Táncolj velem (Eunhyuk One Shot)

"Nincs ok az alvásra

Ezen a feltételek nélküli éjszakán.

Kisasszony, nem akarsz eljönni ma este?

Hogy rabja légy a legyőzhetetlen hajnalnak."

   Ahogy a nap utolsó sugara is a horizont alá süllyed, Tokió utcái mint egy varázsütésre újra életre kelnek. Motorzúgás, éles fények, miniszoknyás lányok és fülsüketítő dallamok ... ez Tokió.

- Te most komolyan gondolod, hogy képes vagy ezen a helyen találni egy csajt, aki be tudja tanulni az összes koreográfiát egy hét alatt? - vetette oda Eunhyuk-nek Donghae, mikor beléptek a diszkó ajtaján.

- Van jobb ötleted? - kérdezett vissza Hyuk.
- Ennél? Tutira.
- Mondj egyet! - fonta össze kezeit, miközben szúrós tekintettel barátjára pillantott.
- Hyuk, most komolyan...
- Akkor meg ne pofázz ... majd én megoldom, csak adj fél órát.
- Fél óra alatt találsz egy csajt?
- Csak figyelj! - majd egy kaján mosoly keretében rákacsintott Hae-re, ki a "látványtól" szinte szóhoz sem jutott. 

  Amint Eunhyuk elindult a táncparkett felé, Donghae egy jóízű kacaj kíséretében megtámadta a legközelebbi széket, hol lógathatja majd a lábát, míg barátja a megfelelő lány után kutat. Ám alig telt el pár perc, a zene s egy gyönyörű lány hívogató tánca szinte magával ragadta ... mint egy láthatatlan kötél, húzta őt a pakett felé. 

  Ahogy az idő telt, Eunhyuk egyre bizonytalanabbá vált. Bármerre nézett gyönyörű lányokat pillantott meg, ám egyikőjük sem volt az "igazi". S most nem Hyuk ízléséről van szó, hanem a táncról. Csakis a táncról. A külső most csupán egy másodlagos tényező.
  A következő kör után végül feladta, s barátja után kutatott, ki a bárpultnál üldögélt. 

- Na, sikerrel jártál? - fogta őt azon nyomban kérdőre Hae, amint lehuppant mellé a székre - Vagy netán feladtad? - nyújtott felé egy pohár kólát.

- Talán - motyogta - De biztos vagyok benne, hogy itt van ... csak még nem találtam rá. 

  Eunhyuk szavai oly erős önbizalmat sugalltak, hogy még ő maga is elhitte amit az előbb mondott. Pedig tisztán látta, vajnyi kevés az esély, hogy rátaláljon a megfelelő személyre. 
  Egy újabb dallam csendült fel, mely a srácok számára eléggé ismerősen csengett. 
- Run Devil Run! - bökte oldalba Donghae Eunhyuk-öt - Komolyan mondom, mintha csak egy Seoul-i diszkóban ülnék.
- Nem csoda, hisz itt is nagy hírnévnek örvendenek. 
  Eunhyuk belekortyolt italába, majd a parkett felé fordult. Mindenki nagy sikoltozásba, kiabálásba tört ki, s kis időn belül kialakítottak egy nagy kört, melynek közepén két lány állt. A fekete hajú lánynak fel volt kötve, míg a másiknak lazán omlott le vállára hosszú, enyhén göndör barna haja. Mindketten kockás inget, rövidnadrágot és magassarkút viseltek.
  Hyuk szája tátva maradt a látványtól. Ahogy a két lány elkezdett táncolni, olyan érzése támadt, mintha földre szállt angyalokat csodálna éppen. S kettőjük közül is, a barna hajú lány mozgása ragadta őt magával ... szinte beleszédült a látványba, amely elé tárult. Fejében pedig ez a mondat fogalmazódott meg: Megtaláltam!
- Hae, kölcsön veszem a kalapodat. - egy hirtelen mozdulattal leemelte barátja fejéről a kalapot, sajátjára helyezte és elindult a két lány irányába.
  
  A dal véget ért, Anna és Hikari pedig csak hajlongani tudtak a tapsviharban.
- Köszönjük, nagyon szépen köszönjük! - kiabálta Anna.
- Köszönjük Tokió! - üvöltötte torkaszakadtából Hikari, majd egy hatalmasat sikított a végére.
- Ari, le kéne szoknod a sikoltozásról - mondta barátnőjének Anna, miközben lesétáltak a táncpakettről.
- Na de Anna-chan! Ez a legjobb az egészben. - toporzékolt mellette Hikari - Ne rontsd el az örömömet! - vágott durcis pofit.
- Jó, jó - mondta, majd hirtelen nyelvet váltott - Egyszer csak megszokom - motyogta az orra a alatt.
- Mit mondtál? - kérdezett vissza Ari.
- Azt, hogy eszméletlen jók voltunk. - mutatta fel hüvelykujját a lány.
- Tudod, hogy nem szeretem, mikor koreaiul beszélsz. Mert ilyenkor..
- Mert ilyenkor nem érted, mit mondok. - fejezte be mondatát Anna - Tudom, bocsi.
  Park Anna Dél-Koreából származik, ám alig volt még csak 12 éves, mikor szüleivel Japán fővárosába költöztek. Nagyon nehéz volt számára a beilleszkedés, főleg a nyelv miatt. Visszahúzódó volt, de az osztálytársai között akadt egy örökmozgó, szeleburdi lány, ki mindig körülötte legyeskedett. Bár nem értették meg egymást szavát, egy közös szenvedély révén örök barátságot fogadtak egymásnak. Ez a szenvedély nem volt más, mint a tánc ... a szeleburdi lány pedig Takashi Hikari volt. 
- Azt hiszem ismét sikerült elszédítened valakit. - súgta Hikari Anna-nak, miközben a hozzájuk közeledő srácot méregette - És elég jóképű is. - kuncogott.
- Nanee... csak ezt ne! - mondogatta magában Anna.
  Folyton ez történik ... amint véget ér a fellépésük, fiúk tömkelege rohamozza meg őket, hogy magukénak tudjanak egy táncot a "Nemzetközi páros" egyik tagjával.
  Ezt a nevet akkor kapták, mikor legelőször színpadra léptek egy tehetségkutató műsorban. 75 csapat közül a 4. helyet zsebelték be maguknak. Ismerőseik körében világhírűekké váltak, s manapság ebben a diszkóban adnak kisebb bemutató hírhedt közönségüknek. 
- Elnézést! - kezdett bele Eunhyuk, de Anna szóra sem méltatta őt - Eszméletlen jók voltatok, izé ... szabad egy táncra? - elegánsan meghajolt s kezét a lány felé nyújtotta, ki lassacskán, de végre Hyuk felé fordult.
  Anna az idő múlásával már szinte anyanyelvi szintre fejlesztette japán tudását. Amint Hyuk elkezdett makogni, rögtön rájött, hogy nem idevalósi kérője támadt ... a kíváncsiság pedig nagy úr.
- Csak egy tánc! - próbálkozott továbbra is szegény - Kérlek, táncolj velem!
- Legyen. - majd Anna megfogta Eunhyuk kezét, s a parkett felé vették az irányt.
  A zene elindult Hyuk pedig bedobta magát. Anna követte a srác mozdulatait.
- Miért kértél fel? - kérdezte Anna.
- Mert kíváncsi vagyok. - kacsintott egyet Eunhyuk - S te miért fogadtad el a felkérést?
- Mert kíváncsi vagyok. - válaszolta mosolyogva a lány.
- Mire? - húzta össze a szemöldökét.
- Rád! - közben megpróbált bekukucskálni Eunhyuk kalapja alá, de a srác lejjebb húzta azt. - Olyan ismerősnek tűnsz ... mintha már láttalak volna valahol.
- Meglehet. 
  Oly könnyedén táncoltak, mintha már ezer éve partnerek lennének.
  A dal lassan a végéhez ért, Eunhyuk pedig egy darab papírt húzott elő zakója felső zsebéből, melyet Anna felé nyújtott.
- Holnap a Budokan előtt. - súgta a lány fülébe, majd egy meghajlás kíséretében elbúcsúzott partnerétől. Donghae-t oldalba bökte, s kiviharzottak az épületből.
- Most meg mi van? - értetlenkedett Hae.
- Megtaláltam! - mosolygott barátjára.

  Anna tátott szájjal bámult a srác után, kinek még a nevét sem tudta. 
  Vajon ki lehetett? - töprengett magában, majd a papírdarabra pillantott.
- Anna, minden rendben? - futott oda hozzá Hikari - Ez a szemét, csak így lelépni ... na majd adok én neki, csak kerüljön a kezeim közé.. 
- Ari, nyugodj meg! - próbálta csitítani barátnőjét - Senkit se fogunk megölni ... főként nem őt. 


Másnap reggel Anna alig bírt kimászni az ágyból, olyan fáradt volt. Megdörzsölte szemét, majd az óra felé pillantott, mikor észrevette azt a fecnit, amit tegnap éjjel kapott.
- Hát nem csak álom volt? - kezébe vette, s felolvasta tartalmát - Budokan, délelőtt 10 óra - ekkor ismét az órára pillantott, mi már 9 órát mutatott - Te jó ég, el fogok késni! - kiáltotta.
  Kiugrott az ágyból, s mint akit kergetnek, úgy futkosott a lakásban, ezzel felébresztvén Hikari-t.
- Anna-chan, mégis mi baj van? - kérdezte lakótársát Hikari egy hatalmas ásítás közepette.
- Am, találkozóm van - hadarta. - Majd jövök ... szia! - s kirohant a bejárati ajtón.
  Sikeresen elérte a buszt, mely a Budokan-hoz vitte őt. Pont időben ért az épület elé. Ám, a tegnap esti srácot sehol sem látta.
- Fenébe, azt se tudom, hogy néz ki pontosan. - morogta az orra alatt.

  Anna ekkor még nem is sejtette, hogy az a bizonyos idegen, épp őhozzá rohan.

- Biztos vagy benne, hogy eljön? - loholt barátja után Donghae.
- Itt lesz, biztos vagyok benne - futott a bejárati ajtó felé. Amint kilépett a szabadba, végre megpillantotta őt ... a lányt, ki tegnap este óta varázslat hatása alatt tartja őt. Közelebb ment hozzá, Donghae pedig szorosan a nyomában volt.
- Izéé ... - kezdett bele félénken, mire Anna hirtelen megfordult - Szia!
- Szia.. - csuklott el a lány hangja.
- Mi a baj? - kérdezte Hae.
- Eunhyuk és Donghae? - kérdezte Anna félénken.
- Igen, mi vagyunk azok - mosolygott Hae, majd átkarolta Eunhyuk vállát. - Eunhyuk ééés Donghae - mutogatott.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - hajolt meg Hyuk a lány előtt, ki még mindig nem tért teljesen magához. Elképzelni sem merte volna, hogy egy ilyen híres emberrel táncolt tegnap éjjel.
- A segítségedet kérnénk - szólalt meg Eunhyuk. - Lennél a háttértáncosunk?
- Háttértáncos?
- Igen, az - mondta Donghae. - Hyuk partnere eltörte a lábát, s most nagy szükségünk lenne egy segítőkész táncosnőre.
- Na de ... miért pont én? - kapdosta a tekintetét a két srác között.
- Mert eszméletlen jól táncolsz - adott választ Eunhyuk Anna kérdésére.
- Elárulnád a nevedet? - kérdezte Hae mosolyogva.
- Anna, Park Anna!
- Várjunk csak, akkor te..
- Koreai vagyok - váltott nyelvet Anna.
- Ez zseniális! - kiáltott fel Hae. - Akkor nyugodtan beszélhetünk veled koreaiul, ugye? A japán amúgy se az erősségünk - az utolsó mondatot már kicsit szégyenlősen mondta.
- Persze, csak nyugodtan - mosolygott a lány.
  Eunhyuk-nek egy szó, annyi se volt képes elhagyni a száját. Anna mosolya láttán a srác agya felmondta a szolgálatot. Teljes mértékben elvarázsolta őt a lány.
- Gyertek, menjünk be! - szólalt meg Hae. - Bent mindent elmagyarázunk.

  Kevesebb mint egy hete volt Anna-nak, hogy elsajátítsa az összes koreográfiát. Ez volt az Eunhae turné utolsó fellépése.
  Az első két nap Donghae táncpartnere megtanította Anna-nak a lépéseket, a harmadik naptól kezdve, pedig már a srácokkal együtt gyakoroltak. 
  Ahogy Anna és Eunhyuk elkezdett táncolni, szinte felforrósodott a levegő a próbateremben. Még a vak is látta volna, kettőjük tánca nem egy egyszerű, jól betanult koreográfia volt ... annál sokkal több. Minden egyes mozdulat árnyékként követte a másik mozdulatát. Mondhatni eggyé váltak a tánc közben. 

- Na jó, nekem végem ... SZÜNET! - kiabálta Donghae, s elterült a földön.
- Akkor mi addig elpróbáljuk azt a részt, rendben? - szólt Donghae partnere Anna-nak, ki válaszként bólintott egyet.
  A két srác lehuppant a terem végében, s ámulattal figyelték a két lány mozgását. 
- Eszméletlen jók - ámuldozott Hae.
- Ahogy mondod, haver - értett vele egyet Hyuk.
- De figyelj csak - kezdett bele. - Egy ilyen gyors táncot le lehet táncolni magassarkúban? Emlékszel, a te partnered is pont ennél a résznél esett el, s törte el a lábát.
  Eunhyuk elgondolkozott. Talán a cipő volt az oka a balesetnek. 
  Egy kiáltás zaja hozta őt vissza gondolataiból. Eunhyuk felugrott, s Anna felé kezdett rohanni. Épp időben ért oda, hogy elkapja Anna-t, mielőtt földet ért volna.
- Te jó ég, mindenki jól van? - rohant oda hozzájuk Donghae és a másik táncosnő.
- Anna, minden rendben? - kérdezte rémülten Eunhyuk.
- Velem igen - motyogta. - S te jól vagy?
- Persze, kutya bajom - kacsintott rá a srác.
- Figyelem, ennél a táncnál magassarkú viselése szigorúan tilos, világos!? - adta ki a parancsot Donghae, majd barátjához fordult. - Na gyere! - húzta őt fel a földről. 
  
  Az igazság az, hogy Eunhyuk füllentett.
- Szz... - szisszentett fel, ahogy bal csuklójához ért. 
  Mikor elkapta Anna-t, a bal kezével tompította a földet érést, s azóta rettenetesen fájt a csuklója. Úgy gondolta, csak egy apró húzódás, mely holnapra biztosan elmúlik, ezért nem is szólt senkinek a sérüléséről. Bekötözte csuklóját, azután elindult a próbaterem felé. Donghae már ott várta őt.
- Kezdhetjük? - kérdezte Eunhyuk-öt.
- Naná! - kiáltotta mosolyogva.
  Hae elindította a zenét, majd elkezdtek gyakorolni. Kis időn belül valami furcsa dolog tűnt fel Donghae-nek.
- Hyuk, minden rendben?
- Persze, mi baj lenne?
- Mutasd a kezed! 
- Mi van vele? - mondta, közben pedig felemelte a jobb kezét.
- A másik kezedet! - emelte fel a hangját Hae.
  Hyuk ráhúzta pólója ujját a kézfejére. Nem akarta, hogy a barátja aggódjon érte.
- Hyuk! - üvöltötte, majd a srác keze után kapott.
  Ahogy megszorította a csuklóját, Eunhyuk a fájdalomtól felkiáltott.
- Irány a kórházba, most azonnal!
- Csak megrándult, holnapra elmúlik.
- Mi vagy te orvos, hogy így meg tudod állapítani, mi a baj?!
- Donghae!
- Igen így hívnak. Te pedig most szépen velem jössz a sürgősségire! - azzal megragadta barátja jobb kezét, s kiráncigálta őt a kocsijukig. 

  Anna látta, ahogy Donghae beülteti Eunhyuk-öt az autóba, s elhajtanak. Eleinte nem igazán foglalkozott vele, ám ahogy teltek a percek, egyre kíváncsibbá vált.
Vajon mi történhetett? Hova mehettek ilyen későn? 
  Mikor már minden türelme elfogyott, felhívta Eunhyuk-öt, de nem vette fel neki a telefont. Ezután Donghae-t tárcsázta, ki azonnal felvette a készüléket.
- Szia Anna! Mi a baj?
- Szia! Nem akarok kotnyeleskedni, de hová tűntetek az éjszaka közepén?
- Hát izé.. tudod - kereste a szavakat. - Akadt egy kis gond. Hyuk a csuklóját fájdította, ezért elrángattam őt a kórházba. Épp most vizsgálják a kezét, de ne aggódj, nem lesz semmi baj - mosolygott bele a készülékbe Hae. - Menj aludni, holnap nehéz napunk lesz mindnyájunknak. Szia!  
  Anna keze, mellyel a mobilját a fülénél tartotta, élettelenül zuhant teste mellé. Elméjében újra s újra lejátszotta azt a pillanatot, mikor Eunhyuk elkapta őt. 
  Kirohant az épületből, majd mint egy esze veszett, futott a komor s hideg éjszakában. Arcán időnkén végig gördült egy könnycsepp, ám nem foglalkozott vele ... csak rohant bele a semmibe. 
 
  Az orvos megvizsgálta Eunhyuk kezét. 
- Megrepedt az egyik csont - magyarázta, miközben a röntgen képet tanulmányozta. - Nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik, viszont mindenképpen be kell gipszelnünk, nehogy még jobban megrepedjen.
- Értem, köszönjük - hajolt meg Hae illedelmesen.
  Eunhyuk meg se szólalt. Nagyon jól tudta, hogy bármilyen szidást is kap most barátjától, azt mind megérdemli. 
  Donghae-nek viszont esze ágában sem állt megszidni őt. Tudta, miért nem mondta el neki a sérülést, s azt is, milyen ramatyul érezheti most magát.
  Odalépett Eunhyuk mögé, s megveregette a vállát.
- Se perc alatt végzünk - mosolygott.

  A kijárat felé sétálva egyszer csak egy ismerős személy bukkant fel előttük, a folyosó végén.
- Anna! - kiáltotta Donghae. - Te meg mit keresel itt?
  A lány nem válaszolt. Tekintete a Hyuk bal kezén díszelgő gipszre szegeződött.
  Szíve összeszorult, s újabb könnycsepp gördült végig arcán, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, és elkezdett rohanni.
- ANNA! - kiáltotta Eunhyuk, majd a lány nyomába eredt.
  Szerencsére gyorsabb volt, mint a lány, így sikeresen utol tudta érni őt.
- Várj már... Anna! - kiáltott ismét a lány után. - Anna!
- Miért követsz? - állt meg a folyosó közepén, majd lassan a srác felé fordult. - Csak bajt okozok mindkettőtöknek.       
- Ez nem igaz!
- Akkor a gipszet mivel magyarázott? - mutatott a keze felé. - Holnap lesz az utolsó fellépés, te pedig... 
- Én pedig gipsszel a kezemen fogom végigvinni az egész műsort - vágott Anna szavába. - Mi ebben olyan nagy ügy?
- Az, hogy ha én nem lennék itt, gipsz nélkül lépnél fel.
- És nem lenne táncpartnerem.
- Nálam ezerszer jobbat is találhattatok volna!
- Ez nem igaz - mondta, közben apró lépésekkel közeledett Anna-hoz. - Nálad jobbat keresve sem találnék ... soha.
- Miért?
- Mert szeretlek.
  Gyengéden megérintette a lány arcát, majd egy apró csókot lehelt ajkára. 

  Hogy miért pont őt választotta?
  Hogy mikor gyúlt lángra a szíve iránta?

  Aznap éjjel, mikor Anna az első közös táncukkal ajándékozta meg őt. Eunhyuk szívében már azon az éjjelen kigyúlt az a piciny láng, mely minden egyes perccel, melyet Anna-val tölthetett, egyre nagyobb lánggá alakult. Akárhányszor csak a közelébe került, a szíve oly hevesen kezdett el verni, mintha kiszabadulni próbálna börtönéből.
 
  Anna számára sem volt közömbös a srác. Először csak kíváncsi volt, mi hajtotta őt a srác megismerése felé, ám ez a kíváncsiság napról-napra egyre jobban hasonlított egyfajta madzaghoz, mely összekötötte szívét eme ismeretlen ismerőssel.

  Ám, amint a fellépés véget ért, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Eunhyuk és Donghae visszautaztak Seoul-ba, Anna pedig pontosan ugyanúgy élte napjait, mint ezelőtt.
  Bár most hazudnék, ha azt állítanám, hogy ilyen könnyen el tudták engedni egymást. Mindkettőjüknek rettenetesen fájt az elválás ... ami a körülöttük élők számára is nyilvánvaló volt.
  Egy év elteltével, Anna szívében már kezdett enyhülni a fájdalom, s újra önfeledten táncolt Hikari-val az oldalán.
- Készen állsz? - kérdezte Ari.
- Naná! - csapott barátnője tenyerébe, majd elindultak, meghódítani a táncparkettet.
  Táncuk láttán az egész közönség tombolni és ujjongani kezdett, amit a lányok nagyon élveztek ... főként Anna. Tánc közben képes minden gondját elfeledni, s magabiztosan lépkedni a parketten.
  Mikor meghajoltak, egy ismeretlen keze érintette meg Anna vállát. Hirtelen felé fordult, s egy kalapos sráccal találta szemben magát.
- Táncolj velem! - súgta a lány fülébe, ki a hang hallatán rögtön felismerte kérőjét.
- Ezer örömmel. - nevette el magát.
- Mond csak, miért fogadtad el a felkérésemet? - kérdezte a srác.
- Mert kíváncsi vagyok - mosolygott. - S te miért nem veszed le a kalapodat?
- Mert kíváncsi vagyok. - húzta mosolyra a száját.
- Mire?
- Rád! - megbillentette kalapját, s a lány szemébe nézett. - Hogy szeretsz-e még engem.

  Anna nem válaszolt, helyette közelebb lépett kérőjéhez, s egy szenvedélyes csókban forrtak eggyé. 

Csak egy tánc volt,
melyet táncoltam veled.
De te közben
elloptad szívemet.

VÉGE :)

Ovóbácsi (One Shot: Leeteuk)

  Tudtátok, hogy a földön talált egycentes érme szerencsét hoz? És azt, hogy teljesíti három kívánságodat? Nem!? Pedig így igaz. De csak éjfélig kívánhatsz. Minden kívánságod teljesülhet, de jól gondold meg mit kívánsz, ugyanis a vágyad maradéktalanul valóra fog válni ... és megváltoztatni már nem tudod. Lehetetlen.

Leeteuk szemszöge:

  Minden napos rohanás, kemény munka, kevés alvás és rengeteg feladat. Ez egy leader napirendje. S ha ez még nem elég, akkor ott van az is, hogy a tagokat összefogjam ... ami nem mindig piskóta, főleg hogy rajtam kívül 12 emberről beszélünk.
  Bármennyire is szeretem a munkám, azért én is vágyom a kikapcsolódásra néhanapján. Úgy döntöttem, délelőtt beugrom a legjobb barátnőm munkahelyére, és ott lenyugszom majd egy picit.
- Seona! - szóltam oda neki. Rengeteg kisgyerek ült körülötte a földön, s áhítattal figyelték őt. Minden gyerek szerette őt az oviban ... a világ legeslegjobb óvónője ... őt csak szeretni lehet. 
- Teuki! - integetett felém mosolyogva - Hát te? Hogyhogy itt?
- Kivagyok. - huppantam le a földre két kislány mellé - Folytasd nyugodtan ... mintha itt se lennék.
- Hih, rendben. - mosolygott, s újra belekezdett a mesébe. Édes hangja által, mindenki szívébe hamar be tud férkőzni. Legfőképp a gyerekek szívébe ... talán ezért is szeretik őt annyira. 
  Mese után a kicsiket elaltattuk, majd megittunk egy csésze teát, s közben beszélgettünk kicsit. Panaszkodtam neki egy sort, ő meg csak mosolyogva bólogatott. Most, hogy belegondolok, ő még sosem panaszkodott, sohase.

- Olyan jó azokkal a gyerekekkel lenni, mindig jókedvű leszek tőlük. - törtem meg a csendet miközben sétáltunk az utcán.
- Talán mert imádod a gyerekeket. 
- Meglehet. - mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
  Seona hirtelen megállt, s leguggolt a földre. Egy érme volt előtte, az nézegette. Egyszerre csak felvette, s a másik felével felfelé visszahelyezte a földre.
- Ez mire volt jó? - kérdeztem értetlenül.
- Csak akkor hoz szerencsét, ha fej. - magyarázta - így most már szerencsét fog hozni annak a személynek, aki felveszi a földről.
- Akár nekem is?
- Vedd fel! - mosolygott. Lehajoltam, s felvettem az érmét. - Na, most már szerencsét hoz neked. És kívánhatsz hármat.
- Kívánni? - értetlenkedtem tovább.
- Aha. Bármit kívánsz, valóra válik. De csak éjfélig működik. 
- Most komolyan higgyem el, hogy teljesíti a kívánságomat?
- Próbáld ki! - mosolygott.
- Hát legyen. - lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem, majd kívántam - Maradjon el a mai táncpróba. 
  Fél szememmel az érmére kukucskáltam. Semmi sem történt, Seona viszont még mindig elégedett arccal nézett rám. Már épp szólni akartam, mikor megszólalt a telefonom. Kivettem a zsebemből. A menedzserünk volt az.
- Igen? - szóltam bele.
- Á, Leeteuk! Csak azért hívlak, mert áttettük a próbátokat holnap délelőttre. Kérlek, szólj a többieknek is. 
- Aa.. Persze, szólok nekik. - lenyomtam a piros gombot, aztán Seona-ra pillantottam, akinek ekkorra még nagyobb mosoly telepedett az arcára.
- Na, mit mondtak?
- Hogy nem lesz ma próba. 
- Látod, én megmondtam. - grimaszolt.
- Ez csak véletlen. 
- Na persze.

Este, mikor hazaértem minden vágyam az volt, hogy egy kiadós zuhany után az ágyba másszak. Viszont, ahogy kinyitottam az ajtót, tátva maradt a szám. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. Az első, amire felfigyeltem, az égett szag volt, ami a konyhából áradt. Kyuhyun és Heechul állt a konyhapult előtt. A konyhaasztal mellett Yesung, Kangin és Ryeowook tántorgott, s énekelgettek maguknak. Előttük az asztalon úgy 10-13 alkoholos üveg ... mind üres volt. S ha ez még nem elég, az ebédlőben Donghae, Eunhyuk, Kibum és Sungmin videojátékozott, illetve kártyázgatott gondtalanul. Ahogy láttam, nem is nagyon érdekelte őket, mi folyik körülöttük. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képesek ekkora felfordulást csinálni. 
- Mi a franc történt itt!? - tört ki belőlem, mire Sungmin felém kapta a fejét.
- Miért? - kérdezte halál nyugodtan.
- Még kérded? Nézz körül, s meglátod.
- Ja, az. Kyu leégette a kaját, de már megoldottuk. - mosolygott.
- És azok ott hárman? - mutattam az iszákos bandára - Hogy fognak holnap kinézni!? Nagyon jól tudjátok, hogy holnap fellépésünk lesz egy műsorban.
- Majd csak kijózanítsuk őket valahogy. - szólalt meg az Eunhae páros, szinte egyszerre, amin elnevették magukat.
Nekem ellenben velük, nem lett jó kedvem. Azt hittem felrobbanok mérgemben. Ahogy végignéztem az egész bagázson, mérgemben elordítottam magam.
- Komolyan mondom, bárcsak olyan kisgyerekek lennétek, mint akikkel Seona foglalkozik az oviban! Azok legalább tudnak viselkedni. - majd sarkon fordultam, s beviharzottam a szobámba. Próbáltam lenyugtatni magamat, s lassan el is aludtam.

Másnap reggel furcsa zajra ébredtem. ~Gyereksírás? Arra hasonlít. De mit keresnének itt gyerekek?
Kicsoszogtam a nappaliba, ám alig tettem pár lépést, megtorpantam ijedtemben. ~Mi a franc ez, valami rossz álom? - gondoltam magamban.
Nem akármilyen látvány tárult elém. Tizenkét kisfiú volt a nappaliban. Csupán egy hatalmas méretű póló vagy ing volt mindegyikőjükön. Ismerősek voltak a ruhadarabok ... ahogy a kisfiúk is. Pontosan úgy néztek ki, mint a tagok kiskorukban.
- Bácsi, bácsi! - szólongatott az egyik fiú, a közben a nadrágomat huzigálta - Bácsi, maga kicsoda? - kérdezte nagy szemekkel.
- Én, én... - dadogtam, majd jobban megnéztem az arcát, s félénken rákérdeztem - HyukJae?
- Igen, így hívnak. - válaszolta.
- És maga kicsoda, bácsi? - jött oda egy újabb kisfiú, aki egy az egyben olyan volt, mint Donghae.
  Nem tudtam mit tegyek. Gyors megkerestem a mobilomat, hogy felhívjam Seona-t. Ő talán tud valamit erről az egészről.
  Szerencsémre azonnal kicsöngött, s nemsokkal később Seona hangját hallottam meg a túloldalról.

Seona szemszöge:

  Egy ismerős dal csendült fel, mire felkaptam a fejem, majd a telefonom után nyúltam. Megtöröltem a szemem, s megnéztem, ki az: Leeteuk neve volt a kijelzőre írva.
- Mi bajod, nem bírsz aludni? - szóltam félkómásan a készülékbe - Mert én még tudnék.
- Seona, Seona! - kiabálta szakadatlanul.
- Hallak, ne ordibálj! Mi a baj?
- Baj? Igen baj ... az van, méghozzá jó nagy. - hadarta idegesen.
- Beszélj érthetően! Mi a baj, mi történt?
- Tele van a nappali kisgyerekekkel. 5-8 éves kisgyerekekkel. Összesen 12.
-  Leeteuk, ugye ezt is csak álmodom, és nem mondtad komolyan, amit az előbb hallottam.
-   Ébredj már fel! – kiabált – Nem hülyéskedek. – Tényleg 12 gyerek van itt. 12 gyerek, akik úgy néznek ki, mint a skacok kiskorukban, és a nevükre is hallgatnak.
- Alig hallak a lármától, ismételd meg.
- Donghae, beszélj a nénivel – majd hallottam, ahogy átadja a telefont.
- Jó napot. Lee Donghae-nak hívnak. – szólt bele a telefonba egy ismeretlen kisfiú.
- Szi-szia – alig tudtam ezt az egy szót is kinyögni.
- Donghae, mesélj a családodról. – hallottam Leeteuk hangját, majd a kisfiú kezdett beszélni – Van egy anyukám, egy apukám, és egy bátyám. Mind Mokpo-ban élnek. De én miért nem vagyok velük? Mit keresek itt, bácsi? – eközben elkezdett sírni.
- Te is hallottad igaz? Azt mondta…
- Hallottam. – vágtam a szavába – de mi történt? Hogy lehetséges ez?
- Az érme, amit adtál. – mondta gépiesen.
- Ugye nem?
- Tegnap mérgemben azt mondtam, bárcsak olyan kisgyerekek lennétek, mint akikkel te foglalkozol az oviban.
- Ez csak vicc, ugye?
- Nem viccelek,halál komolyan beszélek.
- Azonnal ott vagyok. - azzal lecsaptam a telefont, amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem, s már úton is voltam a dorm felé. Szerencsémre gond nélkül bejutottam, ugyanis Teuk lejött elém a hallba. Felsiettünk a lakásukba. Amint beléptem az ajtón, ledermedtem. Igazat mondott, az egész ház tele volt kisfiúkkal.
- Most már hiszel nekem? - vont kérdőre Leeteuk. mire egy bólintáson kívül képtelen voltam máshogy reagálni.
- Most mi lesz? - kérdeztem ijedt hangon.
- Nem tudom. - rázta a fejét, majd az órájára pillantott - De nekem le kell lépnem ... rád bízhatom őket, ugye?
- Mi? Mégis hová akarsz menni?
- Az SM-be lefújni a mai programot. - magyarázta - Bár még mindig nem tudom, mit meséljek be, hogy el is higgyék. 
- Jó, menj. - mondtam végül - Hazafelé pedig ugorj be ruhákért. Gyerekruhákért.
- Értettem. - azután ki is viharzott az ajtón.
  Egyikőjük odafutott hozzám.
- Néni, maga a bácsi barátnője? - kérdezte. Rögtön rájöttem, ki áll előttem: Yesung, vagyis Jongwoon.
- Nem, csak egy jó barátja. - mosolyogtam - Éhesek vagytok? - kiáltottam egy nagyot, hogy mindegyikőjük meghallja, mire válaszként az egész banda hatalmas zsivajba kezdett. - Ahogy gondoltam.

Leeteuk szemszöge:

Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az elnökkel nagy nehezen, de elintéztem, hogy az e heti programokat mondja le.
  Ahogy visszaértem a dormba, mindenki békésen aludt, Seona-t is beleértve.
Óvatosan odaosontam hozzá, s felkeltettem őt, amit látszólag nem nagyon díjazott, ám hamar észhez tért. Beosontunk a szobámba, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- Az az érme - kezdtem bele - működött. Te pedig tudtad, akkor..
- Az csak egy babona volt. - vágott a szavamba.
- De ott erősködtél, hogy teljesíti három kívánságom.
- Ige, mert tudom, milyen fáradt vagy mindig. Csak segíteni akartam, azt akartam, hogy higgy valami apróságban.
- Hát, akár hittem, akár nem, végül működött ... és mindent tönkretett.
- Sajnálom - hajtotta le a fejét.
- Seona! - léptem közelebb hozzá, s szorosan megöleltem őt - Nem a te hibád ... az enyém. Te csak jó takartál.
- De most mi lesz? Mit fogunk csinálni?
- Nézzünk utána a neten, hátha találunk valamit. - javasoltam.
  Gyors bekapcsoltuk a laptopomat, s már böngésztünk is.
- Figyelj csak, itt van valami. - mondta Seona, majd olvasni kezdett.[Egyszer egy szegény paraszt ember meglátott egy gyönyörű lányt. Közelebb akart menni hozzá, de útját állták a király katonái. A lány ugyanis egy hercegnő volt. A paraszt ember oly mértékben beleszeretett a lányba, hogy képtelen volt elfelejteni őt. Minden áron meg akarta szerezni a lányt, így hát elment a falu hírhedt boszorkányához. Amikor kinyílt a boszorka házának ajtaja, a szegény ember szája tátva maradt a csodálkozástól. Egyetlen dologban különbözött ugyanis ez a boszorkány a többitől: szép volt. Elbűvölő teremtés, ki, ha az utcán járna, senki sem gyanakodna rá, hogy valójában egy "szörnyeteg".
A paraszt ember elmesélte neki panaszát. A boszorkány megkérte őt, hogy adjon neki egy apró tárgyat. Szegény parasztnak csak egy érme lapult zsebében, így hát azt adta oda neki. A boszorkány egy főzetbe mártotta azt, majd visszaadta eredeti tulajdonosának ezekkel a szavakkal: 'Ez az érme teljesíti három kívánságodat. Ám, jól gondold meg, mit kívánsz, mert vissza nem tudod azt fordítani ... soha.']
- Soha! Szuper! Akkor most mi lesz? - törtem ki magamból.
- Nem tudom. Várj, keresgélek még - majd újra a képernyőre meredt - Meg is van.
[A mondások szerint a földön talált érme szerencsét hoz. Ám, ez a hiedelem csak egy egyszerű babona.
Források szerint a középkorban készült egy érme, amely teljesíti birtoklója három kívánságát. Bár ez is csak egy hiedelem, ugyanis még senki nem találkozott ezzel az érmével. Lehet már rég eltűnt.]
- Eltűnt?
- Mi meg úgy tűnik, megtaláltuk. - mondta egy mélyet sóhajtva.
- És a visszafordításról nem ír?
- Nem - lejjebb tekert - de várj, itt van valami.
- Mi az?
- Ez ugyanaz a történet, mint amit előbb olvastunk, ám itt van még valami. Azt írja:
[A boszorkány szerelmes volt a parasztba. Azért változott át gyönyörűvé, hogy végül elfogadja őt az az ember. Viszont, mikor meglátogatta őt a kívánságával, mérgében átkot bocsájtott az érmére, miszerint, semmilyen varázs nem törheti meg a kívánságának varázsát.]
- Semmilyen varázs. - ismételtem - Akkor ennyi volt, a Super Junior hivatalosan is megszűnt létezni. Vagy legalábbis 15 évig.
- Akkor ennyi? - meredt rám Seona - Feladod? És velük mi lesz, he? Az eszedbe se jutott, hogy 12 gyerek fekszik a nappaliban? Velük mit csinálunk? Árvaház? Te, teljesen meghibbantál!?
- Akkor mond, hogy mit csináljak, mert én nem tudom. Tényleg nem tudom. - már a sírás határán jártam.
- Elviszem őket az oviba, jó? Ma én vigyázok rájuk. Addig szed össze magad, rendben. - majd megölelt.
- Rendben.

A napok csak mentek egymás után, mintha kergetnék egymást. Már öt nap is eltelt azóta, hogy a híres banda, a Super Junior tagjai kis gyerekekké változtak egy bugyuta érme miatt. Az elnök folyton kérdezget, hogy mi van a többiekkel, én pedig nem tudok rá mit mondani. Hisz nem mondhatom neki azt, hogy kisgyerekekké változtak.

- Ajusshi! - szólt Sungmin - Noona mikor jön?
- Miért van az, hogy Seona-t tegezitek, engem meg, mint egy öregembert ajusshinak hívtok?
- Mert Noona szép. - szólalt meg Heechul.
- Te meg idős vagy ajusshi. - fejezte be Heechul gondolatát Kangin.
- Nemrég csupán két év volt köztünk, úgyhogy nem ajusshi-z! - pont ezeknél a szavaknál toppant be Seona, mire az összes tag odarohant hozzá.
- Beengedtek? - kérdezte őket, mire utat nyitottak neki - Köszönöm. - mosolygott rájuk.
- Noona, mit hoztál nekünk? - támadta le őt Sungmin.
- Zöldségek vannak benne, meg egy kis hús. - a hús említésére felcsillant a szemük - Megyek és készítek nektek valami finomat, jó?
- Segíthetünk mi is? - jelentkezett Donghae.
- Persze, gyertek csak.
  Seona egyszerűen elképesztő. Olyan jól bánik a kicsikkel, hogy azt tanítani kéne. Ha ő nem lenne, valószínűleg már feladtam volna ... de ő tartja bennem a reményt, miszerint történhetnek még csodák, az átok ellenére is.

- Leeteuk! - kiáltott nekem Seona - Kész a vacsora, gyere enni.
- Megyek. - feltápászkodtam a földről, s a konyha felé vettem az irányt.
  Alig kezdtünk el enni, valami furcsa érzés kerített hatalmába. Ahogy körbenéztem az asztalnál ülőkön, hirtelen megakadt a szemem Seona-n, aki épp Kyuhyun-t etette, s közben mind az összes srácra maradéktalanul odafigyelt. Elkapta a kidőlni készülő poharat, megtörölte Kibum arcát, akinek már a homloka is rizses volt, s így tovább ... sorolhatnám egész este.
  Rettenetes volt látni, hogy az én hülyeségem miatt zúdult ennyi baj Seona-ra. Ahogy zuhantam, úgy húztam őt magammal a bajba.
  Nem bírtam tovább, berohantam a szobámba, s rádőltem az ágyamra. Könnyek szöktek a szemembe, melyek végül le is gördültek az arcomon, egyenest a kezembe, amiben az érmét szorongattam.
- Ha, ha tényleg szerencsét hozol - kezdtem bele szipogva - akkor hozd rendbe a dolgokat. Ha nekem nem is, hozz szerencsét annak a lánynak, aki odakint ül ... aki miattam dolgozik olyan keményen a munkája mellett is. Segíts rajtunk ... kérlek!
  Ahogy kimondtam ezt aszót, hirtelen elment a villany, de pármásodperc múlva újra visszajött a fény. Ekkor hatalmas sikítás és kiabálás csapta meg a fülemet, ami valószínűleg a konyhából eredt. Kifutottam, s nem hittem a szememnek. Visszaváltoztak!
- Teuk! Mi folyik itt? Miért vagyunk pucérak, mikor Seona is itt van? - sopánkodott Donghae, majd berohant a szobánkba.
  Mindenki futott, amerre csak látott, valami göncöt keríteni magára.
  Seona az asztalra szorította fejét, nehogy meglásson valamit.
- Már elmentek. - mondtam neki, mire végre felemelte a fejét.
- Jesszus, ez durva volt. - tört ki belőle - Itt ülök, eszek nyugodtan, erre elmegy a villany, majd mikor újra világos lesz, egy rakat férfi ül körülöttem totál meztelenül.
- De visszaváltoztak.
- Igen, vissza. De vajon hogyan?
- Az érme. - mutattam feléje - Beszéltem hozzá, s meghallgatott.
- Meghallgatott? - nézett rám értetlenkedve.
- Most komolyan? A srácokból kisgyerekek lettek, s te ennyit nem tudsz elhinni?
- Oké-oké - nevetett.
  Lassacskán visszaszállingóztak a többiek is.
- Valaki magyarázza el nekem, hogy mi folyik itt. - nézett ránk szúrós szemekkel Heechul - Mi volt ez az előbb?
  Egymásra néztünk Seona-val, s kis időn belül hatalmas nevetésbe törtünk ki. A többiek biztos azt hitték, megkergültünk, pedig mi csak örültünk. Örültünk, hogy véget ért ez a rémálom.
- Hé srácok, ez meg mi? - kérdezte Yesung - Egy érme.
  Seona-val egyszerre kaptuk oda a fejünket.
- Nee... - kiáltottuk, s ráugrottunk Yesung-ra. Közben az érme kirepült az ablakon.
- Ez most mire volt jó? - nyögte Yesung - Az lett volna a kabalám.
- Hidd el, az csak bajt hozna rád. - mondtuk kórusban Seona-val.    
    
                                                  ~vége~

Minden sebre van gyógyír

"Ahogy a cseresznyefa virágának szirmai a tenyerembe hullanak, én is egy hulló virágsziromnak képzelem magam. Egy olyan virágsziromnak, akit senki sem vesz észre. Aki észrevehetetlenné válik a többi szirom között, s végül magányosan hullik le a földre. Egy olyan virágszirom, ami senkinek sem okoz örömet ... aki senkinek sem számít."

- Hé, te már megint itt bujkálsz? - hallottam meg a barátnőm, Viki hangját. 
- Mondhatjuk. - mosolyogtam rá.
  Igen legtöbbször mindig itt üldögélek. A suli parkjában, egy elhagyatott kis padon. Itt szoktam firkálni a kedvenc füzetembe, s közben a tájban gyönyörködni, mint most is.
- Te is érzed? - szippantott a levegőbe.
- Mit?
- A tavasz illatát. Érzem az új szerelmek virágainak édes illatát a levegőben, amelyek nemsokára kinyílnak szemünk előtt.
- Ja, a tiéd előtt biztos. - nevettem el magam - Ilyen szép szókinccsel miért nem próbálsz meg írni?
- Az a te területed. - mosolygott vissza - De most komolyan.. - nézett rám fintorogva - idén szerzek neked egy rendes pasit.
- Hagyjál békén! 
- Nem minden pasi olyan, mint ... mint az a szemétláda. Ezt te is tudod.
- Tudom, de nem érdekel.
- Dehogyis nem érdekel, csak félsz. - erre már nem válaszoltam. 
  Pár perces csend után Viki újra megszólalt.
- Angéla, hallottad már? Érkezik hozzánk ma egy cserediák.
- Hallottam róla. Miért kérded?
- És azt is hallottad, hogy Koreából jött? Szerinted tud egyáltalán magyarul?
- Passz, de csak elboldogul.
- Ja, majd te segítesz neki. - mosolygott rám.  
- Miért pont én? - néztem rá értetlenkedve.
- Mert te tanultál koreaiul.
- Alig tudok valamit.
- De már az is valami. - mosolygott ismét. - Gyere, kezdődik az óra.

Épp csengetésre értünk be a terembe. Bár nem nagyon érdekelt a dolog, de azért furdalt a kíváncsiság, hogy fiú vagy lány lesz az új osztálytárs. Szerencsémre nem is kellett sokáig várnom, hogy ezt megtudjam, ugyanis nemsokkal később a tanárom lépett be az osztályba, s utána egy fekete hajú, közép magas srác jött.
- Gyerekek, hadd mutassam be nektek az új osztálytársatokat Kim JongJin-t, aki Dél-Koreából érkezett hozzánk. Bánjatok vele kedvesen. - a srác mélyen meghajolt, majd a tanárunk a mellettem lévő üres helyre mutatott, így elindult felém. Leült, s a kezét nyújtotta.
- Szia, JongJin vagyok. - mondta nyögve nyelősen.
- Szia. Angéla. - mosolyogtam, s kezet ráztam vele. 

A következő óra matek volt. Szeretem a matekot, nem az a gond, de a tanárnőnk egy lassított film. Mire kiszámol egy sort, én már az egész táblázattal kész vagyok, s mit csinálok ezután? Hát mi mást ... rajzolok. Bár az inkább csak firkálgatás. 
- Kit hívjak ki, na vajon kit? - kezdett bele költői kérdésébe a tanárnő - Legyen az új fiú. - Észrevettem, hogy mindenki felé fordult, de ő meg se mozdult. Mintha nem is hallotta volna, hogy neki szóltak. 
- JongJin, kérlek gyere a táblához. - szólalt meg ismét a tanárnő, mire felkapta a fejét. Viszont ahogy láttam, nem nagyon tudta, mi történik. 
  Rögtön rájöttem, hogy nem tud magyarul, így elővettem a kevéske koreai tudásom. 
- JongJin! Állj fel! - súgtam neki, mire azonnal felállt - Menj! - súgtam ismét.
- Gomawo (köszi) - mosolygott, majd a táblához sietett.
  Olyan ismerős volt az a mosoly, mintha már láttam volna valahol. Biztos csak képzelődtem. Viszont a neve is ismerősen csengett. Kim Jong Jin ... vajon honnét ismerős annyira?
  Óra után, miközben tovább firkálgattam az órán elkezdett rajzomat, JongJin hangjára lettem figyelmes.
- Te tudsz koreaiul? - kérdezte hatalmas szemekkel.
- Egy kicsit. - mosolyogtam.
- Izé, köszönöm, hogy szóltál. - vakargatta a tarkóját.
- Semmiség. Viszont nem lesz túl jó, hogy nem érted a nyelvünket. 
- Tudom. 
- Összeírok neked majd pár mondatot, amit meglehetősen sokszor fogsz hallani tanároktól.
- Tényleg? Köszönöm. - mosolyodott el újra. Nem bírtam megállni, egyszerűen tudni akartam, miért ilyen ismerős ő számomra.
- Hali, egy kérdés. Hülyén fog hangzani, de nagyon ismerős vagy számomra. Mintha már láttalak volna valahol. 
- Meglehet. 
- Meglehet? - néztem rá értetlenkedve.
- A bátyám Kim JongWoon, ismertebb nevén Yesung. - tátva maradt a szám.
- Te Yesung öccse vagy? 
- Igen. 
- Akkor hát ezért voltál olyan ismerős. Láttalak a bátyád képein.
- Szeret fényképezgetni.
- Észrevettem. - mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.
- Te is ELF vagy?
- Igen, az vagyok.
- Bias? Mond, hogy nem a bátyám.
- Nem, nem a bátyád. - mosolyogtam, s JongJin arcán is látszott, hogy megkönnyebbült - Donghae a bias-om.
- Ő jó fej. 
- Szerintem is.

Egész jól összebarátkoztunk JongJin-nel. Viki szemében persze szerelmespár voltunk, ami egyáltalán nem volt igaz. De hát mit lehet tenni, ő már csak ilyen. Szeretné, ha végre találnák valakit, aki kirángat engem a saját árnyékomból, s elfeledteti velem a keserű múltat.
Egy hónap telt el azóta, hogy JongJin az iskolánkba érkezett. Már egész jól megy neki a magyar, de azért még mindig angolul beszél a tanárokkal.

Egyik nap, ahogy a suli sportpályája mellett sétálgattam, észrevetettem pár osztálytársamat, köztük JongJin-t is. JongJin is észrevett engem, s odakiáltott nekem.
- Angéla, gyere te is. - hívott játszani.
  Már indultam volna, mikor észrevettem mit tart a kezében. Egy ... egy baseballütő. Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam tőle. Az emlékek, azok a szörnyű emlékek, amelyeket már több, mint egy éve próbálok elfelejteni, most még elevenebbé váltak. A halál utáni vágy, s a kínok közt töltött napok, mint egy horrorfilm, forogtak le szemeim előtt.
Ahogy hátrafelé lépdeltem, véletlen megbotlottam egy kőben, s a földön találtam magam. Összekuporodtam, mint egy kis süni. Mozdulni sem bírtam. A félelem erősebb volt nálam. 
- Angéla! - hallottam meg JongJin ijedt hangját. - Minden rendben? - szólalt meg újra. 
Éreztem, ahogy keze hozzáér az enyémhez, mire egy határozott mozdulattal leráztam azt. 
- Mi folyik itt? - Viki volt az - Mégis mi a... - hirtelen elakadt a szava, majd rákiáltott JongJin-re. - JongJin, dobd el azt az ütőt amilyen messzire csak tudod.
Hallottam a koppanást, ami nyilván a földre zuhant ütő hangja volt. Viki odafutott hozzám, majd szorosan magához ölelt. 
- Minden rendben, nyugodj meg. - próbált nyugtatni, de én még mindig képtelen voltam józan ésszel gondolkodni. - JongJin, tűnj el innen! - üvöltött rá szegény srácra.
- Na de... - kezdte, de Viki újra rákiáltott.
    - Tünés! 
Hallottam, ahogy JongJin elmegy.
- Már nincs itt ... nyugi. - súgta Viki.


A napok oly gyorsan teltek, s a fájdalmam egyre csak nőtt.
Minden srácban őt láttam ... azt a kegyetlen személy, kinek még a nevét sem bírom kiejteni a számon. Félek, hogy esetleg még szegény JongJin-t is bántanám miatta. Pedig JongJin semmi rosszat nem tett ... sose. Nála kedvesem fiúval még sosem találkoztam. Épp ezért próbálom elkerülni őt, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. A baj csupán az, hogy bármennyire is próbálkozok, JongJin mindig megtalál engem. Képtelen vagyok elkerülni őt ... bármennyire is szeretném.
-Angéla! - nevem hallatán már szinte reflexszerűen ütöttem az engem megszólító személy felé. 
Hogy miért? Egyszerű. Mert nem egy női hang szólított meg.
Suhanó kezemet elkapta, mielőtt megüthettem volna őt. Felpillantottam, s JongJin mosolygós arcával találtam szemben magam.
- Szia. - szólt ismét. 
 Válasz helyett csak bólintottam egy aprót.
- Gyere, mutatok valamit. 
- Mi? - alig nyögtem ki ezt az egy szót, ő már húzott is magával. Az az élettel teli mosoly, s az a "mi sem történt" arckifejezés ... ~JongJin, miért csinálod ezt velem? Miért vagy ilyen kedves hozzám?
A suli sportpályájáig el sem engedte a kezemet.
- Csukd be a szemed! - én becsuktam, ő pedig egy kendővel gyengéden bekötötte a szememet.
- Mit akarsz? - kérdeztem értetlenkedve.
- Mindjárt meglátod. - kiáltotta.
Nem kellett sokáig várnom, mire újra megéreztem a közelségét. Megfogta a kezemet, s egy gömb alakú tárgyat ejtett a tenyerembe.
- Na, mi ez? - kérdezte.
- Egy labda.
- Oké, akkor... - kezdett bele, közben a hátam mögé lépett, s hátulról átkarolta derekamat. Ismét egy tárgyat nyomott a kezembe. - És ez micsoda?
- Ez egy... - tapogattam. Pár másodperc múlva ráeszméltem, mit is szorongattam a kezemben. Amint rájöttem, azonnal el akartam dobni azt, de JongJin nem engedte. Kezével összekulcsolta az enyémet, s nem hagyta, hogy a tárgy a földre essen. Másik kezével levette szememről a kendőt.
- Ez egy ütő. - magyarázta - Ezt használják a játékhoz. Ezzel ütik el a labdát.
~Miért? Miért kell itt lennem? JongJin engedj, hagy fussak el ... kérlek.
- Ezzel ütik a labdát, érted? A labdát!
- Mit akarsz ezzel? - már a könnyeimmel küszködtem, s reszkettem a félelemtől.
- Tudok róla.
- Mi? - elvesztem ... miről beszél JongJin?
- Arról a szemétről.
~ Tehát tudsz róla. De mégis kitől?
Csak egy ember tud róla rajtam kívül ... Viki.
- Viki, igaz? . vontam őt kédőre.
- De én erőltettem ... ő semmi rosszat nem tett. - próbálta megvédeni a barátnőmet.
Az emlékek újra előtörtek rejtekhelyükről. Lábaim megremegtek, s a földre rogytam. JongJin leült mellém, és próbált nyugtatgatni engem.
- Mennyit mondott el? - kérdeztem őt, majd eleredtek a könnyeim.
- Alig valamicskét.
- És hallani akarod?
- Csak ha elmondod ... nem kényszerítelek.
- Akkor figyelj ... mert csak egyszer mondom el.
JongJin figyelmesen hallgatott engem.
- Régen elkövettem egy hatalmas hibát. Összejöttem egy szörnyeteggel. Ám ezt már csak akkor tudtam meg, mikor elkezdtünk járni. Az első pár hét maga volt a mennyország ... de ami azután következett, a pokolnál is borzalmasabb volt. Először csak hívogatott, majd elkezdett fenyegetőzni. Ha véletlenül nem válaszoltam a hívásaira, eljött hozzám, és a szüleim távollétekor mindig - nyeltem egy nagyot - megütött. Ahogy telt az idő, úgy váltak ezek az ütések egyre fájdalmasabbá. Kék-zöld foltjaimat pedig képtelen voltam eltakarni, valaki mindig meglátott egyet-kettőt belőlük. Szinte mindenkinek be tudtam mesélni, hogy figyelmetlenség miatt vannak ... kivéve Vikinek. Ő volt az egyetlen, aki átlátott a hazugságaimon. Addig nyaggatott, míg végül elmeséltem neki az egészet.
Ahogy az idő telt, úgy váltam egyre frusztráltabbá. Viki azt javasolta, szakítsak vele. Egy hideg téli napot, pont karácsony előtt rászedtem magam, s úgy döntöttem véget vetek ennek a rémálomnak. Akkor még nem is sejtettem, hogy az az éjszaka lesz a legszörnyűbb az egész életem során. Épp edzésről ment haza. Ütőjátékos volt a gimi baseballcsapatában. Félve, de elmondtam neki mit szeretnék: 
                                           
- Én, én sz-szakítani akarok.
- Mit mondtál?
- Szeretnék... - alig szólaltam meg, hátba vágott a kezében tartott ütővel. A földre rogytam. Megragadta a hajamat, s felhúzott a földről.
- Ismételd meg! - csikorgatta a fogait.
- Fejezzük be, kérl.. - újabb ütést kaptam, ezúttal a lábával rúgott hasba.
Rúgása során a hótakaró borította földre zuhantam. Összekuporodtam, de ő nem állt le. Ütőjével újabb ütést mért a hátamra ... a lábamra ... az oldalamra ... a fejemre. 
Mikor már úgy éreztem, mindennek vége, egy ismerős hangot fedeztem fel a kihalt utcában. 
- Angéla! - kiabálta.
- Szerencséd van. - súgta a fülembe az a féreg. 
Hangjától összerezzentem. 
- Angéla - térdelt le elém Viki - Jól vagy?
Nem tudtam válaszolni ... elájultam.

- Az utolsó emlékem azt volt, amit még utánunk kiáltott: - Ha szóltok a rendőrségnek, ígérem, legközelebb tényleg megölöm!
- És, igaz az, hogy majdnem meghaltál? - szólalt meg félénken JongJin.
- Két hétig feküdtem a kórházban, és az első hét alatt egy percre sem ébredtem fel. 
- Értem. - lehajtotta a fejét, s többet nem szólalt meg.
Csendben ültünk egymás mellett. Mindketten valahol máshol járhattunk. Mondhatnám, hogy kínos pillanatok teltek el ez idő alatt, de nem mondom ... mert nem igaz. Ilyen helyzetben a csend több mindent mond, mint amit szavakkal ki lehetne fejezni. Együttérzést, szomorkodást, hálát és köszönetet egyaránt. 
- Szeretnék segíteni. - JongJin törte meg a csendet, mely körülölelt minket.
- Hogy mi?
- Szeretnék segíteni neked. Még nem tudom hogyan, de azt akarom, hogy elfelejtsd azt a szemétládát ... hogy önfeletten mosolyoghass. - az a mosoly, ami megjelent ekkor az arcán ... azt akarod, hogy egyszer majd én is így mosolyogjak?

Telt-múlt az idő. JongJin minden nap kivitt engem a sportpályára baseball-ozni. Talán nem is meglepő, hogy én voltam a dobójátékos. Sokat lógtunk együtt, s lassan a félelmem is alábbhagyott. Már nem ijedtem meg, ha egy fiú szólt hozzám, és JongJin-nel is normálisan tudtam beszélgetni. 

Oly gyorsan elszaladtak a napok, hogy már csak akkor eszméltem fel, mikor a tanévzáró ünnepségre készülődtem. Ez volt az utolsó évzáró számomra ebben az iskolában, csak úgy, mint Vikinek és JongJin-nek is. Mind végzősök lettünk.
- Úgy izgulok. - mocorgott mellettem Viki. 
Ahogy körülnéztem, egy pillanatra ledermedtem. ~Itt a vége. A mai nap után, már hivatalosan is főiskolás leszek.
- Most pedig kérem Kim JongJin-t, hogy fáradjon fel a pódiumra, és vegye át az oklevelét. - az igazgató úr szólítására JongJin, aki eddig mellettem állt, elindult az okleveléért.
Hatalmas tapsvihar kísérte őt az osztályunk részéről. 
- Dongsaeng! - kiáltotta egy srác mellőlem. 
Felé fordultam, és azt hittem hanyatt vágódok. Yesung volt az teljes életnagyságban. Ott tapsolt mellettem a kisöccsének.
- Annyeong! - köszönt mosolyogva. Én köpni-nyelni nem tudtam. Végül bólintottam egy aprót, majd előrefordultam.
Kis idő múltán visszatért hozzánk JongJin.
- Hyung! - kiáltotta, majd Yesung nyakába ugrott. - Hát te, hogyhogy itt?
- Hogy ne látogattam volna meg a végzős kisöcsém, he? - kócolta össze JongJin felét. - Nemsoká jövök, de most mennem kell. 
- Rendben. - integetett önfeledten bátyjának.
Én csak mosolyogtam.
- De sokáig tartott. - fordult felém JongJin.
- Mi?
- Hogy végre láthassam ezt a mosolyodat.
- Tsz! - nevettem.
- Várj, van itt számodra valami. - gyors hátrafordult, majd egy szál rózsával a kezében fordult vissza. - Ez a tiéd.
- Az enyém? - néztem rá értetlenkedve.
- Igen. Egy olyan gyönyörű rózsa, mint te magad. Remélem ez majd emlékeztetni fog rá téged örökké. 
- Emlékeztetni? Mégis mire?
- Arra, hogy a lányok csakis virágot kaphatnak egy fiútól ... ütést sosem. Hisz a lányok szíve üvegből van, ezért sosem szabad megütni őket. Ha megütsz egy lányt, könnyen összetörhet a szíve.
- De az enyémet összeragasztották. 
- Ezt örömmel hallom. - mosolygott újra.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy segítettél ... és, hogy megváltoztattál.
- Nem változtattalak meg. Te mindig is egy kedves, okos, hatalmas szívvel rendelkező személy voltál. Én csak rámutattam erre. - odajött hozzám és megölelt - Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is. 

JongJin, mond csak, tudtad te valaha is, hogy milyen fontos lettél számomra? Hogy hányszor mosolyodtam el csak azért, mert eszembe jutottál? Bátyám helyett bátyám voltál ... s úgy érzem, örökre az is maradsz. Az én legjobb barátom.   

 

This is war (One Shot: Thunder & Mir)

- Hé, miért álltunk meg? - kérdeztem értetlenkedve - Donghae? Leeteuk? Mi a baj? - majd arrafelé néztem, amerre ők is. - Az meg ki? - egy fekete ruhás srác állt nem messze tőlünk. Megijedtem. - Srácok, menjünk innen. - húzogattam Donghae kezét, de... a vér is megfagyott bennem.
  Valaki ... valaki lelőtte.
-DONGHAE!! - ébresztgettem, mire egy újabb lövést hallottam. 
  Valaki ráesett a hátamra. Megfordultam és akkor láttam, hogy Leeteuk-öt is meglőtték. Ugyanúgy mozdulatlanul feküdt a földön, mint Donghae.
- LEETEUK!! - kezdtem el szólongatni. - Srácok, nem hagyhattok itt! Valaki, segítsen már valaki! - kiabáltam.
  Hirtelen újabb lövést hallottam, majd a vállamhoz kaptam ... ömlött belőle a vér. Gondolkodás nélkül, a fekete ruhás srácra pillantottam, aki a földön feküd, ugyanis egy másik srác a földre nyomta őt. Próbált elvenni tőle valamit, ami úgy nézett ki, mint egy pisztoly.
- Engedd már el te hülye! - kiabált az egyik.
- Nem! Akkor is megölöm mindhármat, ha addig élek.

... És akkor ... felébredtem.

  Csurom víz voltam, és reszketett mindenem. De nem a rémálomtól ijedtem meg a annyira ... nem attól, hogy meglőttek, vagy, hogy megölték azt a két személyt, akik számomra a világon legfontosabbak. Nem, nem ezért. Azért reszkettem, mert már tényleg halottak. A bátyám és a barátom meghalt.
  Pár nappal ezelőtt, pont, mint az álmomban ... lelőtték őket. Csupán annyi különbség volt a valóság és az álmom között, hogy akkor a támadó meglépett a sráccal együtt, aki valószínűleg megmentette az életemet azzal, hogy ráugrott a srácra. Nem kapták el, és nem is keresik őt.

Azóta egyedül élek. Nem maradt senkim se.  Volt pillanat, mikor legszívesebben a konyhakést is a szívembe szúrtam volna, de nem tettem. Még most sem tudom miért. ~Mennyivel könnyebb lenne, ha én is meghalnék ... ha utánuk mehetnék ... ha, akárcsak egyszer is, de újra érezhetném a közelségüket, látnám az arcukat, hallhatnám a hangjukat. Az a srác ... anélkül, hogy megölt volna, elvette tőlem az életemet.

A temetés napja óta olyan érzésem van, mintha követne valaki. Először mindig azt hittem, Donghae az ... vagy Leeteuk. De hisz ők nem lehetnek. Majd eszembe jutott a gyilkosuk utolsó mondata: - Akkor is megölöm mindhármat, ha addig élek. 
~Talán ő követ?

  Ma reggel is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Korán keltem, reggeliztem, rendbe szedtem magam, majd elindultam a buszmegállóba. ~Régen Leeteuk mindig elkísért a buszra ... még integetett is. - gondoltam vissza, mire akaratlanul is, de legördült az arcomon egy könnycsepp. 
  Felszálltam, majd kerestem magamnak egy helyet. 
~Utálok buszozni. Régen imádtam, de mióta egyedül vagyok, csak a zajt és a gonoszságot látom mindenhol. Ahogy lökdösik egymást a diákok, ahogy kiabálnak egymásra az emberek ... vajon eddig ezt miért nem vettem észre?

- Mi ez a hang? - szólalt meg az a srác, aki pont mögöttem ült. 
 Hátranéztem, majd kikerekedtek a szemeim. Egy kamion dudált ránk hátulról. Mi épp megálltunk a pirosnál, de ő nem fékezett. Talán nem tudott.
  A következő, amire emlékszek az, hogy egy kórházban ébredek. 
  Ahogy körülnéztem észrevettem, hogy volt két srác fekszik még ugyanebben a szobában.
- Hát felébredtél? - kérdezte az egyik, aki épp ekkor kelt fel. 
- Igen. - mondtam, közben próbáltam felülni.
- Jobb, ha még nem ülsz fel - szólt rám - Úgy hallottam, megrepedt két bordád.
- Áá, értem. - majd visszafeküdtem az ágyba.
- Amúgy Thunder vagyok. - kelt fel az ágyból, és bicegve odajött hozzám, hogy kezet rázzon velem. A jobb lába gipszben volt, és a bal karja is be volt kötve.
- Seona. - mondtam, közben kezet ráztam vele. Lassan visszasétált az ágyához, és leült rá. - Mond csak Thunder, nem hallottál valami mást is? Fogalmam sincs mi történt, és hogy hol vagyok.
- De igen - mosolygott - Buszbalesetet szenvedtünk. Egy kamion nekünk ütközött.
- És hol vagyunk most?
- Egy menedékházban. Olyan, mint egy kórház, csak kisebb. A várostól nem messze található, úgyhogy könnyen megtalálhatnak a hozzátartozóink. - a végén mintha szomorú lett volna a hangja. ~Talán már neki sincsenek rokonai?
- Értem. - motyogtam - Hülye kérdés, de nem hallottál valamit arról, milyen sérüléseim vannak?
- Csak pár mondatot. Valami olyat hallottam, hogy két bordád megrepedt és, hogy azért nem ébredtél fel eddig, mert agyrázkódást szenvedtél. Azt mondták, lehet nem fogsz emlékezni a közelmúltra ... olyan dolgokra, amik pár hónapja történtek veled.
- Bár ne emlékeznék. - mondtam halkan.
- Mi?
- Semmi, semmi. - ráztam a kezem. Láttam, hogy a másik srác még mindig alszik. - Ő kicsoda? - kérdeztem Thunder-t.
- Mir-nek hívják. A haverom. De ne is törődj vele ... picit magának való. - mondta komoran.
- Csak alszik, igaz? Vagy...
- Csak alszik. - vágott a szavamba - Nagyon mélyen tud aludni,ezért nem ébredt még fel a beszélgetésünkre.
- Áá, értem. - mosolyogtam.
- Pihenj, majd később beszélünk.

  Kedves srácnak tűnt Thunder. Egész jól kijöttünk. Mir-rel is megismerkedtem. Fura egy fazon, de jófej, és vicces. Sokat voltunk együtt mi hárman. Együtt gyógyulgattunk, jártunk enni az étkezdébe, sétálgatni a ház melletti kertbe. Bár Thunder lába miatt annyira nem sétáltunk sokat. Többnyire én voltam a mankója, mivel Mir-nek a karja volt eltörve, így ő ha akart volna se tudta volna megtámasztani Thunder-t.

 - Itt jó lesz. - szólt Thunder, mikor egy padhoz értünk - Köszönöm Seona. Ha meggyógyulok, igérem, meghálálom valahogy. 
- Nem kell meghálálnod. - mondtam, mire ő csak elmosolyodott. - Hogy van a karod?
- Egész jól, már nem is fáj. - közben megrázta a bal karját. - És a vállad?
- Ezt hogy érted? - kérdeztem értetlenkedve, hisz a vállam nem sérült meg. Az igaz, hogy vállba lőttek, mikor a bátyámékat megölték, de erről nem meséltem neki.
- Hát... izé... mindig rád támaszkodok. Nélküled nehezen járnék, és... ezért kérdem.
- Jaa.. kutya baja, ne aggódj. - mosolyogtam rá. - Addig használhatod a vállam, amíg csak szükséges. - elnevettük magunkat - Egyébként Mir hol van?
- Azt mondta utánunk jön ... de most hogy mondod, már jó ideje nem láttam.
- Megyek, megnézem mi van vele. - szóltam, majd otthagytam Thunder-t és a szobánk felé vettem az irányt.

- Mir, te meg mit csinálsz? - kérdeztem őt értetlenkedve, mikor beértem a szobánkba. Épp Thunder ágyát forgatta fel, mikor odaértem.
- Á, te vagy az Seona. - mondta picit idegesen. 
- Mit akarsz te Thunder ágyánál? - vontam újra kérdőre Mir-t. - Nézd meg, teljesen felforgattad. - kezdtem rendbe szedni az ágyat, mikor valami furcsát vettem észre. A párna alatt volt valami. - Ez meg mi? - emeltem fel a párnát, majd ijedtemben a földre estem.
- Mi a baj? Seona! - kapott utánam Mir. 
Nem tudtam mit mondjak, csak a párna felé mutogattam. Mir odament, hogy megnézze, majd kikerekedtek a szemei.
- Hogy kerül ide egy pisztoly? - mondta halkan - Hisz ez egy kórház ... vagy valami olyasmi. - rám nézett, de én még mindig nem tudtam egy szót sem szólni.
~Ez túl sok ... ki-ki lehet ez a srác? Miért van nála pisztoly? Talán meg akar valakit ölni? 
  Ekkor eszembe jutott a fekete ruhás srác, aki megölte a bátyámékat.
- Seona - Mir leguggolt mellém, majd felsegített az ágyamra. - Mi a baj?
- Még kérded? - kiáltottam rá - Miért van Thundernél egy pisztoly?
- Passz. - vonta meg a vállát - De ne aggódj, minket sosem bántana.
- Ezt mégis honnét tudod?
- Ismerem őt annyira, hogy ezt nyugodt szíven mondjam róla. - közben megsimogatta a hátam - Viszont most, hogy mondod...
- Mi van? - néztem rá értetlenkedve.
- Semmi, csak jár az agyam.
- Mond el! - szóltam rá.
- Na jó... - kezdte - Nem tudom tudsz-e róla, de úgy egy hónapja meghalt két srác. Épp sétáltak az utcán, mikor valaki rájuk támadt ... lelőtte őket egy pisztollyal. - Mir szavai hallatán azt hittem megőrülök. ~Miért hozza fel azt a gyilkosságot? - Volt velük egy lány is. Az egyik srácnak a húga volt ha jól tudom, a másiknak pedig a barátnője. Elég rosszul eshetett a csajnak, hogy egyszerre vesztette el a bátyját és a barátját. - ~Ahogy mondod. - Aznap úgy volt, hogy elugrunk inni, de lefújta. Azt mondta valami fontosabb dolga akadt.
- Thunder-nek?
- Igen, neki. Nem tudom mit csinálhatott akkor, és mióta az az eset történt, alig tudtam találkozni vele. Mindig azt mondta, hogy nem ér rá, máshova kell mennie. - kis szünetet tartott - Aznap, mikor a balesetünk történt, követtem őt. Tudni akartam mi fontos dolga van.
- Így kerültél ide? Thunder miatt?
- Mondhatjuk így is.
Mir szavai elgondolkoztattak? Van egy pisztolya ... mikor ránk támadtak, ő épp lemondta a Mir-rel való találkozást ... az előbb a vállamról kérdezett, és ... és mikor először beszéltünk elcsuklott a hangja, mikor azt mondta, hogy értesíteni a hozzátartozókat. 
  Akaratlanul is az járt a fejemben, talán Thunder ölte meg a bátyámékat ... és próbált engem is eltenni láb alól.
- Seona, jól vagy? - nézett rám Mir.
- P-persze. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Seona! Mir! - jött oda hozzánk Thunder. Mikor megláttam, Mir háta mögé bújtam - Minden rendben?
- Persze, miért ne lenne? - mondta Mir, mintha mi sem történt volna.
- Akkor jó ... megijedtem, mivel Seona már régen elment érted.
- Semmi bajunk, nyugi. - mosolygott.

  Attól a perctől fogva képtelen voltam megbízni Thunder-ben. Jobban féltem tőle, mint a tűztől. Azóta többnyire Mir-rel voltam, ami úgy tűnt eléggé zavarta Thunder-t. Úgy vettem észre, nagyon félreismertem őket. Akiben nem bíztam meg, valójában ő a megbízhatóbb, akiben pedig megbíztam, abban pedig jobb lett volna sohase bízni.

-Mir, minden rendben? - kérdeztem őt, mikor visszajött a szobánkba.  Egy hatalmas monokli ékeskedett a szeme alatt.
- Persze - mosolygott - csak kicsit összekaptunk Thunder-rel, de semmi komoly. - legyintett.
- Miért ütött meg? - mentem oda hozzá, hogy megvizsgáljam az arcát. 
  Pont ebben a pillanatban érkezett meg Thunder.
- Seona, nézd... - mutogatott mosolyogva a lábára, de ügyet sem vetettem rá - Ti mégis mit csináltok? - kérdezte komoran.
- Beszélgetünk. - vágta rá Mir - Miért azt sem szabad?
- Mir, állj le, hallod!? - üvöltött Thunder Mir-re.
- Ő álljon le? - kiáltottam rá - Hisz te ütötted őt meg.
- Mi? Megütöttem? - nézett értetlenül, majd szúrós tekintettel Mir-re nézett - Te tényleg nem bírsz leállni, igaz? Sosem fogod feladni, ugye? - kiabálta, s közben Mir-t a falnak lökte.
- Rendben, intézzük el ezt odakint, hm? - mondta ugyanilyen hangsúllyal Mir - Mi van, csak nem félsz?
- Tőled? Soha! - mondta, azután kimentek a szobából.
- Srácok! - kiáltottam utánuk, de hasztalan. 

  Már indulni akartam utánuk, mikor egy lövést hallottam. Ijedtemben a földre estem. ~Ugye...ugye nem. Thunder, nem te lőttél, igaz? És nem Mir-re, ugye? 
  Léptek hangját hallottam, mire elkezdtem hátrálni az ajtótól.

- Seona! - szólt Mir. Csurom vér volt a ruhája. - Jól vagy?
- Én igen. 
- Thunder megtámadott engem, de nyugi, már elintéztem. - mosolygott.
Oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, hol lőtték meg, de nem hittem a szememnek. Mir kezében volt, az a pisztoly, amit Thunder ágyában találtunk.
- Végre bevégezhetem a bosszúmat. - mosolygott rám gonoszan, majd a pisztoly csövét az arcom felé emelte. - Utolsó kívánság?
  Szólni sem tudtam ... éreztem, hogy itt a vég. Hazudott, végig ő volt a gonosz.
  Hallottam, ahogy kibiztosítsa a fegyvert, mire a fejemhez emeltem a kezem. Ő csak elnevette magát.
- Add át üdvözletem a bátyádnak és a drágalátos pasidnak. - mondta, majd meghúzta a ravaszt. Hirtelen valaki elrántott ... azután éreztem, ahogy a golyó a vállamba fúródott. Ölelő kezek fonódtak rám, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt.
~ Az őrangyalom. De ki vagy te? 
- Hogy merészelsz beleavatkozni, te szemét! - kiabált Mir majd belénk rúgott - Ez az én harcom, te maradj ki ebből tetű! - rugdosta a védelmezőmet.
  Hallottam, ahogy apró szisszenések hagyták el a száját akárhányszor Mir belé rúgott.

~Valaki...segítsen már valaki?

Ahogy ezt kívántam, hangokra lettem figyelmes. 
- Itt a rendőrség, kezeket fel! - kiáltotta egy ismeretlen férfi.
  Lassan elengedett az a személy, aki megmentett. Kinyitottam a szemem, és nem akartam hinni annak, amit látok. Thunder...ő volt az. Ő mentett meg.
- Egyszer úgyis megöllek Seona - kiabált Mir miközben a rendőrök megbilincselték őt - ha addig élek is, de megdöglesz, ezt garantálom. - hangja hallatán összerezzentem. 
- Semmi baj ... már vége. - súgta a mellettem lévő Thunder, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Fejemet rádöntöttem a mellkasára, azután mély álomba zuhantam.

  Mikor felébredtem egy kórházban találtam magam. ~Igen, ez már tényleg kórház volt.
  Lassan felültem az ágyon. A vállamhoz kaptam. Rettentően fájt.
- Hát végre felébredtél. - mondta egy ismerős hang. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Thunder ült az ágyam szélén, és a kezemet fogta. Végignéztem rajta, majd megpillantottam a lábát. Mikor a menedékházban voltunk a jobb lába volt eltörve, de most a bal lábán díszelgett a gipsz.
- Mi történt? - mutattam a lábára, mire elnevette magát.
- Mir meglőtt, hogy ne tudjak az útjába állni.
- S-sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Ne izgulj, kutya baja. - mosolygott.
- Thunder, kérlek mondj el mindent. Tudni akarom miért tette mindezt Mir.
- Hát jó, elmondom. - sóhajtott egy nagyot - Először is, te és Mir féltestvérek vagytok.
- Hogy mi? - ugrottam fel, mire Thunder megfogta a kezem.
- Mindent elmondok, csak figyelj. Mir apja megcsalta az édesanyját a te anyukáddal. Úgy 5 éves lehetett, mikor miattad elhagyta őt az apja ... aki a te apád is. Az anyja nem bírt ezzel a tudattal élni, így öngyilkos lett, Mir pedig egy árvaházba került. Itt ismerkedtünk össze. Eléggé furcsa kisgyerek volt, mindig olyanok érdekelték, hogy mi okoz halált, mivel lehet ölni. Sokszor verekedett, és a nevelőnőnkkel is kiabált. Egyszer sikerült kiszednem belőle, hogy miért érdekli őket az ilyen dolgok. Azt mondta,azért, mert bosszút akar állni az apján, aki miatt meghalt az anyja. Sosem adta fel ezt a vágyát, még miután az apátok meghalt azután sem. Azt mondta mindenkin bosszút akar állni, aki csak az apjával valamilyen kapcsolatban állt.
- Várj - szóltam közbe - Azt értem, hogy Leeteuk-öt és engem miért akart megölni, hisz a gyerekei voltunk. De Donghae? Ő miért halt meg? - Nyitotta volna a száját, de elakadt a hangja. - Csak nem azért mert? Mert együtt voltunk. - elcsuklott a hangom.
- Sajnos de. - mondta alig hallhatóan. 
  Elkezdtem sírni. ~Meghalt egy ember, akinek nem is kellett volna. Ha..ha nem ismerem meg őt, még mindig élne.
- Seona! Nyugodj meg. - simogatta a hátamat Thunder.
- És...Mir volt, aki folyton követett, igaz? 
- Igazából nem. - vakarta meg a tarkóját - az én voltam.
- Te?
- Igen. Mikor megölte a bátyádat és a barátodat én voltam, aki megállította őt. De nem tudtam teljes mértékben leállítani. Folyton azt mondogatta, hogy akkor is meg fog ölni, és hogy én csináltam a legrosszabbat ... nem hagytam, hogy te is utánuk mehess, így szenvedésre ítéltelek. Azután elkezdtelek figyelni téged. Tudtam, hogy Mir meg fogja próbálni még egyszer, és akkor tényleg megöl. Aznap, mikor a buszbaleset történt, láttam, ahogy felszáll utánad, ezért én is utánatok mentem.
- Szóval te mindvégig próbáltál megvédeni engem ... én meg kételkedtem benned. Bedőltem Mir szavainak.
- Megesik az ilyen, de többé nem fog bántani, ezt megígérhetem. Miután elkapták egy jó ideig börtönbe marad, az már biztos. Két gyilkosság és egy merénylet ... szép kis lista.
- Thunder.. 
- Hm? Mi az?
- Ha megkérnélek rá ... esetleg ... velem maradnál? Nem túl nagy a házunk, de használhatnád Leeteuk szobáját, és...
- Persze. - vágott a szavamba - Amúgy sincs hova mennem. - mosolygott. - Seona! - megfogta a kezem, én pedig rá néztem - Többé nem hagyom, hogy bárki is bántson. Megvédlek bármi is történjen. Igérem.

                                      ~Vége~