"Ahogy a cseresznyefa virágának szirmai a tenyerembe hullanak, én is egy hulló virágsziromnak képzelem magam. Egy olyan virágsziromnak, akit senki sem vesz észre. Aki észrevehetetlenné válik a többi szirom között, s végül magányosan hullik le a földre. Egy olyan virágszirom, ami senkinek sem okoz örömet ... aki senkinek sem számít."
- Hé, te már megint itt bujkálsz? - hallottam meg a barátnőm, Viki hangját.
- Mondhatjuk. - mosolyogtam rá.
Igen legtöbbször mindig itt üldögélek. A suli parkjában, egy elhagyatott kis padon. Itt szoktam firkálni a kedvenc füzetembe, s közben a tájban gyönyörködni, mint most is.
- Te is érzed? - szippantott a levegőbe.
- Mit?
- A tavasz illatát. Érzem az új szerelmek virágainak édes illatát a levegőben, amelyek nemsokára kinyílnak szemünk előtt.
- Ja, a tiéd előtt biztos. - nevettem el magam - Ilyen szép szókinccsel miért nem próbálsz meg írni?
- Az a te területed. - mosolygott vissza - De most komolyan.. - nézett rám fintorogva - idén szerzek neked egy rendes pasit.
- Hagyjál békén!
- Nem minden pasi olyan, mint ... mint az a szemétláda. Ezt te is tudod.
- Tudom, de nem érdekel.
- Dehogyis nem érdekel, csak félsz. - erre már nem válaszoltam.
Pár perces csend után Viki újra megszólalt.
- Angéla, hallottad már? Érkezik hozzánk ma egy cserediák.
- Hallottam róla. Miért kérded?
- És azt is hallottad, hogy Koreából jött? Szerinted tud egyáltalán magyarul?
- Passz, de csak elboldogul.
- Ja, majd te segítesz neki. - mosolygott rám.
- Miért pont én? - néztem rá értetlenkedve.
- Mert te tanultál koreaiul.
- Alig tudok valamit.
- De már az is valami. - mosolygott ismét. - Gyere, kezdődik az óra.
Épp csengetésre értünk be a terembe. Bár nem nagyon érdekelt a dolog, de azért furdalt a kíváncsiság, hogy fiú vagy lány lesz az új osztálytárs. Szerencsémre nem is kellett sokáig várnom, hogy ezt megtudjam, ugyanis nemsokkal később a tanárom lépett be az osztályba, s utána egy fekete hajú, közép magas srác jött.
- Gyerekek, hadd mutassam be nektek az új osztálytársatokat Kim JongJin-t, aki Dél-Koreából érkezett hozzánk. Bánjatok vele kedvesen. - a srác mélyen meghajolt, majd a tanárunk a mellettem lévő üres helyre mutatott, így elindult felém. Leült, s a kezét nyújtotta.
- Szia, JongJin vagyok. - mondta nyögve nyelősen.
- Szia. Angéla. - mosolyogtam, s kezet ráztam vele.
A következő óra matek volt. Szeretem a matekot, nem az a gond, de a tanárnőnk egy lassított film. Mire kiszámol egy sort, én már az egész táblázattal kész vagyok, s mit csinálok ezután? Hát mi mást ... rajzolok. Bár az inkább csak firkálgatás.
- Kit hívjak ki, na vajon kit? - kezdett bele költői kérdésébe a tanárnő - Legyen az új fiú. - Észrevettem, hogy mindenki felé fordult, de ő meg se mozdult. Mintha nem is hallotta volna, hogy neki szóltak.
- JongJin, kérlek gyere a táblához. - szólalt meg ismét a tanárnő, mire felkapta a fejét. Viszont ahogy láttam, nem nagyon tudta, mi történik.
Rögtön rájöttem, hogy nem tud magyarul, így elővettem a kevéske koreai tudásom.
- JongJin! Állj fel! - súgtam neki, mire azonnal felállt - Menj! - súgtam ismét.
- Gomawo (köszi) - mosolygott, majd a táblához sietett.
Olyan ismerős volt az a mosoly, mintha már láttam volna valahol. Biztos csak képzelődtem. Viszont a neve is ismerősen csengett. Kim Jong Jin ... vajon honnét ismerős annyira?
Óra után, miközben tovább firkálgattam az órán elkezdett rajzomat, JongJin hangjára lettem figyelmes.
- Te tudsz koreaiul? - kérdezte hatalmas szemekkel.
- Egy kicsit. - mosolyogtam.
- Izé, köszönöm, hogy szóltál. - vakargatta a tarkóját.
- Semmiség. Viszont nem lesz túl jó, hogy nem érted a nyelvünket.
- Tudom.
- Összeírok neked majd pár mondatot, amit meglehetősen sokszor fogsz hallani tanároktól.
- Tényleg? Köszönöm. - mosolyodott el újra. Nem bírtam megállni, egyszerűen tudni akartam, miért ilyen ismerős ő számomra.
- Hali, egy kérdés. Hülyén fog hangzani, de nagyon ismerős vagy számomra. Mintha már láttalak volna valahol.
- Meglehet.
- Meglehet? - néztem rá értetlenkedve.
- A bátyám Kim JongWoon, ismertebb nevén Yesung. - tátva maradt a szám.
- Te Yesung öccse vagy?
- Igen.
- Akkor hát ezért voltál olyan ismerős. Láttalak a bátyád képein.
- Szeret fényképezgetni.
- Észrevettem. - mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Te is ELF vagy?
- Igen, az vagyok.
- Bias? Mond, hogy nem a bátyám.
- Nem, nem a bátyád. - mosolyogtam, s JongJin arcán is látszott, hogy megkönnyebbült - Donghae a bias-om.
- Ő jó fej.
- Szerintem is.
Egész jól összebarátkoztunk JongJin-nel. Viki szemében persze szerelmespár voltunk, ami egyáltalán nem volt igaz. De hát mit lehet tenni, ő már csak ilyen. Szeretné, ha végre találnák valakit, aki kirángat engem a saját árnyékomból, s elfeledteti velem a keserű múltat.
Egy hónap telt el azóta, hogy JongJin az iskolánkba érkezett. Már egész jól megy neki a magyar, de azért még mindig angolul beszél a tanárokkal.
Egyik nap, ahogy a suli sportpályája mellett sétálgattam, észrevetettem pár osztálytársamat, köztük JongJin-t is. JongJin is észrevett engem, s odakiáltott nekem.
- Angéla, gyere te is. - hívott játszani.
Már indultam volna, mikor észrevettem mit tart a kezében. Egy ... egy baseballütő. Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam tőle. Az emlékek, azok a szörnyű emlékek, amelyeket már több, mint egy éve próbálok elfelejteni, most még elevenebbé váltak. A halál utáni vágy, s a kínok közt töltött napok, mint egy horrorfilm, forogtak le szemeim előtt.
Ahogy hátrafelé lépdeltem, véletlen megbotlottam egy kőben, s a földön találtam magam. Összekuporodtam, mint egy kis süni. Mozdulni sem bírtam. A félelem erősebb volt nálam.
- Angéla! - hallottam meg JongJin ijedt hangját. - Minden rendben? - szólalt meg újra.
Éreztem, ahogy keze hozzáér az enyémhez, mire egy határozott mozdulattal leráztam azt.
- Mi folyik itt? - Viki volt az - Mégis mi a... - hirtelen elakadt a szava, majd rákiáltott JongJin-re. - JongJin, dobd el azt az ütőt amilyen messzire csak tudod.
Hallottam a koppanást, ami nyilván a földre zuhant ütő hangja volt. Viki odafutott hozzám, majd szorosan magához ölelt.
- Minden rendben, nyugodj meg. - próbált nyugtatni, de én még mindig képtelen voltam józan ésszel gondolkodni. - JongJin, tűnj el innen! - üvöltött rá szegény srácra.
- Na de... - kezdte, de Viki újra rákiáltott.
- Tünés!
Hallottam, ahogy JongJin elmegy.
- Már nincs itt ... nyugi. - súgta Viki.
A napok oly gyorsan teltek, s a fájdalmam egyre csak nőtt.
Minden srácban őt láttam ... azt a kegyetlen személy, kinek még a nevét sem bírom kiejteni a számon. Félek, hogy esetleg még szegény JongJin-t is bántanám miatta. Pedig JongJin semmi rosszat nem tett ... sose. Nála kedvesem fiúval még sosem találkoztam. Épp ezért próbálom elkerülni őt, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. A baj csupán az, hogy bármennyire is próbálkozok, JongJin mindig megtalál engem. Képtelen vagyok elkerülni őt ... bármennyire is szeretném.
-Angéla! - nevem hallatán már szinte reflexszerűen ütöttem az engem megszólító személy felé.
Hogy miért? Egyszerű. Mert nem egy női hang szólított meg.
Suhanó kezemet elkapta, mielőtt megüthettem volna őt. Felpillantottam, s JongJin mosolygós arcával találtam szemben magam.
- Szia. - szólt ismét.
Válasz helyett csak bólintottam egy aprót.
- Gyere, mutatok valamit.
- Mi? - alig nyögtem ki ezt az egy szót, ő már húzott is magával. Az az élettel teli mosoly, s az a "mi sem történt" arckifejezés ... ~JongJin, miért csinálod ezt velem? Miért vagy ilyen kedves hozzám?
A suli sportpályájáig el sem engedte a kezemet.
- Csukd be a szemed! - én becsuktam, ő pedig egy kendővel gyengéden bekötötte a szememet.
- Mit akarsz? - kérdeztem értetlenkedve.
- Mindjárt meglátod. - kiáltotta.
Nem kellett sokáig várnom, mire újra megéreztem a közelségét. Megfogta a kezemet, s egy gömb alakú tárgyat ejtett a tenyerembe.
- Na, mi ez? - kérdezte.
- Egy labda.
- Oké, akkor... - kezdett bele, közben a hátam mögé lépett, s hátulról átkarolta derekamat. Ismét egy tárgyat nyomott a kezembe. - És ez micsoda?
- Ez egy... - tapogattam. Pár másodperc múlva ráeszméltem, mit is szorongattam a kezemben. Amint rájöttem, azonnal el akartam dobni azt, de JongJin nem engedte. Kezével összekulcsolta az enyémet, s nem hagyta, hogy a tárgy a földre essen. Másik kezével levette szememről a kendőt.
- Ez egy ütő. - magyarázta - Ezt használják a játékhoz. Ezzel ütik el a labdát.
~Miért? Miért kell itt lennem? JongJin engedj, hagy fussak el ... kérlek.
- Ezzel ütik a labdát, érted? A labdát!
- Mit akarsz ezzel? - már a könnyeimmel küszködtem, s reszkettem a félelemtől.
- Tudok róla.
- Mi? - elvesztem ... miről beszél JongJin?
- Arról a szemétről.
~ Tehát tudsz róla. De mégis kitől?
Csak egy ember tud róla rajtam kívül ... Viki.
- Viki, igaz? . vontam őt kédőre.
- De én erőltettem ... ő semmi rosszat nem tett. - próbálta megvédeni a barátnőmet.
Az emlékek újra előtörtek rejtekhelyükről. Lábaim megremegtek, s a földre rogytam. JongJin leült mellém, és próbált nyugtatgatni engem.
- Mennyit mondott el? - kérdeztem őt, majd eleredtek a könnyeim.
- Alig valamicskét.
- És hallani akarod?
- Csak ha elmondod ... nem kényszerítelek.
- Akkor figyelj ... mert csak egyszer mondom el.
JongJin figyelmesen hallgatott engem.
- Régen elkövettem egy hatalmas hibát. Összejöttem egy szörnyeteggel. Ám ezt már csak akkor tudtam meg, mikor elkezdtünk járni. Az első pár hét maga volt a mennyország ... de ami azután következett, a pokolnál is borzalmasabb volt. Először csak hívogatott, majd elkezdett fenyegetőzni. Ha véletlenül nem válaszoltam a hívásaira, eljött hozzám, és a szüleim távollétekor mindig - nyeltem egy nagyot - megütött. Ahogy telt az idő, úgy váltak ezek az ütések egyre fájdalmasabbá. Kék-zöld foltjaimat pedig képtelen voltam eltakarni, valaki mindig meglátott egyet-kettőt belőlük. Szinte mindenkinek be tudtam mesélni, hogy figyelmetlenség miatt vannak ... kivéve Vikinek. Ő volt az egyetlen, aki átlátott a hazugságaimon. Addig nyaggatott, míg végül elmeséltem neki az egészet.
Ahogy az idő telt, úgy váltam egyre frusztráltabbá. Viki azt javasolta, szakítsak vele. Egy hideg téli napot, pont karácsony előtt rászedtem magam, s úgy döntöttem véget vetek ennek a rémálomnak. Akkor még nem is sejtettem, hogy az az éjszaka lesz a legszörnyűbb az egész életem során. Épp edzésről ment haza. Ütőjátékos volt a gimi baseballcsapatában. Félve, de elmondtam neki mit szeretnék:
- Én, én sz-szakítani akarok.
- Mit mondtál?
- Szeretnék... - alig szólaltam meg, hátba vágott a kezében tartott ütővel. A földre rogytam. Megragadta a hajamat, s felhúzott a földről.
- Ismételd meg! - csikorgatta a fogait.
- Fejezzük be, kérl.. - újabb ütést kaptam, ezúttal a lábával rúgott hasba.
Rúgása során a hótakaró borította földre zuhantam. Összekuporodtam, de ő nem állt le. Ütőjével újabb ütést mért a hátamra ... a lábamra ... az oldalamra ... a fejemre.
Mikor már úgy éreztem, mindennek vége, egy ismerős hangot fedeztem fel a kihalt utcában.
- Angéla! - kiabálta.
- Szerencséd van. - súgta a fülembe az a féreg.
Hangjától összerezzentem.
- Angéla - térdelt le elém Viki - Jól vagy?
Nem tudtam válaszolni ... elájultam.
- Az utolsó emlékem azt volt, amit még utánunk kiáltott: - Ha szóltok a rendőrségnek, ígérem, legközelebb tényleg megölöm!
- És, igaz az, hogy majdnem meghaltál? - szólalt meg félénken JongJin.
- Két hétig feküdtem a kórházban, és az első hét alatt egy percre sem ébredtem fel.
- Értem. - lehajtotta a fejét, s többet nem szólalt meg.
Csendben ültünk egymás mellett. Mindketten valahol máshol járhattunk. Mondhatnám, hogy kínos pillanatok teltek el ez idő alatt, de nem mondom ... mert nem igaz. Ilyen helyzetben a csend több mindent mond, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni. Együttérzést, szomorkodást, hálát és köszönetet egyaránt.
- Szeretnék segíteni. - JongJin törte meg a csendet, mely körülölelt minket.
- Hogy mi?
- Szeretnék segíteni neked. Még nem tudom hogyan, de azt akarom, hogy elfelejtsd azt a szemétládát ... hogy önfeletten mosolyoghass. - az a mosoly, ami megjelent ekkor az arcán ... azt akarod, hogy egyszer majd én is így mosolyogjak?
Telt-múlt az idő. JongJin minden nap kivitt engem a sportpályára baseball-ozni. Talán nem is meglepő, hogy én voltam a dobójátékos. Sokat lógtunk együtt, s lassan a félelmem is alábbhagyott. Már nem ijedtem meg, ha egy fiú szólt hozzám, és JongJin-nel is normálisan tudtam beszélgetni.
Oly gyorsan elszaladtak a napok, hogy már csak akkor eszméltem fel, mikor a tanévzáró ünnepségre készülődtem. Ez volt az utolsó évzáró számomra ebben az iskolában, csak úgy, mint Vikinek és JongJin-nek is. Mind végzősök lettünk.
- Úgy izgulok. - mocorgott mellettem Viki.
Ahogy körülnéztem, egy pillanatra ledermedtem. ~Itt a vége. A mai nap után, már hivatalosan is főiskolás leszek.
- Most pedig kérem Kim JongJin-t, hogy fáradjon fel a pódiumra, és vegye át az oklevelét. - az igazgató úr szólítására JongJin, aki eddig mellettem állt, elindult az okleveléért.
Hatalmas tapsvihar kísérte őt az osztályunk részéről.
- Dongsaeng! - kiáltotta egy srác mellőlem.
Felé fordultam, és azt hittem hanyatt vágódok. Yesung volt az teljes életnagyságban. Ott tapsolt mellettem a kisöccsének.
- Annyeong! - köszönt mosolyogva. Én köpni-nyelni nem tudtam. Végül bólintottam egy aprót, majd előrefordultam.
Kis idő múltán visszatért hozzánk JongJin.
- Hyung! - kiáltotta, majd Yesung nyakába ugrott. - Hát te, hogyhogy itt?
- Hogy ne látogattam volna meg a végzős kisöcsém, he? - kócolta össze JongJin felét. - Nemsoká jövök, de most mennem kell.
- Rendben. - integetett önfeledten bátyjának.
Én csak mosolyogtam.
- De sokáig tartott. - fordult felém JongJin.
- Mi?
- Hogy végre láthassam ezt a mosolyodat.
- Tsz! - nevettem.
- Várj, van itt számodra valami. - gyors hátrafordult, majd egy szál rózsával a kezében fordult vissza. - Ez a tiéd.
- Az enyém? - néztem rá értetlenkedve.
- Igen. Egy olyan gyönyörű rózsa, mint te magad. Remélem ez majd emlékeztetni fog rá téged örökké.
- Emlékeztetni? Mégis mire?
- Arra, hogy a lányok csakis virágot kaphatnak egy fiútól ... ütést sosem. Hisz a lányok szíve üvegből van, ezért sosem szabad megütni őket. Ha megütsz egy lányt, könnyen összetörhet a szíve.
- De az enyémet összeragasztották.
- Ezt örömmel hallom. - mosolygott újra.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy segítettél ... és, hogy megváltoztattál.
- Nem változtattalak meg. Te mindig is egy kedves, okos, hatalmas szívvel rendelkező személy voltál. Én csak rámutattam erre. - odajött hozzám és megölelt - Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is.
JongJin, mond csak, tudtad te valaha is, hogy milyen fontos lettél számomra? Hogy hányszor mosolyodtam el csak azért, mert eszembe jutottál? Bátyám helyett bátyám voltál ... s úgy érzem, örökre az is maradsz. Az én legjobb barátom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése