This is war (One Shot: Thunder & Mir)

- Hé, miért álltunk meg? - kérdeztem értetlenkedve - Donghae? Leeteuk? Mi a baj? - majd arrafelé néztem, amerre ők is. - Az meg ki? - egy fekete ruhás srác állt nem messze tőlünk. Megijedtem. - Srácok, menjünk innen. - húzogattam Donghae kezét, de... a vér is megfagyott bennem.
  Valaki ... valaki lelőtte.
-DONGHAE!! - ébresztgettem, mire egy újabb lövést hallottam. 
  Valaki ráesett a hátamra. Megfordultam és akkor láttam, hogy Leeteuk-öt is meglőtték. Ugyanúgy mozdulatlanul feküdt a földön, mint Donghae.
- LEETEUK!! - kezdtem el szólongatni. - Srácok, nem hagyhattok itt! Valaki, segítsen már valaki! - kiabáltam.
  Hirtelen újabb lövést hallottam, majd a vállamhoz kaptam ... ömlött belőle a vér. Gondolkodás nélkül, a fekete ruhás srácra pillantottam, aki a földön feküd, ugyanis egy másik srác a földre nyomta őt. Próbált elvenni tőle valamit, ami úgy nézett ki, mint egy pisztoly.
- Engedd már el te hülye! - kiabált az egyik.
- Nem! Akkor is megölöm mindhármat, ha addig élek.

... És akkor ... felébredtem.

  Csurom víz voltam, és reszketett mindenem. De nem a rémálomtól ijedtem meg a annyira ... nem attól, hogy meglőttek, vagy, hogy megölték azt a két személyt, akik számomra a világon legfontosabbak. Nem, nem ezért. Azért reszkettem, mert már tényleg halottak. A bátyám és a barátom meghalt.
  Pár nappal ezelőtt, pont, mint az álmomban ... lelőtték őket. Csupán annyi különbség volt a valóság és az álmom között, hogy akkor a támadó meglépett a sráccal együtt, aki valószínűleg megmentette az életemet azzal, hogy ráugrott a srácra. Nem kapták el, és nem is keresik őt.

Azóta egyedül élek. Nem maradt senkim se.  Volt pillanat, mikor legszívesebben a konyhakést is a szívembe szúrtam volna, de nem tettem. Még most sem tudom miért. ~Mennyivel könnyebb lenne, ha én is meghalnék ... ha utánuk mehetnék ... ha, akárcsak egyszer is, de újra érezhetném a közelségüket, látnám az arcukat, hallhatnám a hangjukat. Az a srác ... anélkül, hogy megölt volna, elvette tőlem az életemet.

A temetés napja óta olyan érzésem van, mintha követne valaki. Először mindig azt hittem, Donghae az ... vagy Leeteuk. De hisz ők nem lehetnek. Majd eszembe jutott a gyilkosuk utolsó mondata: - Akkor is megölöm mindhármat, ha addig élek. 
~Talán ő követ?

  Ma reggel is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Korán keltem, reggeliztem, rendbe szedtem magam, majd elindultam a buszmegállóba. ~Régen Leeteuk mindig elkísért a buszra ... még integetett is. - gondoltam vissza, mire akaratlanul is, de legördült az arcomon egy könnycsepp. 
  Felszálltam, majd kerestem magamnak egy helyet. 
~Utálok buszozni. Régen imádtam, de mióta egyedül vagyok, csak a zajt és a gonoszságot látom mindenhol. Ahogy lökdösik egymást a diákok, ahogy kiabálnak egymásra az emberek ... vajon eddig ezt miért nem vettem észre?

- Mi ez a hang? - szólalt meg az a srác, aki pont mögöttem ült. 
 Hátranéztem, majd kikerekedtek a szemeim. Egy kamion dudált ránk hátulról. Mi épp megálltunk a pirosnál, de ő nem fékezett. Talán nem tudott.
  A következő, amire emlékszek az, hogy egy kórházban ébredek. 
  Ahogy körülnéztem észrevettem, hogy volt két srác fekszik még ugyanebben a szobában.
- Hát felébredtél? - kérdezte az egyik, aki épp ekkor kelt fel. 
- Igen. - mondtam, közben próbáltam felülni.
- Jobb, ha még nem ülsz fel - szólt rám - Úgy hallottam, megrepedt két bordád.
- Áá, értem. - majd visszafeküdtem az ágyba.
- Amúgy Thunder vagyok. - kelt fel az ágyból, és bicegve odajött hozzám, hogy kezet rázzon velem. A jobb lába gipszben volt, és a bal karja is be volt kötve.
- Seona. - mondtam, közben kezet ráztam vele. Lassan visszasétált az ágyához, és leült rá. - Mond csak Thunder, nem hallottál valami mást is? Fogalmam sincs mi történt, és hogy hol vagyok.
- De igen - mosolygott - Buszbalesetet szenvedtünk. Egy kamion nekünk ütközött.
- És hol vagyunk most?
- Egy menedékházban. Olyan, mint egy kórház, csak kisebb. A várostól nem messze található, úgyhogy könnyen megtalálhatnak a hozzátartozóink. - a végén mintha szomorú lett volna a hangja. ~Talán már neki sincsenek rokonai?
- Értem. - motyogtam - Hülye kérdés, de nem hallottál valamit arról, milyen sérüléseim vannak?
- Csak pár mondatot. Valami olyat hallottam, hogy két bordád megrepedt és, hogy azért nem ébredtél fel eddig, mert agyrázkódást szenvedtél. Azt mondták, lehet nem fogsz emlékezni a közelmúltra ... olyan dolgokra, amik pár hónapja történtek veled.
- Bár ne emlékeznék. - mondtam halkan.
- Mi?
- Semmi, semmi. - ráztam a kezem. Láttam, hogy a másik srác még mindig alszik. - Ő kicsoda? - kérdeztem Thunder-t.
- Mir-nek hívják. A haverom. De ne is törődj vele ... picit magának való. - mondta komoran.
- Csak alszik, igaz? Vagy...
- Csak alszik. - vágott a szavamba - Nagyon mélyen tud aludni,ezért nem ébredt még fel a beszélgetésünkre.
- Áá, értem. - mosolyogtam.
- Pihenj, majd később beszélünk.

  Kedves srácnak tűnt Thunder. Egész jól kijöttünk. Mir-rel is megismerkedtem. Fura egy fazon, de jófej, és vicces. Sokat voltunk együtt mi hárman. Együtt gyógyulgattunk, jártunk enni az étkezdébe, sétálgatni a ház melletti kertbe. Bár Thunder lába miatt annyira nem sétáltunk sokat. Többnyire én voltam a mankója, mivel Mir-nek a karja volt eltörve, így ő ha akart volna se tudta volna megtámasztani Thunder-t.

 - Itt jó lesz. - szólt Thunder, mikor egy padhoz értünk - Köszönöm Seona. Ha meggyógyulok, igérem, meghálálom valahogy. 
- Nem kell meghálálnod. - mondtam, mire ő csak elmosolyodott. - Hogy van a karod?
- Egész jól, már nem is fáj. - közben megrázta a bal karját. - És a vállad?
- Ezt hogy érted? - kérdeztem értetlenkedve, hisz a vállam nem sérült meg. Az igaz, hogy vállba lőttek, mikor a bátyámékat megölték, de erről nem meséltem neki.
- Hát... izé... mindig rád támaszkodok. Nélküled nehezen járnék, és... ezért kérdem.
- Jaa.. kutya baja, ne aggódj. - mosolyogtam rá. - Addig használhatod a vállam, amíg csak szükséges. - elnevettük magunkat - Egyébként Mir hol van?
- Azt mondta utánunk jön ... de most hogy mondod, már jó ideje nem láttam.
- Megyek, megnézem mi van vele. - szóltam, majd otthagytam Thunder-t és a szobánk felé vettem az irányt.

- Mir, te meg mit csinálsz? - kérdeztem őt értetlenkedve, mikor beértem a szobánkba. Épp Thunder ágyát forgatta fel, mikor odaértem.
- Á, te vagy az Seona. - mondta picit idegesen. 
- Mit akarsz te Thunder ágyánál? - vontam újra kérdőre Mir-t. - Nézd meg, teljesen felforgattad. - kezdtem rendbe szedni az ágyat, mikor valami furcsát vettem észre. A párna alatt volt valami. - Ez meg mi? - emeltem fel a párnát, majd ijedtemben a földre estem.
- Mi a baj? Seona! - kapott utánam Mir. 
Nem tudtam mit mondjak, csak a párna felé mutogattam. Mir odament, hogy megnézze, majd kikerekedtek a szemei.
- Hogy kerül ide egy pisztoly? - mondta halkan - Hisz ez egy kórház ... vagy valami olyasmi. - rám nézett, de én még mindig nem tudtam egy szót sem szólni.
~Ez túl sok ... ki-ki lehet ez a srác? Miért van nála pisztoly? Talán meg akar valakit ölni? 
  Ekkor eszembe jutott a fekete ruhás srác, aki megölte a bátyámékat.
- Seona - Mir leguggolt mellém, majd felsegített az ágyamra. - Mi a baj?
- Még kérded? - kiáltottam rá - Miért van Thundernél egy pisztoly?
- Passz. - vonta meg a vállát - De ne aggódj, minket sosem bántana.
- Ezt mégis honnét tudod?
- Ismerem őt annyira, hogy ezt nyugodt szíven mondjam róla. - közben megsimogatta a hátam - Viszont most, hogy mondod...
- Mi van? - néztem rá értetlenkedve.
- Semmi, csak jár az agyam.
- Mond el! - szóltam rá.
- Na jó... - kezdte - Nem tudom tudsz-e róla, de úgy egy hónapja meghalt két srác. Épp sétáltak az utcán, mikor valaki rájuk támadt ... lelőtte őket egy pisztollyal. - Mir szavai hallatán azt hittem megőrülök. ~Miért hozza fel azt a gyilkosságot? - Volt velük egy lány is. Az egyik srácnak a húga volt ha jól tudom, a másiknak pedig a barátnője. Elég rosszul eshetett a csajnak, hogy egyszerre vesztette el a bátyját és a barátját. - ~Ahogy mondod. - Aznap úgy volt, hogy elugrunk inni, de lefújta. Azt mondta valami fontosabb dolga akadt.
- Thunder-nek?
- Igen, neki. Nem tudom mit csinálhatott akkor, és mióta az az eset történt, alig tudtam találkozni vele. Mindig azt mondta, hogy nem ér rá, máshova kell mennie. - kis szünetet tartott - Aznap, mikor a balesetünk történt, követtem őt. Tudni akartam mi fontos dolga van.
- Így kerültél ide? Thunder miatt?
- Mondhatjuk így is.
Mir szavai elgondolkoztattak? Van egy pisztolya ... mikor ránk támadtak, ő épp lemondta a Mir-rel való találkozást ... az előbb a vállamról kérdezett, és ... és mikor először beszéltünk elcsuklott a hangja, mikor azt mondta, hogy értesíteni a hozzátartozókat. 
  Akaratlanul is az járt a fejemben, talán Thunder ölte meg a bátyámékat ... és próbált engem is eltenni láb alól.
- Seona, jól vagy? - nézett rám Mir.
- P-persze. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Seona! Mir! - jött oda hozzánk Thunder. Mikor megláttam, Mir háta mögé bújtam - Minden rendben?
- Persze, miért ne lenne? - mondta Mir, mintha mi sem történt volna.
- Akkor jó ... megijedtem, mivel Seona már régen elment érted.
- Semmi bajunk, nyugi. - mosolygott.

  Attól a perctől fogva képtelen voltam megbízni Thunder-ben. Jobban féltem tőle, mint a tűztől. Azóta többnyire Mir-rel voltam, ami úgy tűnt eléggé zavarta Thunder-t. Úgy vettem észre, nagyon félreismertem őket. Akiben nem bíztam meg, valójában ő a megbízhatóbb, akiben pedig megbíztam, abban pedig jobb lett volna sohase bízni.

-Mir, minden rendben? - kérdeztem őt, mikor visszajött a szobánkba.  Egy hatalmas monokli ékeskedett a szeme alatt.
- Persze - mosolygott - csak kicsit összekaptunk Thunder-rel, de semmi komoly. - legyintett.
- Miért ütött meg? - mentem oda hozzá, hogy megvizsgáljam az arcát. 
  Pont ebben a pillanatban érkezett meg Thunder.
- Seona, nézd... - mutogatott mosolyogva a lábára, de ügyet sem vetettem rá - Ti mégis mit csináltok? - kérdezte komoran.
- Beszélgetünk. - vágta rá Mir - Miért azt sem szabad?
- Mir, állj le, hallod!? - üvöltött Thunder Mir-re.
- Ő álljon le? - kiáltottam rá - Hisz te ütötted őt meg.
- Mi? Megütöttem? - nézett értetlenül, majd szúrós tekintettel Mir-re nézett - Te tényleg nem bírsz leállni, igaz? Sosem fogod feladni, ugye? - kiabálta, s közben Mir-t a falnak lökte.
- Rendben, intézzük el ezt odakint, hm? - mondta ugyanilyen hangsúllyal Mir - Mi van, csak nem félsz?
- Tőled? Soha! - mondta, azután kimentek a szobából.
- Srácok! - kiáltottam utánuk, de hasztalan. 

  Már indulni akartam utánuk, mikor egy lövést hallottam. Ijedtemben a földre estem. ~Ugye...ugye nem. Thunder, nem te lőttél, igaz? És nem Mir-re, ugye? 
  Léptek hangját hallottam, mire elkezdtem hátrálni az ajtótól.

- Seona! - szólt Mir. Csurom vér volt a ruhája. - Jól vagy?
- Én igen. 
- Thunder megtámadott engem, de nyugi, már elintéztem. - mosolygott.
Oda akartam menni hozzá, hogy megnézzem, hol lőtték meg, de nem hittem a szememnek. Mir kezében volt, az a pisztoly, amit Thunder ágyában találtunk.
- Végre bevégezhetem a bosszúmat. - mosolygott rám gonoszan, majd a pisztoly csövét az arcom felé emelte. - Utolsó kívánság?
  Szólni sem tudtam ... éreztem, hogy itt a vég. Hazudott, végig ő volt a gonosz.
  Hallottam, ahogy kibiztosítsa a fegyvert, mire a fejemhez emeltem a kezem. Ő csak elnevette magát.
- Add át üdvözletem a bátyádnak és a drágalátos pasidnak. - mondta, majd meghúzta a ravaszt. Hirtelen valaki elrántott ... azután éreztem, ahogy a golyó a vállamba fúródott. Ölelő kezek fonódtak rám, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt.
~ Az őrangyalom. De ki vagy te? 
- Hogy merészelsz beleavatkozni, te szemét! - kiabált Mir majd belénk rúgott - Ez az én harcom, te maradj ki ebből tetű! - rugdosta a védelmezőmet.
  Hallottam, ahogy apró szisszenések hagyták el a száját akárhányszor Mir belé rúgott.

~Valaki...segítsen már valaki?

Ahogy ezt kívántam, hangokra lettem figyelmes. 
- Itt a rendőrség, kezeket fel! - kiáltotta egy ismeretlen férfi.
  Lassan elengedett az a személy, aki megmentett. Kinyitottam a szemem, és nem akartam hinni annak, amit látok. Thunder...ő volt az. Ő mentett meg.
- Egyszer úgyis megöllek Seona - kiabált Mir miközben a rendőrök megbilincselték őt - ha addig élek is, de megdöglesz, ezt garantálom. - hangja hallatán összerezzentem. 
- Semmi baj ... már vége. - súgta a mellettem lévő Thunder, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Fejemet rádöntöttem a mellkasára, azután mély álomba zuhantam.

  Mikor felébredtem egy kórházban találtam magam. ~Igen, ez már tényleg kórház volt.
  Lassan felültem az ágyon. A vállamhoz kaptam. Rettentően fájt.
- Hát végre felébredtél. - mondta egy ismerős hang. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Thunder ült az ágyam szélén, és a kezemet fogta. Végignéztem rajta, majd megpillantottam a lábát. Mikor a menedékházban voltunk a jobb lába volt eltörve, de most a bal lábán díszelgett a gipsz.
- Mi történt? - mutattam a lábára, mire elnevette magát.
- Mir meglőtt, hogy ne tudjak az útjába állni.
- S-sajnálom. - hajtottam le a fejem.
- Ne izgulj, kutya baja. - mosolygott.
- Thunder, kérlek mondj el mindent. Tudni akarom miért tette mindezt Mir.
- Hát jó, elmondom. - sóhajtott egy nagyot - Először is, te és Mir féltestvérek vagytok.
- Hogy mi? - ugrottam fel, mire Thunder megfogta a kezem.
- Mindent elmondok, csak figyelj. Mir apja megcsalta az édesanyját a te anyukáddal. Úgy 5 éves lehetett, mikor miattad elhagyta őt az apja ... aki a te apád is. Az anyja nem bírt ezzel a tudattal élni, így öngyilkos lett, Mir pedig egy árvaházba került. Itt ismerkedtünk össze. Eléggé furcsa kisgyerek volt, mindig olyanok érdekelték, hogy mi okoz halált, mivel lehet ölni. Sokszor verekedett, és a nevelőnőnkkel is kiabált. Egyszer sikerült kiszednem belőle, hogy miért érdekli őket az ilyen dolgok. Azt mondta,azért, mert bosszút akar állni az apján, aki miatt meghalt az anyja. Sosem adta fel ezt a vágyát, még miután az apátok meghalt azután sem. Azt mondta mindenkin bosszút akar állni, aki csak az apjával valamilyen kapcsolatban állt.
- Várj - szóltam közbe - Azt értem, hogy Leeteuk-öt és engem miért akart megölni, hisz a gyerekei voltunk. De Donghae? Ő miért halt meg? - Nyitotta volna a száját, de elakadt a hangja. - Csak nem azért mert? Mert együtt voltunk. - elcsuklott a hangom.
- Sajnos de. - mondta alig hallhatóan. 
  Elkezdtem sírni. ~Meghalt egy ember, akinek nem is kellett volna. Ha..ha nem ismerem meg őt, még mindig élne.
- Seona! Nyugodj meg. - simogatta a hátamat Thunder.
- És...Mir volt, aki folyton követett, igaz? 
- Igazából nem. - vakarta meg a tarkóját - az én voltam.
- Te?
- Igen. Mikor megölte a bátyádat és a barátodat én voltam, aki megállította őt. De nem tudtam teljes mértékben leállítani. Folyton azt mondogatta, hogy akkor is meg fog ölni, és hogy én csináltam a legrosszabbat ... nem hagytam, hogy te is utánuk mehess, így szenvedésre ítéltelek. Azután elkezdtelek figyelni téged. Tudtam, hogy Mir meg fogja próbálni még egyszer, és akkor tényleg megöl. Aznap, mikor a buszbaleset történt, láttam, ahogy felszáll utánad, ezért én is utánatok mentem.
- Szóval te mindvégig próbáltál megvédeni engem ... én meg kételkedtem benned. Bedőltem Mir szavainak.
- Megesik az ilyen, de többé nem fog bántani, ezt megígérhetem. Miután elkapták egy jó ideig börtönbe marad, az már biztos. Két gyilkosság és egy merénylet ... szép kis lista.
- Thunder.. 
- Hm? Mi az?
- Ha megkérnélek rá ... esetleg ... velem maradnál? Nem túl nagy a házunk, de használhatnád Leeteuk szobáját, és...
- Persze. - vágott a szavamba - Amúgy sincs hova mennem. - mosolygott. - Seona! - megfogta a kezem, én pedig rá néztem - Többé nem hagyom, hogy bárki is bántson. Megvédlek bármi is történjen. Igérem.

                                      ~Vége~