Minden sebre van gyógyír

"Ahogy a cseresznyefa virágának szirmai a tenyerembe hullanak, én is egy hulló virágsziromnak képzelem magam. Egy olyan virágsziromnak, akit senki sem vesz észre. Aki észrevehetetlenné válik a többi szirom között, s végül magányosan hullik le a földre. Egy olyan virágszirom, ami senkinek sem okoz örömet ... aki senkinek sem számít."

- Hé, te már megint itt bujkálsz? - hallottam meg a barátnőm, Viki hangját. 
- Mondhatjuk. - mosolyogtam rá.
  Igen legtöbbször mindig itt üldögélek. A suli parkjában, egy elhagyatott kis padon. Itt szoktam firkálni a kedvenc füzetembe, s közben a tájban gyönyörködni, mint most is.
- Te is érzed? - szippantott a levegőbe.
- Mit?
- A tavasz illatát. Érzem az új szerelmek virágainak édes illatát a levegőben, amelyek nemsokára kinyílnak szemünk előtt.
- Ja, a tiéd előtt biztos. - nevettem el magam - Ilyen szép szókinccsel miért nem próbálsz meg írni?
- Az a te területed. - mosolygott vissza - De most komolyan.. - nézett rám fintorogva - idén szerzek neked egy rendes pasit.
- Hagyjál békén! 
- Nem minden pasi olyan, mint ... mint az a szemétláda. Ezt te is tudod.
- Tudom, de nem érdekel.
- Dehogyis nem érdekel, csak félsz. - erre már nem válaszoltam. 
  Pár perces csend után Viki újra megszólalt.
- Angéla, hallottad már? Érkezik hozzánk ma egy cserediák.
- Hallottam róla. Miért kérded?
- És azt is hallottad, hogy Koreából jött? Szerinted tud egyáltalán magyarul?
- Passz, de csak elboldogul.
- Ja, majd te segítesz neki. - mosolygott rám.  
- Miért pont én? - néztem rá értetlenkedve.
- Mert te tanultál koreaiul.
- Alig tudok valamit.
- De már az is valami. - mosolygott ismét. - Gyere, kezdődik az óra.

Épp csengetésre értünk be a terembe. Bár nem nagyon érdekelt a dolog, de azért furdalt a kíváncsiság, hogy fiú vagy lány lesz az új osztálytárs. Szerencsémre nem is kellett sokáig várnom, hogy ezt megtudjam, ugyanis nemsokkal később a tanárom lépett be az osztályba, s utána egy fekete hajú, közép magas srác jött.
- Gyerekek, hadd mutassam be nektek az új osztálytársatokat Kim JongJin-t, aki Dél-Koreából érkezett hozzánk. Bánjatok vele kedvesen. - a srác mélyen meghajolt, majd a tanárunk a mellettem lévő üres helyre mutatott, így elindult felém. Leült, s a kezét nyújtotta.
- Szia, JongJin vagyok. - mondta nyögve nyelősen.
- Szia. Angéla. - mosolyogtam, s kezet ráztam vele. 

A következő óra matek volt. Szeretem a matekot, nem az a gond, de a tanárnőnk egy lassított film. Mire kiszámol egy sort, én már az egész táblázattal kész vagyok, s mit csinálok ezután? Hát mi mást ... rajzolok. Bár az inkább csak firkálgatás. 
- Kit hívjak ki, na vajon kit? - kezdett bele költői kérdésébe a tanárnő - Legyen az új fiú. - Észrevettem, hogy mindenki felé fordult, de ő meg se mozdult. Mintha nem is hallotta volna, hogy neki szóltak. 
- JongJin, kérlek gyere a táblához. - szólalt meg ismét a tanárnő, mire felkapta a fejét. Viszont ahogy láttam, nem nagyon tudta, mi történik. 
  Rögtön rájöttem, hogy nem tud magyarul, így elővettem a kevéske koreai tudásom. 
- JongJin! Állj fel! - súgtam neki, mire azonnal felállt - Menj! - súgtam ismét.
- Gomawo (köszi) - mosolygott, majd a táblához sietett.
  Olyan ismerős volt az a mosoly, mintha már láttam volna valahol. Biztos csak képzelődtem. Viszont a neve is ismerősen csengett. Kim Jong Jin ... vajon honnét ismerős annyira?
  Óra után, miközben tovább firkálgattam az órán elkezdett rajzomat, JongJin hangjára lettem figyelmes.
- Te tudsz koreaiul? - kérdezte hatalmas szemekkel.
- Egy kicsit. - mosolyogtam.
- Izé, köszönöm, hogy szóltál. - vakargatta a tarkóját.
- Semmiség. Viszont nem lesz túl jó, hogy nem érted a nyelvünket. 
- Tudom. 
- Összeírok neked majd pár mondatot, amit meglehetősen sokszor fogsz hallani tanároktól.
- Tényleg? Köszönöm. - mosolyodott el újra. Nem bírtam megállni, egyszerűen tudni akartam, miért ilyen ismerős ő számomra.
- Hali, egy kérdés. Hülyén fog hangzani, de nagyon ismerős vagy számomra. Mintha már láttalak volna valahol. 
- Meglehet. 
- Meglehet? - néztem rá értetlenkedve.
- A bátyám Kim JongWoon, ismertebb nevén Yesung. - tátva maradt a szám.
- Te Yesung öccse vagy? 
- Igen. 
- Akkor hát ezért voltál olyan ismerős. Láttalak a bátyád képein.
- Szeret fényképezgetni.
- Észrevettem. - mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Te is ELF vagy?
- Igen, az vagyok.
- Bias? Mond, hogy nem a bátyám.
- Nem, nem a bátyád. - mosolyogtam, s JongJin arcán is látszott, hogy megkönnyebbült - Donghae a bias-om.
- Ő jó fej. 
- Szerintem is.

Egész jól összebarátkoztunk JongJin-nel. Viki szemében persze szerelmespár voltunk, ami egyáltalán nem volt igaz. De hát mit lehet tenni, ő már csak ilyen. Szeretné, ha végre találnák valakit, aki kirángat engem a saját árnyékomból, s elfeledteti velem a keserű múltat.
Egy hónap telt el azóta, hogy JongJin az iskolánkba érkezett. Már egész jól megy neki a magyar, de azért még mindig angolul beszél a tanárokkal.

Egyik nap, ahogy a suli sportpályája mellett sétálgattam, észrevetettem pár osztálytársamat, köztük JongJin-t is. JongJin is észrevett engem, s odakiáltott nekem.
- Angéla, gyere te is. - hívott játszani.
  Már indultam volna, mikor észrevettem mit tart a kezében. Egy ... egy baseballütő. Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam tőle. Az emlékek, azok a szörnyű emlékek, amelyeket már több, mint egy éve próbálok elfelejteni, most még elevenebbé váltak. A halál utáni vágy, s a kínok közt töltött napok, mint egy horrorfilm, forogtak le szemeim előtt.
Ahogy hátrafelé lépdeltem, véletlen megbotlottam egy kőben, s a földön találtam magam. Összekuporodtam, mint egy kis süni. Mozdulni sem bírtam. A félelem erősebb volt nálam. 
- Angéla! - hallottam meg JongJin ijedt hangját. - Minden rendben? - szólalt meg újra. 
Éreztem, ahogy keze hozzáér az enyémhez, mire egy határozott mozdulattal leráztam azt. 
- Mi folyik itt? - Viki volt az - Mégis mi a... - hirtelen elakadt a szava, majd rákiáltott JongJin-re. - JongJin, dobd el azt az ütőt amilyen messzire csak tudod.
Hallottam a koppanást, ami nyilván a földre zuhant ütő hangja volt. Viki odafutott hozzám, majd szorosan magához ölelt. 
- Minden rendben, nyugodj meg. - próbált nyugtatni, de én még mindig képtelen voltam józan ésszel gondolkodni. - JongJin, tűnj el innen! - üvöltött rá szegény srácra.
- Na de... - kezdte, de Viki újra rákiáltott.
    - Tünés! 
Hallottam, ahogy JongJin elmegy.
- Már nincs itt ... nyugi. - súgta Viki.


A napok oly gyorsan teltek, s a fájdalmam egyre csak nőtt.
Minden srácban őt láttam ... azt a kegyetlen személy, kinek még a nevét sem bírom kiejteni a számon. Félek, hogy esetleg még szegény JongJin-t is bántanám miatta. Pedig JongJin semmi rosszat nem tett ... sose. Nála kedvesem fiúval még sosem találkoztam. Épp ezért próbálom elkerülni őt, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. A baj csupán az, hogy bármennyire is próbálkozok, JongJin mindig megtalál engem. Képtelen vagyok elkerülni őt ... bármennyire is szeretném.
-Angéla! - nevem hallatán már szinte reflexszerűen ütöttem az engem megszólító személy felé. 
Hogy miért? Egyszerű. Mert nem egy női hang szólított meg.
Suhanó kezemet elkapta, mielőtt megüthettem volna őt. Felpillantottam, s JongJin mosolygós arcával találtam szemben magam.
- Szia. - szólt ismét. 
 Válasz helyett csak bólintottam egy aprót.
- Gyere, mutatok valamit. 
- Mi? - alig nyögtem ki ezt az egy szót, ő már húzott is magával. Az az élettel teli mosoly, s az a "mi sem történt" arckifejezés ... ~JongJin, miért csinálod ezt velem? Miért vagy ilyen kedves hozzám?
A suli sportpályájáig el sem engedte a kezemet.
- Csukd be a szemed! - én becsuktam, ő pedig egy kendővel gyengéden bekötötte a szememet.
- Mit akarsz? - kérdeztem értetlenkedve.
- Mindjárt meglátod. - kiáltotta.
Nem kellett sokáig várnom, mire újra megéreztem a közelségét. Megfogta a kezemet, s egy gömb alakú tárgyat ejtett a tenyerembe.
- Na, mi ez? - kérdezte.
- Egy labda.
- Oké, akkor... - kezdett bele, közben a hátam mögé lépett, s hátulról átkarolta derekamat. Ismét egy tárgyat nyomott a kezembe. - És ez micsoda?
- Ez egy... - tapogattam. Pár másodperc múlva ráeszméltem, mit is szorongattam a kezemben. Amint rájöttem, azonnal el akartam dobni azt, de JongJin nem engedte. Kezével összekulcsolta az enyémet, s nem hagyta, hogy a tárgy a földre essen. Másik kezével levette szememről a kendőt.
- Ez egy ütő. - magyarázta - Ezt használják a játékhoz. Ezzel ütik el a labdát.
~Miért? Miért kell itt lennem? JongJin engedj, hagy fussak el ... kérlek.
- Ezzel ütik a labdát, érted? A labdát!
- Mit akarsz ezzel? - már a könnyeimmel küszködtem, s reszkettem a félelemtől.
- Tudok róla.
- Mi? - elvesztem ... miről beszél JongJin?
- Arról a szemétről.
~ Tehát tudsz róla. De mégis kitől?
Csak egy ember tud róla rajtam kívül ... Viki.
- Viki, igaz? . vontam őt kédőre.
- De én erőltettem ... ő semmi rosszat nem tett. - próbálta megvédeni a barátnőmet.
Az emlékek újra előtörtek rejtekhelyükről. Lábaim megremegtek, s a földre rogytam. JongJin leült mellém, és próbált nyugtatgatni engem.
- Mennyit mondott el? - kérdeztem őt, majd eleredtek a könnyeim.
- Alig valamicskét.
- És hallani akarod?
- Csak ha elmondod ... nem kényszerítelek.
- Akkor figyelj ... mert csak egyszer mondom el.
JongJin figyelmesen hallgatott engem.
- Régen elkövettem egy hatalmas hibát. Összejöttem egy szörnyeteggel. Ám ezt már csak akkor tudtam meg, mikor elkezdtünk járni. Az első pár hét maga volt a mennyország ... de ami azután következett, a pokolnál is borzalmasabb volt. Először csak hívogatott, majd elkezdett fenyegetőzni. Ha véletlenül nem válaszoltam a hívásaira, eljött hozzám, és a szüleim távollétekor mindig - nyeltem egy nagyot - megütött. Ahogy telt az idő, úgy váltak ezek az ütések egyre fájdalmasabbá. Kék-zöld foltjaimat pedig képtelen voltam eltakarni, valaki mindig meglátott egyet-kettőt belőlük. Szinte mindenkinek be tudtam mesélni, hogy figyelmetlenség miatt vannak ... kivéve Vikinek. Ő volt az egyetlen, aki átlátott a hazugságaimon. Addig nyaggatott, míg végül elmeséltem neki az egészet.
Ahogy az idő telt, úgy váltam egyre frusztráltabbá. Viki azt javasolta, szakítsak vele. Egy hideg téli napot, pont karácsony előtt rászedtem magam, s úgy döntöttem véget vetek ennek a rémálomnak. Akkor még nem is sejtettem, hogy az az éjszaka lesz a legszörnyűbb az egész életem során. Épp edzésről ment haza. Ütőjátékos volt a gimi baseballcsapatában. Félve, de elmondtam neki mit szeretnék: 
                                           
- Én, én sz-szakítani akarok.
- Mit mondtál?
- Szeretnék... - alig szólaltam meg, hátba vágott a kezében tartott ütővel. A földre rogytam. Megragadta a hajamat, s felhúzott a földről.
- Ismételd meg! - csikorgatta a fogait.
- Fejezzük be, kérl.. - újabb ütést kaptam, ezúttal a lábával rúgott hasba.
Rúgása során a hótakaró borította földre zuhantam. Összekuporodtam, de ő nem állt le. Ütőjével újabb ütést mért a hátamra ... a lábamra ... az oldalamra ... a fejemre. 
Mikor már úgy éreztem, mindennek vége, egy ismerős hangot fedeztem fel a kihalt utcában. 
- Angéla! - kiabálta.
- Szerencséd van. - súgta a fülembe az a féreg. 
Hangjától összerezzentem. 
- Angéla - térdelt le elém Viki - Jól vagy?
Nem tudtam válaszolni ... elájultam.

- Az utolsó emlékem azt volt, amit még utánunk kiáltott: - Ha szóltok a rendőrségnek, ígérem, legközelebb tényleg megölöm!
- És, igaz az, hogy majdnem meghaltál? - szólalt meg félénken JongJin.
- Két hétig feküdtem a kórházban, és az első hét alatt egy percre sem ébredtem fel. 
- Értem. - lehajtotta a fejét, s többet nem szólalt meg.
Csendben ültünk egymás mellett. Mindketten valahol máshol járhattunk. Mondhatnám, hogy kínos pillanatok teltek el ez idő alatt, de nem mondom ... mert nem igaz. Ilyen helyzetben a csend több mindent mond, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni. Együttérzést, szomorkodást, hálát és köszönetet egyaránt. 
- Szeretnék segíteni. - JongJin törte meg a csendet, mely körülölelt minket.
- Hogy mi?
- Szeretnék segíteni neked. Még nem tudom hogyan, de azt akarom, hogy elfelejtsd azt a szemétládát ... hogy önfeletten mosolyoghass. - az a mosoly, ami megjelent ekkor az arcán ... azt akarod, hogy egyszer majd én is így mosolyogjak?

Telt-múlt az idő. JongJin minden nap kivitt engem a sportpályára baseball-ozni. Talán nem is meglepő, hogy én voltam a dobójátékos. Sokat lógtunk együtt, s lassan a félelmem is alábbhagyott. Már nem ijedtem meg, ha egy fiú szólt hozzám, és JongJin-nel is normálisan tudtam beszélgetni. 

Oly gyorsan elszaladtak a napok, hogy már csak akkor eszméltem fel, mikor a tanévzáró ünnepségre készülődtem. Ez volt az utolsó évzáró számomra ebben az iskolában, csak úgy, mint Vikinek és JongJin-nek is. Mind végzősök lettünk.
- Úgy izgulok. - mocorgott mellettem Viki. 
Ahogy körülnéztem, egy pillanatra ledermedtem. ~Itt a vége. A mai nap után, már hivatalosan is főiskolás leszek.
- Most pedig kérem Kim JongJin-t, hogy fáradjon fel a pódiumra, és vegye át az oklevelét. - az igazgató úr szólítására JongJin, aki eddig mellettem állt, elindult az okleveléért.
Hatalmas tapsvihar kísérte őt az osztályunk részéről. 
- Dongsaeng! - kiáltotta egy srác mellőlem. 
Felé fordultam, és azt hittem hanyatt vágódok. Yesung volt az teljes életnagyságban. Ott tapsolt mellettem a kisöccsének.
- Annyeong! - köszönt mosolyogva. Én köpni-nyelni nem tudtam. Végül bólintottam egy aprót, majd előrefordultam.
Kis idő múltán visszatért hozzánk JongJin.
- Hyung! - kiáltotta, majd Yesung nyakába ugrott. - Hát te, hogyhogy itt?
- Hogy ne látogattam volna meg a végzős kisöcsém, he? - kócolta össze JongJin felét. - Nemsoká jövök, de most mennem kell. 
- Rendben. - integetett önfeledten bátyjának.
Én csak mosolyogtam.
- De sokáig tartott. - fordult felém JongJin.
- Mi?
- Hogy végre láthassam ezt a mosolyodat.
- Tsz! - nevettem.
- Várj, van itt számodra valami. - gyors hátrafordult, majd egy szál rózsával a kezében fordult vissza. - Ez a tiéd.
- Az enyém? - néztem rá értetlenkedve.
- Igen. Egy olyan gyönyörű rózsa, mint te magad. Remélem ez majd emlékeztetni fog rá téged örökké. 
- Emlékeztetni? Mégis mire?
- Arra, hogy a lányok csakis virágot kaphatnak egy fiútól ... ütést sosem. Hisz a lányok szíve üvegből van, ezért sosem szabad megütni őket. Ha megütsz egy lányt, könnyen összetörhet a szíve.
- De az enyémet összeragasztották. 
- Ezt örömmel hallom. - mosolygott újra.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy segítettél ... és, hogy megváltoztattál.
- Nem változtattalak meg. Te mindig is egy kedves, okos, hatalmas szívvel rendelkező személy voltál. Én csak rámutattam erre. - odajött hozzám és megölelt - Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is. 

JongJin, mond csak, tudtad te valaha is, hogy milyen fontos lettél számomra? Hogy hányszor mosolyodtam el csak azért, mert eszembe jutottál? Bátyám helyett bátyám voltál ... s úgy érzem, örökre az is maradsz. Az én legjobb barátom.   

 

This is war (One Shot: Thunder & Mir)

- Hé, miért álltunk meg? - kérdeztem értetlenkedve - Donghae? Leeteuk? Mi a baj? - majd arrafelé néztem, amerre ők is. - Az meg ki? - egy fekete ruhás srác állt nem messze tőlünk. Megijedtem. - Srácok, menjünk innen. - húzogattam Donghae kezét, de... a vér is megfagyott bennem.
  Valaki ... valaki lelőtte.
-DONGHAE!! - ébresztgettem, mire egy újabb lövést hallottam. 
  Valaki ráesett a hátamra. Megfordultam és akkor láttam, hogy Leeteuk-öt is meglőtték. Ugyanúgy mozdulatlanul feküdt a földön, mint Donghae.
- LEETEUK!! - kezdtem el szólongatni. - Srácok, nem hagyhattok itt! Valaki, segítsen már valaki! - kiabáltam.
  Hirtelen újabb lövést hallottam, majd a vállamhoz kaptam ... ömlött belőle a vér. Gondolkodás nélkül, a fekete ruhás srácra pillantottam, aki a földön feküd, ugyanis egy másik srác a földre nyomta őt. Próbált elvenni tőle valamit, ami úgy nézett ki, mint egy pisztoly.
- Engedd már el te hülye! - kiabált az egyik.
- Nem! Akkor is megölöm mindhármat, ha addig élek.

... És akkor ... felébredtem.

  Csurom víz voltam, és reszketett mindenem. De nem a rémálomtól ijedtem meg a annyira ... nem attól, hogy meglőttek, vagy, hogy megölték azt a két személyt, akik számomra a világon legfontosabbak. Nem, nem ezért. Azért reszkettem, mert már tényleg halottak. A bátyám és a barátom meghalt.
  Pár nappal ezelőtt, pont, mint az álmomban ... lelőtték őket. Csupán annyi különbség volt a valóság és az álmom között, hogy akkor a támadó meglépett a sráccal együtt, aki valószínűleg megmentette az életemet azzal, hogy ráugrott a srácra. Nem kapták el, és nem is keresik őt.

Azóta egyedül élek. Nem maradt senkim se.  Volt pillanat, mikor legszívesebben a konyhakést is a szívembe szúrtam volna, de nem tettem. Még most sem tudom miért. ~Mennyivel könnyebb lenne, ha én is meghalnék ... ha utánuk mehetnék ... ha, akárcsak egyszer is, de újra érezhetném a közelségüket, látnám az arcukat, hallhatnám a hangjukat. Az a srác ... anélkül, hogy megölt volna, elvette tőlem az életemet.

A temetés napja óta olyan érzésem van, mintha követne valaki. Először mindig azt hittem, Donghae az ... vagy Leeteuk. De hisz ők nem lehetnek. Majd eszembe jutott a gyilkosuk utolsó mondata: - Akkor is megölöm mindhármat, ha addig élek. 
~Talán ő követ?

  Ma reggel is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Korán keltem, reggeliztem, rendbe szedtem magam, majd elindultam a buszmegállóba. ~Régen Leeteuk mindig elkísért a buszra ... még integetett is. - gondoltam vissza, mire akaratlanul is, de legördült az arcomon egy könnycsepp. 
  Felszálltam, majd kerestem magamnak egy helyet. 
~Utálok buszozni. Régen imádtam, de mióta egyedül vagyok, csak a zajt és a gonoszságot látom mindenhol. Ahogy lökdösik egymást a diákok, ahogy kiabálnak egymásra az emberek ... vajon eddig ezt miért nem vettem észre?

- Mi ez a hang? - szólalt meg az a srác, aki pont mögöttem ült. 
 Hátranéztem, majd kikerekedtek a szemeim. Egy kamion dudált ránk hátulról. Mi épp megálltunk a pirosnál, de ő nem fékezett. Talán nem tudott.
  A következő, amire emlékszek az, hogy egy kórházban ébredek. 
  Ahogy körülnéztem észrevettem, hogy volt két srác fekszik még ugyanebben a szobában.
- Hát felébredtél? - kérdezte az egyik, aki épp ekkor kelt fel. 
- Igen. - mondtam, közben próbáltam felülni.
- Jobb, ha még nem ülsz fel - szólt rám - Úgy hallottam, megrepedt két bordád.
- Áá, értem. - majd visszafeküdtem az ágyba.
- Amúgy Thunder vagyok. - kelt fel az ágyból, és bicegve odajött hozzám, hogy kezet rázzon velem. A jobb lába gipszben volt, és a bal karja is be volt kötve.
- Seona. - mondtam, közben kezet ráztam vele. Lassan visszasétált az ágyához, és leült rá. - Mond csak Thunder, nem hallottál valami mást is? Fogalmam sincs mi történt, és hogy hol vagyok.
- De igen - mosolygott - Buszbalesetet szenvedtünk. Egy kamion nekünk ütközött.
- És hol vagyunk most?
- Egy menedékházban. Olyan, mint egy kórház, csak kisebb. A várostól nem messze található, úgyhogy könnyen megtalálhatnak a hozzátartozóink. - a végén mintha szomorú lett volna a hangja. ~Talán már neki sincsenek rokonai?
- Értem. - motyogtam - Hülye kérdés, de nem hallottál valamit arról, milyen sérüléseim vannak?
- Csak pár mondatot. Valami olyat hallottam, hogy két bordád megrepedt és, hogy azért nem ébredtél fel eddig, mert agyrázkódást szenvedtél. Azt mondták, lehet nem fogsz emlékezni a közelmúltra ... olyan dolgokra, amik pár hónapja történtek veled.
- Bár ne emlékeznék. - mondtam halkan.
- Mi?
- Semmi, semmi. - ráztam a kezem. Láttam, hogy a másik srác még mindig alszik. - Ő kicsoda? - kérdeztem Thunder-t.
- Mir-nek hívják. A haverom. De ne is törődj vele ... picit magának való. - mondta komoran.
- Csak alszik, igaz? Vagy...
- Csak alszik. - vágott a szavamba - Nagyon mélyen tud aludni,ezért nem ébredt még fel a beszélgetésünkre.
- Áá, értem. - mosolyogtam.
- Pihenj, majd később beszélünk.

  Kedves srácnak tűnt Thunder. Egész jól kijöttünk. Mir-rel is megismerkedtem. Fura egy fazon, de jófej, és vicces. Sokat voltunk együtt mi hárman. Együtt gyógyulgattunk, jártunk enni az étkezdébe, sétálgatni a ház melletti kertbe. Bár Thunder lába miatt annyira nem sétáltunk sokat. Többnyire én voltam a mankója, mivel Mir-nek a karja volt eltörve, így ő ha akart volna se tudta volna megtámasztani Thunder-t.

 - Itt jó lesz. - szólt Thunder, mikor egy padhoz értünk - Köszönöm Seona. Ha meggyógyulok, igérem, meghálálom valahogy. 
- Nem kell meghálálnod. - mondtam, mire ő csak elmosolyodott. - Hogy van a karod?
- Egész jól, már nem is fáj. - közben megrázta a bal karját. - És a vállad?
- Ezt hogy érted? - kérdeztem értetlenkedve, hisz a vállam nem sérült meg. Az igaz, hogy vállba lőttek, mikor a bátyámékat megölték, de erről nem meséltem neki.
- Hát... izé... mindig rád támaszkodok. Nélküled nehezen járnék, és... ezért kérdem.
- Jaa.. kutya baja, ne aggódj. - mosolyogtam rá. - Addig használhatod a vállam, amíg csak szükséges. - elnevettük magunkat - Egyébként Mir hol van?
- Azt mondta utánunk jön ... de most hogy mondod, már jó ideje nem láttam.
- Megyek, megnézem mi van vele. - szóltam, majd otthagytam Thunder-t és a szobánk felé vettem az irányt.

- Mir, te meg mit csinálsz? - kérdeztem őt értetlenkedve, mikor beértem a szobánkba. Épp Thunder ágyát forgatta fel, mikor odaértem.
- Á, te vagy az Seona. - mondta picit idegesen. 
- Mit akarsz te Thunder ágyánál? - vontam újra kérdőre Mir-t. - Nézd meg, teljesen felforgattad. - kezdtem rendbe szedni az ágyat, mikor valami furcsát vettem észre. A párna alatt volt valami. - Ez meg mi? - emeltem fel a párnát, majd ijedtemben a földre estem.
- Mi a baj? Seona! - kapott utánam Mir. 
Nem tudtam mit mondjak, csak a párna felé mutogattam. Mir odament, hogy megnézze, majd kikerekedtek a szemei.
- Hogy kerül ide egy pisztoly? - mondta halkan - Hisz ez egy kórház ... vagy valami olyasmi. - rám nézett, de én még mindig nem tudtam egy szót sem szólni.
~Ez túl sok ... ki-ki lehet ez a srác? Miért van nála pisztoly? Talán meg akar valakit ölni? 
  Ekkor eszembe jutott a fekete ruhás srác, aki megölte a bátyámékat.
- Seona - Mir leguggolt mellém, majd felsegített az ágyamra. - Mi a baj?
- Még kérded? - kiáltottam rá - Miért van Thundernél egy pisztoly?
- Passz. - vonta meg a vállát - De ne aggódj, minket sosem bántana.
- Ezt mégis honnét tudod?
- Ismerem őt annyira, hogy ezt nyugodt szíven mondjam róla. - közben megsimogatta a hátam - Viszont most, hogy mondod...
- Mi van? - néztem rá értetlenkedve.
- Semmi, csak jár az agyam.
- Mond el! - szóltam rá.
- Na jó... - kezdte - Nem tudom tudsz-e róla, de úgy egy hónapja meghalt két srác. Épp sétáltak az utcán, mikor valaki rájuk támadt ... lelőtte őket egy pisztollyal. - Mir szavai hallatán azt hittem megőrülök. ~Miért hozza fel azt a gyilkosságot? - Volt velük egy lány is. Az egyik srácnak a húga volt ha jól tudom, a másiknak pedig a barátnője. Elég rosszul eshetett a csajnak, hogy egyszerre vesztette el a bátyját és a barátját. - ~Ahogy mondod. - Aznap úgy volt, hogy elugrunk inni, de lefújta. Azt mondta valami fontosabb dolga akadt.
- Thunder-nek?
- Igen, neki. Nem tudom mit csinálhatott akkor, és mióta az az eset történt, alig tudtam találkozni vele. Mindig azt mondta, hogy nem ér rá, máshova kell mennie. - kis szünetet tartott - Aznap, mikor a balesetünk történt, követtem őt. Tudni akartam mi fontos dolga van.
- Így kerültél ide? Thunder miatt?
- Mondhatjuk így is.
Mir szavai elgondolkoztattak? Van egy pisztolya ... mikor ránk támadtak, ő épp lemondta a Mir-rel való találkozást ... az előbb a vállamról kérdezett, és ... és mikor először beszéltünk elcsuklott a hangja, mikor azt mondta, hogy értesíteni a hozzátartozókat. 
  Akaratlanul is az járt a fejemben, talán Thunder ölte meg a bátyámékat ... és próbált engem is eltenni láb alól.
- Seona, jól vagy? - nézett rám Mir.
- P-persze. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Seona! Mir! - jött oda hozzánk Thunder. Mikor megláttam, Mir háta mögé bújtam - Minden rendben?
- Persze, miért ne lenne? - mondta Mir, mintha mi sem történt volna.
- Akkor jó ... megijedtem, mivel Seona már régen elment érted.
- Semmi bajunk, nyugi. - mosolygott.

  Attól a perctől fogva képtelen voltam megbízni Thunder-ben. Jobban féltem tőle, mint a tűztől. Azóta többnyire Mir-rel voltam, ami úgy tűnt eléggé zavarta Thunder-t. Úgy vettem észre, nagyon félreismertem őket. Akiben nem bíztam meg, valójában ő a megbízhatóbb, akiben pedig megbíztam, abban pedig jobb lett volna sohase bízni.

-Mir, minden rendben? - kérdeztem őt, mikor visszajött a szobánkba.  Egy hatalmas monokli ékeskedett a szeme alatt.
- Persze - mosolygott - csak kicsit összekaptunk Thunder-rel, de semmi komoly. - legyintett.
- Miért ütött meg? - mentem oda hozzá, hogy megvizsgáljam az arcát. 
  Pont ebben a pillanatban érkezett meg Thunder.
- Seona, nézd... - mutogatott mosolyogva a lábára, de ügyet sem vetettem rá - Ti mégis mit csináltok? - kérdezte komoran.
- Beszélgetünk. - vágta rá Mir - Miért azt sem szabad?
- Mir, állj le, hallod!? - üvöltött Thunder Mir-re.
- Ő álljon le? - kiáltottam rá - Hisz te ütötted őt meg.
- Mi? Megütöttem? - nézett értetlenül, majd szúrós tekintettel Mir-re nézett - Te tényleg nem bírsz leállni, igaz? Sosem fogod feladni, ugye? - kiabálta, s közben Mir-t a falnak lökte.
- Rendben, intézzük el ezt odakint, hm? - mondta ugyanilyen hangsúllyal Mir - Mi van, csak nem félsz?
- Tőled? Soha! - mondta, azután kimentek a szobából.
- Srácok! - kiáltottam utánuk, de hasztalan. 

  Már indulni akartam utánuk, mikor egy lövést hallottam. Ijedtemben a földre estem. ~Ugye...ugye nem. Thunder, nem te lőttél, igaz? És nem Mir-re, ugye? 
  Léptek hangját hallottam, mire elkezdtem hátrálni az ajtótól.

- Seona! - szólt Mir. Csurom vér volt a ruhája. - Jól vagy?
- Én igen. 
- Thunder megtámadott engem, de nyugi, már elintéztem. - mosolygott.
Oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, hol lőtték meg, de nem hittem a szememnek. Mir kezében volt, az a pisztoly, amit Thunder ágyában találtunk.
- Végre bevégezhetem a bosszúmat. - mosolygott rám gonoszan, majd a pisztoly csövét az arcom felé emelte. - Utolsó kívánság?
  Szólni sem tudtam ... éreztem, hogy itt a vég. Hazudott, végig ő volt a gonosz.
  Hallottam, ahogy kibiztosítsa a fegyvert, mire a fejemhez emeltem a kezem. Ő csak elnevette magát.
- Add át üdvözletem a bátyádnak és a drágalátos pasidnak. - mondta, majd meghúzta a ravaszt. Hirtelen valaki elrántott ... azután éreztem, ahogy a golyó a vállamba fúródott. Ölelő kezek fonódtak rám, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt.
~ Az őrangyalom. De ki vagy te? 
- Hogy merészelsz beleavatkozni, te szemét! - kiabált Mir majd belénk rúgott - Ez az én harcom, te maradj ki ebből tetű! - rugdosta a védelmezőmet.
  Hallottam, ahogy apró szisszenések hagyták el a száját akárhányszor Mir belé rúgott.

~Valaki...segítsen már valaki?

Ahogy ezt kívántam, hangokra lettem figyelmes. 
- Itt a rendőrség, kezeket fel! - kiáltotta egy ismeretlen férfi.
  Lassan elengedett az a személy, aki megmentett. Kinyitottam a szemem, és nem akartam hinni annak, amit látok. Thunder...ő volt az. Ő mentett meg.
- Egyszer úgyis megöllek Seona - kiabált Mir miközben a rendőrök megbilincselték őt - ha addig élek is, de megdöglesz, ezt garantálom. - hangja hallatán összerezzentem. 
- Semmi baj ... már vége. - súgta a mellettem lévő Thunder, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Fejemet rádöntöttem a mellkasára, azután mély álomba zuhantam.

  Mikor felébredtem egy kórházban találtam magam. ~Igen, ez már tényleg kórház volt.
  Lassan felültem az ágyon. A vállamhoz kaptam. Rettentően fájt.
- Hát végre felébredtél. - mondta egy ismerős hang. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Thunder ült az ágyam szélén, és a kezemet fogta. Végignéztem rajta, majd megpillantottam a lábát. Mikor a menedékházban voltunk a jobb lába volt eltörve, de most a bal lábán díszelgett a gipsz.
- Mi történt? - mutattam a lábára, mire elnevette magát.
- Mir meglőtt, hogy ne tudjak az útjába állni.
- S-sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Ne izgulj, kutya baja. - mosolygott.
- Thunder, kérlek mondj el mindent. Tudni akarom miért tette mindezt Mir.
- Hát jó, elmondom. - sóhajtott egy nagyot - Először is, te és Mir féltestvérek vagytok.
- Hogy mi? - ugrottam fel, mire Thunder megfogta a kezem.
- Mindent elmondok, csak figyelj. Mir apja megcsalta az édesanyját a te anyukáddal. Úgy 5 éves lehetett, mikor miattad elhagyta őt az apja ... aki a te apád is. Az anyja nem bírt ezzel a tudattal élni, így öngyilkos lett, Mir pedig egy árvaházba került. Itt ismerkedtünk össze. Eléggé furcsa kisgyerek volt, mindig olyanok érdekelték, hogy mi okoz halált, mivel lehet ölni. Sokszor verekedett, és a nevelőnőnkkel is kiabált. Egyszer sikerült kiszednem belőle, hogy miért érdekli őket az ilyen dolgok. Azt mondta,azért, mert bosszút akar állni az apján, aki miatt meghalt az anyja. Sosem adta fel ezt a vágyát, még miután az apátok meghalt azután sem. Azt mondta mindenkin bosszút akar állni, aki csak az apjával valamilyen kapcsolatban állt.
- Várj - szóltam közbe - Azt értem, hogy Leeteuk-öt és engem miért akart megölni, hisz a gyerekei voltunk. De Donghae? Ő miért halt meg? - Nyitotta volna a száját, de elakadt a hangja. - Csak nem azért mert? Mert együtt voltunk. - elcsuklott a hangom.
- Sajnos de. - mondta alig hallhatóan. 
  Elkezdtem sírni. ~Meghalt egy ember, akinek nem is kellett volna. Ha..ha nem ismerem meg őt, még mindig élne.
- Seona! Nyugodj meg. - simogatta a hátamat Thunder.
- És...Mir volt, aki folyton követett, igaz? 
- Igazából nem. - vakarta meg a tarkóját - az én voltam.
- Te?
- Igen. Mikor megölte a bátyádat és a barátodat én voltam, aki megállította őt. De nem tudtam teljes mértékben leállítani. Folyton azt mondogatta, hogy akkor is meg fog ölni, és hogy én csináltam a legrosszabbat ... nem hagytam, hogy te is utánuk mehess, így szenvedésre ítéltelek. Azután elkezdtelek figyelni téged. Tudtam, hogy Mir meg fogja próbálni még egyszer, és akkor tényleg megöl. Aznap, mikor a buszbaleset történt, láttam, ahogy felszáll utánad, ezért én is utánatok mentem.
- Szóval te mindvégig próbáltál megvédeni engem ... én meg kételkedtem benned. Bedőltem Mir szavainak.
- Megesik az ilyen, de többé nem fog bántani, ezt megígérhetem. Miután elkapták egy jó ideig börtönbe marad, az már biztos. Két gyilkosság és egy merénylet ... szép kis lista.
- Thunder.. 
- Hm? Mi az?
- Ha megkérnélek rá ... esetleg ... velem maradnál? Nem túl nagy a házunk, de használhatnád Leeteuk szobáját, és...
- Persze. - vágott a szavamba - Amúgy sincs hova mennem. - mosolygott. - Seona! - megfogta a kezem, én pedig rá néztem - Többé nem hagyom, hogy bárki is bántson. Megvédlek bármi is történjen. Igérem.

                                      ~Vége~  
 
   

 

You are my endless love (Donghae one shot)

- Hé, kész vagy? – szólt be a barátnőm, Hyoru. Épp a harmadik ruhát próbáltam fel ekkor.
- Azt hiszem igen.

- Akkor gyere már ki! Hadd lássam. 

- Most?
- Mikor máskor? Gyere már, hallod? – sürgetett.
- Jól van na … megyek már. – majd kiléptem a próbafülkéből.
- Azta.. – ámuldozott - gyönyörű. Ez a ruha … meg persze te is. – mosolygott.

- Biztos? – közben végignéztem magamon.

- Naná, nagyon jól néz ki – odajött hozzám, és a tükör elé fordított - mintha rádöntöttél volna.

- Akkor jó. – mosolyodtam el.

- Akkor a te ruhád megvan. Jut eszembe, a vőlegény mikor megy öltönyt venni?
- Ma mentek ők is.

- Mentek? Akkor nem egyedül van … hál isten. Ki tudja egyedül milyen ruhát választana. – közben segített levetni az előbb felpróbált ruhát.

- Nyugi, Leeteuk- nek és Henry-nek van ízlése … nem lesz gond.

- Hányan mentek ezek? – nézett rám értetlenkedve.
- Négyen. Azt mondta, nem tudta lebeszélni őket, mivel mind a legjobb haverjai.

- De legalább van köztük egy érett.

- Leeteuk-re gondolsz?
- Hát nem is Eunhyuk-re. – válaszán elmosolyodtam.
- Rendben lesz, nyugi.

- Szerencse, hogy a barátai időt szántak rá … egyedül ki tudja, mit vett volna.

- Hé Hyoru, befejeznéd … kérlek. – szóltam rá végül.

- Miért, mi rosszat mondtam? – tárta szét kezeit.
- Azon kívül, hogy már majdnem három perce egyfolytában kritizálod a jövendőbeli férjem ízlését … nagyon semmit.  – vágtam rá flegmán.

- Értem … bocsi. – odajött hozzám, és megölelt.

Már hazafelé indultunk a szalonból, mikor megcsörrent a telefonom. Hyoru is meglátta a kijelzőn, ki is hív.

- Máris ellenőriz? Juj, mi lesz itt. – mosolygott, én pedig leintettem őt, hogy legyen csendben, majd miután elhallgatott felvettem a telefont.

- Igen? – szóltam bele.

- Mina, mi újság? Hogy ment a vásárlás? – kérdezte Donghae a vonal túlsó oldalán.

- Jól … megvan a ruhám.

- Már most látni szeretném rajtad.

- Hát, az még nem fog menni – nevettem.

- Tudom – picit szomorkás hangon mondta.

- És ti? Sikerült választani?

- Naná … Eunhyuk olyan öltönyt talált, hogy eláll a szavad is tőle. –  mondta mosolygós hangon.

- Hyuk? Komolyan? – kicsit megijedtem szavai hallatán ~Hyuk választott neki ruhát?

- Nyugi, nem abban fogok oltár elé állni – nevetett – de viccet félretéve, tényleg megvan a ruhám, ne izgulj.

- Oké, oké.

- Igazából azért hívlak, mert a srácokkal úgy döntöttünk, elugrunk inni.

- Te, meg az ivászat … valahogy nem fér össze.

- De akkor mit mondjak? Ők isznak, én fizetek?

- Ez már hihetőbben hangzik.

- Beszélgetni megyünk … tudod nagyon jól, hogy nem iszok.

- Tudom … akkor este találkozunk.

- Este … szeretlek. – súgta a telefonba.

- Én is.

- Vigyázz magadra hazafelé menet … szia.

- Vigyázok – mosolyogtam – szia.

Amint letettem a telefont Hyoru máris megszólalt.

- Elő legénybúcsú?

- Kitudja – rántottam meg a vállam.

Már a házunk előtt jártunk, mikor felhívták Hyoru-t. Mivel fontos ügyben hívták elköszönt, és elsietett, én pedig bementem a házba. Kicsit néztem a tévét, majd úgy döntöttem nekilátok a vacsinak. Rövid időn belül elkészültem, és mikor már az edényeket mosogattam hirtelen megszólalt a csengő. Gyors megtöröltem a kezem, kinéztem, ki lehet az, majd ajtót nyitottam. A postás volt … de ilyen későn?

- Jó estét hölgyem. – köszönt – Itt lakik Lee Donghae?
- Jó estét. Igen, itt lakik.

- Akkor jó helyen járok. – közben megfordult, lehajolt a földre, és mikor felállt nem akartam hinni a szememnek … egy kisbabát tartott a kezében. – Fogja. – majd a kezembe adta a picit. – Azt mondták, ide hozzam … és itt vannak a táskák is. További szép estét. – Meghajolt, és távozott.

- Na de… uram!? URAM!? – kiabáltam utána, de hasztalan … már nem hallotta.

~Viszont ki lehet ez a kisbaba? És miért küldték Donghae-hez. Ez zavaros … nagyon is.

Gondolkozásom közben megpillantottam egy levelet a táskák tetején. Nyilván Donghae-nek írták, de ez most nem érdekelt. ~Tudni akarom mégis ki küldte ezt a csöppséget … és, hogy miért.

Leültem a kanapéra, a kisbabát magam mellé fektettem, azután kibontottam a levelet.
Ez állt benne:

   " Kedves Donghae!

  Milyen rég is volt, igaz? Gondolom már nem is emlékszel rá. De én igen. Tisztán emlékszek mindenre ... nagyon jó volt ... élveztem minden percét. Szerintem te is, de rettentő kicsi az esélye, hogy emlékeznél bármire is ... ugyanis olyan részeg voltál, hogy azt már szavakkal ki sem lehet fejezni. 
  Hallottam, hogy megnősülsz. Sok boldogságot! Én nyolc hónapig vigyáztam rá ... most már a gondjaidra bízom. Neveljétek fel a feleségeddel ... hisz a te gyereked.
  Az iratait is elküldtem. Jimin most már a ti lányotok ... legyetek boldogok. 

                                                                 Üdvözlettel: Im Yoona"

  Miután elolvastam a levelet teljesen összezavarodtam. Im Yoona ... ezzel a nővel volt együtt Donghae, még mielőtt összejöttünk volna. Nyolc hónap ... ha nyolc hónapos a pici, akkor ... nyolc meg kilenc ... tizenhét ... az másfél év. Mi több, mint két éve vagyunk együtt. Akkor ez azt jelenti ... hogy meg-megcsalt!?

  Elejtettem a levelet, arcomat pedig kezembe temettem. Sírni sem tudtam, annyira kiborultam. 
  A bejárati zár kattanását hallottam. Felemeltem a fejem, de nem bírtam ránézni.
- Megjöttem. - szólt Donghae, miközben levette a cipőjét, majd a nappaliba jött. 
Mikor meglátta a kisbabát mellettem, megtorpant.
- És ki ez az aranyos vendég? - kérdezte halkan, nehogy felébressze. - Kinek a gyereke?
- A tiéd! - kiáltottam rá. Ekkor már nem bírtam visszatartani a könnyeimet.
- M-mi?
- Jól hallottad. Tessék, olvasd csak el. - felálltam, az asztalra dobtam a levelet, majd berohantam a hálószobába.
  Leültem az ágy szélére és elkezdtem sírni. Nem tudtam elhinni, hogy megcsalt, de az a baba ... és a levél ... nincs más magyarázat, tényleg megcsalt. 
  Egyszer csak kinyílt az ajtó. Én elfordultam. Nem akartam beszélni vele.
- Mina, én ... félreérted. - kezdte a mentegetőzést, de rákiáltottam.
- Mit, mégis mit értek félre, ha? A levél, a gyerek.
- De nem az enyém.
- Tényleg? Miért vagy ebben olyan biztos? Yoo.. - a nevét sem bírtam kiejteni - azt írta olyan részeg voltál, mint egy ló. 
- Az lehet, de..
- DE? Mit de. Nincs itt semmi de. - ekkor lehajtotta a fejét - Csak tudnám, miért pont most. - tört rám újra a sírás.
- Pont most? Ezt hogy érted? - kérdezte, majd odajött hozzám. Én elfordultam, hogy ne lássa az arcom. - Mina, mond el kérlek - megfogta a vállamat, és maga felé fordított - mi történt?
- Terhes vagyok! 
- Hogy mi? - Donghae köpni nyelni nem tudott a válaszom hallatán - És, mióta tudod?
- Pár napja ... ma akartam elmondani.
- De hisz ez jó hír. - mondta mosolyogva, közben megölelt.
- Tsz.. csak az nem tetszik, hogy neked már van egy gyereked.
- Mina - szólt lágy hangon, mivel látta, hogy még mindig mérges vagyok.
- Menj ki! Nem akarok beszélni veled.
- Mina..
- Azt mondtam MENJ! Látni sem akarlak. Inkább nyugtasd meg a kicsit ... a "lányodat".
  Csak nézett rám, majd kiment. Én az ágyra ültem. Nem tudtam, mihez kezdjek ... ez túl sok így egyszerre.
Egy kis idő múlva csörömpölésre lettem figyelmes. Kimentem megnézni, mi történt.
A kisbaba megállás nélkül sírt, Donghae pedig ész nélkül rohangált hol a babához, hol a konyhába. Nem nézhettem tétlenül, így odamentem, és felvettem a kicsit. 
- Mina? - nézett rám Donghae. Egy szót sem szóltam hozzá.
Kicseréltem a pelusát, majd a cumiját a szájába tettem és elaltattam. Donghae még mindig a konyhában volt. Engem pedig lassan elnyomott az álom.

~Donghae szemszöge~
 
Ahogy kimentem a konyhából észrevettem, hogy Mina elaludt a kanapén a kisbabával együtt. Kerestem egy pokrócot, és ráterítettem Minára. 

Ahogy a babára néztem, hirtelen eszembe jutott: Yoona gyereke. Fel kell hívnom. Bementem a hálószobába, és tárcsáztam Yoona-t. Nem érdekelt, hogy már éjfél körül van, fel kell vennie. Így is történt.
- Ki az? - szólt bele Yoona álmos hangon.
- Szerinted mégis ki. - förmedtem rá.
- Áá, te vagy az ... de rég beszéltünk. Hogy vagy? - hirtelen megváltozott a hangja. Nagyon örülhetett.
- Voltam már jobban is. Mi ez az egész, ha? Még hogy az én gyerekem, mond csak, elment a józan eszed? Sosem feküdtünk le.
- Hát tényleg nem emlékszel.
- mondta szomorúan - A levélre sem emlékszel, amit az éjjeliszekrényen hagytam? - ekkor eszembe jutott.
- Te voltál az? 
- Na végre, hogy valami dereng. Igen én voltam.
- És mi történt? Mindent mondj el most azonnal!
- Jól van, elmondom ... nem kell kiabálni. - nevetett. Az idegeim a plafonon voltak. - Szóval, hol is kezdjem ... á, megvan. Úgy másfél évvel ezelőtt az egyik este úgy döntöttem, beülök a közeli bárba inni. És kit láttam meg? Hát téged. Odamentem hozzád, de te addigra már annyit ittál, hogy alig tudtál értelmesen beszélni. Először fel sem ismertél ... azt mondtad 'Mina'. Majd elkezdtél bőgni, mint egy kisgyerek. Annyit tudtam kiszedni belőled, hogy valami pasival láttad. Jócskán féltékeny lehettél, ahogy elnéztelek. Utána úgy döntöttem, jobb kedvre derítelek. - kuncogott - Felhívtalak magamhoz, ami persze csak egy hotel volt ... és ott ... most nem részletezném, de a lényeg, hogy nem csak én akartam. És akkor...
- Te nem vagy normális! - kiabáltam a telefonba.
- Én nem vagyok normális? Te nem akartál leállni. - visszaszólni sem tudtam neki - Bár az az egy dolog nem tetszett, hogy folyton azt kiabáltad: 'Mina'.
- Azt sem tudtam, mit csinálok, te meg...
- Most már tudod, mit csináltál ... hisz elküldtem hozzátok a végeredményt.
- A 'végeredményt'!? Hogy tudsz te így beszélni egy gyerekről?
- Hát így ... az csak egy gyerek.
- A te gyereked!
- Már nem! Ő most már a tiéd.
- Neked tényleg elmentek otthonról? És ha nem az enyém?
- Csinálj tesztet, mit bánom én ... de én nagyon is jól tudom, hogy a tiéd. - majd lecsapta a telefont.
- Yoona...YOONA! - üvöltöztem de hiába.
~~

Másnap reggel, mikor már úgy ötödször ébredtem fel, egy levél fogadott az asztalon. Donghae írta.
"Mina, tudtam, hogy nem hallgatnál meg, így leírtam neked. Tegnap beszéltem Yoona-val. Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom ... úgy tűnik mégis igaz ... lefeküdtünk. De nem voltam tudatomnál, teljesen leittam magam. Mikor hazaértem neked azt mondtam, hogy Hyuk-nél aludtam. Sajnálom, hogy hazudtam, de én is csak tegnap tudtam meg a teljes igazságot.
Elmentünk Hyuk-kel a kórházba megcsináltatni a tesztet.
Később jövök. 
                                                            Szereltek <3
                                                            Donghae

Kis idő múltán a pici is felébredt. Megetettem, utána elmentem reggelit csinálni magamnak. 
- Szép jó reggelt! - hallottam Hyuk hangját a bejárat felől - Au! - gondolom ekkor vágta Donghae hátba őt, hogy ne üvöltözzön.

- Szia Mina - suttogta Hyuk, amitől hideg is kirázott. nem tudtam, hogy mögöttem van. - Jaj bocsi, nem akartalak megijeszteni. - Donghae fejbe vágta.
- Sz-szia. - mosolyogtam.
Felsírt a baba. Donghae elindult hozzá, így én Hyuk-kel maradtam.
- Am.. - kezdett bele Eunhyuk - szóval, megcsináltattuk a tesztet. Azt mondták 3-4 nap, vagy maximum egy hét és megvan az eredmény. 
- Értem. - mondtam egyhangúan. - Kérsz valamit?
- Egy kávét, ha lehet.
- Mindig kávét kérsz. - mondtam nevetve.
- Mert jó kávét főzöl.
- Akkor már értem ... tessék.
- Köszi. Amúgy, megkérhetlek valamire?
- Mi lenne az?
- Beszélj Donghae-hez. Azt mondta nem beszélsz vele. Totál ki van akadva, nem tudom, mit mondjak neki. 
- Majd meglátom.

Lassan és fárasztóan teltek a napok. Legjobban az alvást hiányoltam, bár ahogy néztem nemcsak én ... Donghae szemei alatt is jókora karikák díszelegtek minden nap. Az ételek íze is más volt, mint lenni szokott. Só a kávéba, cukor a sülthúsra, tejpor Donghae teájába. A hangulat is megváltozott kettőnk között ... már nem tudtam rá haragudni, sőt, már akkor sem haragudtam rá, mikor Hyuk megkért, hogy beszéljek hozzá. Lassan a tudathoz is hozzászoktam, hogy van egy lánya ... akinek Yoona az anyja. Viszont ahogy ránéztem a picire, az első gondolatom nem Yoona volt, hanem Donghae. Ezért Jimin-t is megszerettem az eltelt napok alatt.

Úgy négy nap telt el azóta, hogy Jimin hozzánk került. Reggel én keltem fel hamarabb. Kiosontam a hálószobából, nehogy felébresszem Jimin-t vagy Donghae-t, és a konyha felé vettem az irányt. Alighogy nekiálltam a reggelinek, valaki hátulról megölelt.
- Jó reggelt. - súgta a fülembe Donghae, majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Neked is. - mosolyogtam - Kávét?
- Az jól esne. - mondta mosolyogva.
 Öntöttem neki is egy bögrébe, majd az enyémért nyúltam, hogy cukrot tegyek bele, de Donghae elkapta a kezem. 
- Ennyire megszeretted a sós kávét, hogy azóta is sóval iszod? - ekkor vettem észre ... nem cukor volt nálam, hanem só.
- Upsz, köszi. Ha megint sót teszek bele, tuti megutálom a kávét. - elnevettük magunkat. 
  Kopogtak a bejárati ajtón.
- Kinyitom. - mondta Donghae.
Leeteuk és Eunhyuk volt az. 
- Sziasztok. - köszöntek egyszerre, mire elnevették magukat.
Leültünk a konyhaasztalhoz, picit beszélgetni.
- Na, és milyen anyukának lenni? - kérdezte Leeteuk - Meg persze apukának. - nézett Donghae-ra.  
- Jó, csak fárasztó. - mondtam mosolyogva.
- Azt látni. - bólogatott Eunhyuk.
  Hirtelen megszólalt a csengő ... pármásodperccel később felsírt a pici. Azt hittem a plafonra mászok.
- Én megyek Jimin-hez. - szólt Donghae.
- Én meg ajtót nyitni. - szóltam.
  Egy futár volt az. Átvettem a borítékot. Miközben visszamentem elolvastam mi áll rajta.
- Mi az? - kérdezte Donghae, kezében Jimin-t tartva.
- Az apasági teszt eredménye. - erre mind a hárman felkapták a fejüket. - Nézd meg. - nyomtam Donghae kezébe, közben elvettem tőle Jimin-t.
  Leült és kinyitotta a borítékot. Teuk és Hyuk alig bírtak nyugton maradni. Donghae elkezdte olvasni. Hirtelen kikerekedtek a szemei.
- Mi van, mond már. - sürgette őt Hyuk.
- Nem az enyém. - mondta.
- Hogy mi? - vágtuk rá mindhárman.
- Nézd meg - odaadta a papírt nekem.
- A DNS hasonlóság 7% ... - olvastam motyogva - a két minta nem egyezik. - ekkor egymásra néztünk Donghae-val.
- De hisz ez jó hír. - kiáltott fel Teuk.
- És mi lesz Jimin-nel? - kérdezte őt Donghae.
- Visszaadjátok Yoona-nak ... vagy árvaházba adjátok.
- Tudod jól, hogy Yoona az istenért sem venné magához ... még ha a papírral együtt mennék oda, akkor se. - magyarázta Donghae.
- Akkor ott az árvaház. - szólt Hyuk.
- Nem bírnám otthagyni őt. - szóltam halkan - Lehet soha nem lennének szülei. 
- Akkor mit akartok csinálni? - nézett ránk értetlenkedve Leeteek.
- Fogadjuk örökbe. - mondta Donghae, majd rám nézett.
- Rendben. - mosolyogtam rá.
- Ti nem vagytok eszeteknél. - nevetett, Teuk - Jimin nem is tudja, milyen jó helyre került. De ha lehet, fogadjátok meg a tanácsomat. - komoly lett Teuk hangja - Kereszteljétek át ... de mindenek előtt a vezetéknevét változtassátok meg Lee-re. 
- Hogy Yoona ne találjon rá. - fejezte be a Leeteuk gondolatát Donghae.
- Pontosan. Te is tudod, milyen ... képes rá, hogy 15 év múlva beállít, és el akarja venni tőletek.
- Ez jó ötlet. - mondta Hyuk.
- És másfél év nem is sok köztük. - mondtam mosolyogva.
- Milyen másfél év. - nézett rám Hyuk.
- Hát, nyolc hónapos a kicsi. - mondta Donghae.
- Azt érted, de akkor... - Hyuk-nek ekkor esett le - Te terhes vagy?
  Válasz helyett bólintottam egyet.
- Hé, és ezt mikor akartátok elmondani? - zsörtölődött Leeteuk. - Te mióta tudod? - kérdezte Donghae-t.
- Úgy öt napja. - válaszolta.
- Na, erre inni kell. - szólalt meg Hyuk - van valamitek otthon?
- Sör van. - mondta Donghae, majd a konyha felé indult.
- Akkor hozz. - kiáltott Leeteuk.
- Donghae! - szóltam utána - Ha már ott vagy csinálhatnál egy kis tejet.
- Kinek?
- Nekem. - néztem rá.
- Ja, persze. - azért csak leesett neki, hogy kinek kell a tej.

  Pár nappal az esküvő előtt mindent elrendeztünk Donghae-val. Ez időre Leeteuk és Eunhyuk vigyázott Jimin-re. Azt mondták szívesen segítenek, ha tudnak.
  Mire hazaértünk picit ijesztő látvány tárult elénk...egyszerre volt ijesztő és vicces is. Mindhárman a kanapén ültek, és egy gyerekműsort néztek. Jimin mosolygott, és tapsolt, a műsorra, a két srác meg ... hát, nem nagyon érdekelhette őket, ugyanis az egyik mélyebben aludt, mint a másik.
  Donghae mögéjük osont, és összeütötte a fejüket.
- Hát így bízzunk rátok egy gyereket, hogy itt alszotok?
- Au! - kiáltottak fel.
- Most mi van, én nem is aludtam. - förmedt rá Donghae-ra Eunhyuk. - Csak bóbiskoltam. - és megint lehunyta a szemeit.
- Néztél már valaha ilyet? - vonta kérdőre Leeteuk - Amíg nem, addig egy szót se szólj. - közben ásított egyet.
- Képzeld, én is szoktam mesét nézni Jimin-nel. - vágott vissza Donghae. - És még egyszer sem aludtam be.
- Na azt nem mondanám. - szólaltam meg végül. - Volt már, hogy jöttem megnézni, miért van olyan nagy csönd, és láttam, hogy alszol. Jimin meg az asztalt firkálta.
- Úgyhogy ne oktass minket! - kiáltottak Donghae-re.

Az esküvő napja:
Nagyon ideges voltam. Még szerencse, hogy Hyoru itt volt mellettem.
- Nyugi már, így nem tudom megcsinálni a sminkedet. - szólt rám Hyoru.
- Oké. Jimin?
- Mondtam már, hogy Jonghyun vigyáz rá ... nem lesz baj, ne izgulj.
- Jó, jó.

A terembe lépve, mikor megszólalt a zene, a lábam a földbe gyökerezett. Láttam, ahogy Hyoru és Eunhyuk mutogat, hogy jöjjek, de nem mertem, majd találkozott a tekintetünk Donghae-vel, mire elmosolyodtam. Ahogy odaértem hozzá, végigmérte a ruhámat.
- Gyönyörű vagy. - súgta.

 Vége lett a szertartásnak, és átmentünk a másik terembe. 
Hyoru-t felhívta Jong, hogy sürgős dolga akadt, így elhozta Jimin-t. Hyoru, kiment, hogy behozza Jimin-t.
- Ez meg mit akar itt. - nézett Donghae mérgesen az ajtó felé.
 Én is oda néztem ... Yoona állt az ajtóban. Felénk integetett.
- Hol van Hyoru? - kérdezte Donghae.
- Kiment Jimin-ért.
- Henry! - szólt a mellette álló Henrynek - Menj ki, és szólj Hyoru-nak, hogy míg nem szólunk maradjon a kocsiban. - majd Henry kezébe nyomta a kocsikulcsot.
Henry távozása után Leeteuk és Eunhyuk jött oda hozzánk ... addigra Yoona is megérkezett.
- Tudtommal te nem szerepelsz a vendégek listáján. - förmedt rá Leeteuk.
- Nem is vendégként jöttem. - fintorgott Teuk-re - Csodáltam, hogy azok után még hozzámentél. - nézett rám szúrós tekintettel.
- Azok után? - vágott vissza Donghae - Hisz Jimin nem is az én gyerekem.
- Ez nem igaz.
- De igen. Mint javasoltad, csináltattunk tesztet ... ha akarod, behozom és...
- Nem érdekel! - kiáltott Yoona. - És akkor most hol van?
- Egy árvaházban. - mondta elégedetten Hyuk.
- Ti bedugtátok egy árvaházba? Hogy lehettek ilyen szívtelenek. - tört ki Yoona-ból.
- Szívtelenek? És ki volt az, aki 'végeredmény'-nek nevezte a kislányt, ha?
- Viszont hiába keresed...sosem találod meg. - szólt Leeteuk.
- Ezt hogy érted?
- Már nem Im Jimin a neve. Átkereszteltük. - mondta Donghae.
- Ti-ti... - már üvölteni készült, de meggondolhatta magát, ugyanis szó nélkül elviharzott.
- Hyuk! - szólt Donghae - Menj ki, és szólj Henry-éknek, hogy jöhetnek.
- Értettem. - mosolygott Eunhyuk.

  Nagyon jól telt az este. Öten vigyáztunk felváltva Jimin-re, akinek ekkor már Minji volt a neve. 
  Hyoru azt mondta, vigyáz Minji-re, hogy 'nyugodtan' teljen a nászéjszaka. Ahogy hazaértünk, az ajtóhoz érve Donghae felkapott és bevitt egyenesen a hálószobába. Ráültünk az ágy szélére, és megcsókolt.
- Ugye, nem ittál sokat. - kérdeztem viccelődve.
- Egy kortyot se. Erre az éjszakára emlékezni akarok.

                                               ~Vége~