze is tépte a levelet.

  - Nem érdemlik meg! – motyogta alig hallhatóan.

  A hátára kapta a hátizsákját, majd kilépett a szörnyű hidegbe.

  Hogy miért szököttel otthonról? Mert már túlságosan fájt neki ott élnie.
  Otthon … számára inkább börtön volt, mint biztonságot nyújtó menedék.

  Család … az, amikor a gyerek úgy nől föl, hogy a szülők még csak észre sem veszik? Ez lenne az igazi család? Ahol még a növények is nagyobb gondban élnek, mint az elsőszülött lányuk?

  Haneul szeretet nélkül nőtt fel. Csupán azt ismerte, milyen a fájdalom. 

  Alighogy betöltötte a 18. életévét, útnak indult.

  Mindegy, hogy hova ... csak innét el! – ez volt a jelmondata.

  Három nap is eltelt azóta, hogy elment, de a szülei még csak fel sem hívták.

  Ahogy vártam! Észre sem vették, hogy eltűntem. – erőltetett egy mosolyt arcára, de a magány gondolata szinte mardosta lelkét.

  Az utcán bóklászva egyszer csak két részeg férfi állta Haneul útját.

  - Mi az cica, eltévedtél? – hajolt közelebb hozzá az egyik.  Csak úgy áradt belőle az alkoholszag.
  - A nyelved is elvitték? – kérdezte őt a másik – Na gyere, majd mi hazakísérünk. – ölelte át Haneul vállát, mikor egy ismeretlen férfi elkapta a kezét.
  - Ezer bocsánat, de ő velem van. – kacsintott mosolyogva a két fickóra – Úgyhogy, ha megengedik.. – csúsztatta lejjebb a kezét, majd megragadta Haneul kezét, s rohanni kezdtek.
  - Héé.. – hallották a két férfi kiabálását, mire a lány megmentője még gyorsabb tempóra kapcsolt.

  Találtak egy sikátort, ahova berántotta őt. Szerencsére nem vették őket észre, így megúszták a verekedést.

  - Elmentek! – bukott ki fejével az utcára.

  Mélybarna szemei csak úgy ragyogtak az utca fényeiben.
  - Kö-köszönöm! – motyogta Haneul.
  - Ugyan! – legyintett – Ez csak természetes. Merre laksz? Elkísérlek, nehogy megint találkozz egy „rossz fiúval” – mutatott macskakörmöket a rossz fiú szónál.
  - Hát, izé .. az van hogy, sehol. – vakargatta a tarkóját Haneul.

  A srác döbbenten bámult a lányra, végül a szája szélét kezdte el harapdálni. Úgy tűnt, mint aki nagyon erősen gondolkodna valamin.

  - Gyere! – kapott Haneul keze után.

  A lánynak ideje sem volt rá, hogy megszólaljon, már útnak is indultak.
  - Hová viszel? – kérdezte rémülten.
  - Hozzám. – vágta rá azonnal – Már nem vagyunk túl messze.

  Hozzá? Na ne, ebből baj lesz! – kullogott a srác után a gondolataiba merülve – Nem is ismerem.… Viszont megmentett... De vajon miért?

  - Egyébkén Donghae vagyok! Lee Donghae! – nyújtotta Haneul felé a kezét.
  - Oh Haneul! – rázott vele kezet.
  - Örvendek! – mosolygott a lányra.
  - Szintúgy! – bólintott illedelmesen.
  - Mond csak, miért lettél hajléktalan? Kidobtak a koleszból? Tényleg, melyik suliba jársz? – rakott fel egy csomó kérdést Donghae.
  - A Művészetire. Rajz szakos vagyok.
  - Áá, szóval egy művészlélek. – mosolyodott el ismét – Én a Sukira-nál dolgozom. Nemrég lettem DJ. Amúgy zene és tánc szakon végeztem. – mesélte történetét.
  - Majd mond meg, mikor leszel adásban, hogy hallgatni tudjam.
  - Okay! – kecsegtette meg az angol tudását – És a kolesz?
  - Elszöktem otthonról.

  A lány mondata hallatán Donghae hirtelen megtorpant.

  - Már három napja. – folytatta Haneul – De nyugi, nem keresnek.
  - És ez miért is jó? Hisz a lányuk vagy. Nem gondolod, hogy aggódnak érted?
  - Ha így lenne, miért nem hívtak még fel? – húzta elő farzsebéből a mobilját – Sosem kellettem nekik … így mindenkinek jobb lesz.
  - Még neked is? – nézett Haneul szemébe.
  - Bárhova is kerülök, az annál a helynél csak jobb lesz. – erőltetett egy apró mosolyt az arcára, majd tovább sétáltak.

  Nem az otthonát siratta, hanem azt, hogy senkije sem maradt.

  - Az én anyukám Mokpo-ban él. A bátyám is. – mesélte Donghae – Én sosem bírnám ki, ha elveszteném őket. De mivel idejöttem tanulni, végül a munkám is idekötött engem. Ezért csak nagy ritkán láthatom őket.
  - És az apukád?
  - Ő meghalt.
  - Sajnálom. – kért azonnal bocsánatot, de Donghae a kezét rázta.
  - Nem tudhattad, úgyhogy nincs harag. – bukkant fel újra édes mosolya. – Meg is érkeztünk! – kapcsolt picit gyorsabb tempóra, és odaszaladt a bejárathoz.

  Kinyitotta a zárat, majd beinvitálta őt.

  - Nem túl nagy, de otthonos. Érezd magad otthon!
  - Köszönöm!
  - A fürdőszoba arra van. – vezette őt körbe Donghae – Erre található a konyha, ez pedig a szobám … ám amíg itt vagy, addig a tiéd.
  - Várj, én elalszom a kana.. – kezdett el mentegetőzni Haneul, de Donghae félbeszakította.
  - Azt már nem! Tiéd az ágy, enyém a kanapé.
  - Rendben.
  - Menj, zuhanyozz le! – nyomott egy törölközőt a lány kezébe.

  Haneul gyors lezuhanyozott, majd visszament Donghae-hez, ki a tévét bámulta.

  - Gyere, ülj le! – ütött maga mellé a kanapéra.
  - Mi ez? – kérdezte Haneul a képernyőre pillantva.
  - Valami új variety show. Hírességek mesélnek a hőseikről.
  - Ááá.. - bólogatott – Én ma találtam rá a hősömre.
  - Komolyan? És, ki az? – nézett hatalmas szemekkel Haneul-re.
  - Te.. te vagy az én hősöm.
  - A hercegnek jobban örültem volna, de oké. Ha szeretnéd, hát leszek a hősöd. De cserébe teljesítened kell hét kívánságomat.
  - Miért pont hetet?
  - Legyen nyolc?
  - Oké, oké! Hét kívánság. – állította le a srácot.
  - Az első legyen egy tál ramen. – adta ki a parancsot – A konyhában mindent megtalálsz.

  Haneul szó nélkül felállt, és elkészítette az ételt.

  - Hmmm.. ez finom! – kóstolta meg a srác – Egyél te is!
  - Mi a következő?
  - Ööö... legyen egy csók.

  Donghae jól tudta, hogy ezt a kívánságot nem fogja teljesíteni, de érdekelte, mit fog rá reagálni a lány. Legnagyobb meglepetésére viszont Haneul hirtelen egy apró puszit nyomott ajkaira, mire ledöbbent.

  - Most meg mi van? Nem te akartad? – kérdezte megszeppenve Haneul.
  - Csak vicceltem. – makogta – De mivel megcsináltad, így már csak öt maradt hátra.

  Haneul olyan dühös lett rá, legszívesebben ráborította volna az egész fazék ramen-t. Ez volt az első csókja … és elpazarolta egy alig ismert személyre.

  - Menjünk el moziba! – csattant fel Donghae.
  - Mi? – kapta fel a fejét Haneul.
  - Harmadik kívánság: mozi.

  És így ment ez egész este. Donghae sorra tette fel a kívánságait Haneul-nek.

  - Tessék! – nyomott a kezébe némi pénzt – Negyedik: vegyél nekem pattogatott kukoricát.

  - Ötödik: készítsünk egy képet magunkról.

  - Hatodik: sétáljunk kézen fogva, míg haza nem érünk.

  Mikor a lakáshoz értek, elengedték egymás kezét. Mindketten zavarban érezték magukat.

  - Mi az utolsó? – kérdezte Haneul.
  - Nem pazarolhatom el az összes kívánságomat egy nap.
  - De hiszen már csak egy maradt.
  - Pontosan! Ezzel az eggyel foglak sakkban tartani téged. – pöckölte meg

  - Haneul orrát – Míg nem teljesíted az utolsó kívánságomat, nem hagyhatsz el!
  - Hogy mi?
  - Maradj velem … kérlek! Te vagy az első lány, akire valami miatt másképp tekintek, mint a többire.

  Szegény srác olyan zavarban volt, hogy alig bírt nyugodtan beszélni. Bár Haneul sem érzett különben.

  - Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, és veled maradok … örökre! – mondta ki végül Donghae a fogadalmát.

  Haneul életében először érezte úgy, hogy nincs egyedül. Ez a srác, kit még egy napja sem ismer, megígérte neki, hogy vele marad. Mintha egy őrangyalt küldtek volna le hozzá a mennyből, olyan boldog volt Donghae mondata hallatán.

  Talán még sem maradok egyedül örökre? – kérdezte magától, majd könnybe lábadt szemekkel ölelte át Donghae-t.

* * *

  Miután Ryeowook mindent elmesélt Haneul-nek, a lány állapota nemhogy javult volna … egyre csak romlott. Ismét bezárkózott a saját maga által kialakított piciny börtönbe. De ez a börtön csak fojtogatta szegényt. Egyedül volt … egyes egyedül. Már képtelen volt újra maga mellé teremteni Donghae-t.

  Várok rád … de te nem vagy itt.
  Szükségem van rád … hova tűntél? Miért hagytál magamra?

  Minden egyes gondolatával egy újabb sebet ütött sérült szívére, mígnem … elhatározta, hogy véget vet a szenvedésének.

  Egy esős napon, a forgalomtól zajos híd korlátja szélén nézte a hullámokat. Úgy döntött, ad még egy esélyt az életnek. Felhívta hát Ryeowook-ot.

  Ha azt mondja, hogy fontos vagyok a számára, nem ugrom le. – határozta el.

  A telefon kicsöngött, majd végül bele is szóltak.

  - Igen? – hallotta meg Ryeowook hangját – Mi történt?
  - Hol vagy most?
  - Úton a rádióhoz. Nemsokára kezdődik a műsorom.
  - Mi vagyok én a számodra?

  Haneul kérdése olyan váratlanul érte Ryeowook-ot, hogy hirtelen nem tudott mit válaszolni neki.

  - Ezt hogy érted? – kérdezett vissza.
  - Mi vagyok én neked? – kérdezte Haneul újra.
  - Egy barát. Egy nagyon jó barát. – vágta rá a srác.

  Úgy érezte, még mindig nem mondhatja el neki az igazat. Hogy valójában fülig szerelmes belé és, hogy magát a világot jelenti számára.

  Pedig pont ezt kellett volna mondania.

  Haneul leejtette mobilját a földre, majd közelebb átlépte a korlátot. Zsebéből előkotorta a gyűrűt, melyet Donghae akart odaadni neki. Könnyek ezrei gördültek végig arcán.

  - Nemsokára találkozunk. – súgta a gyűrűnek, amit az ujjára húzott.

  A dobozt visszarakta a zsebébe, mikor kiesett onnét az a bizonyos cetli.

„Míg nem teljesíted az utolsó kívánságomat, nem hagyhatsz el!” – jutott újra az eszébe Donghae figyelmeztetése.

  - De te már elhagytál. – motyogta, de azért megnézte, mi áll benne. 

  Rettentően csúnya, szinte alig olvasható betűkkel, egy szó állt a cetlin: ÉLJ!

Haneul összezavarodott. Nem tudta, mit tegyen. Ez volt az utolsó kívánsága, de nem akart magányosan élni.

  Csak állt ott zokogva a zuhogó esőben, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülét. A nevét kiabálta.

  - Haneul, ne tedd! – üvöltözte továbbra is – Én.. én..
  - Te mi? – kiabált rá Ryeowook-ra.
  - Én szeretlek! – tört ki belőle végül – Amióta Hae bemutatott nekem, azóta szeretlek.
  - És ezt miért csak most mondtad el? – sírt továbbra is.
  - Mert féltem, nem fogsz majd elfogadni engemet. – sétált egyre közelebb Haneul-höz – Kérlek, ne hagyj itt egyedül.

  „Kérlek, ne hagyj itt egyedül.” – ugyanezt mondta ő is Donghae-nek, mikor végleg elveszítette őt.

  Haneul hirtelen hátrafordult, majd Ryeowook vállaira zuhant. A srác is átkarolta őt, s oly erősen fogta, mintha az élete múlna rajta.

  Itt ért véget és kezdődött el egy új mese. Talán szép lesz a vége? Vagy egy újabb tragédia marcangolja szét Haneul ill. Ryeowook vágyait? Senki sem tudja … még ők maguk sem.

  Csupán annyit tudtak, hogy számíthatnak egymásra. Haneul pedig végül rádöbbent, hogy az igazi hős nem az, aki egy filmsztárt is meghazudtoló pontossággal óvja őt meg a bajtól, hanem az, aki mindig mellette áll. Akire mindig számíthat, legyen szó bármiről is.

   Az igazi hősök sokszor elbújnak a páncéljuk mögé. Észrevétlenek maradnak a szemünk előtt.
   Az igazi hősöket, csak a szívünk ismeri fel.